Nem először kísérletezik azzal a Katona József Színház, hogy egy ismert mű történetét tovább vigye. Fejes Endre Rozsdatemető c. regénye, színpadi műve a gyilkossággal, Pék Mária halálával a hatvanas évek elején lezáródik. De mi lett volna ha…? Ha az utódok tovább élhetik a Hábetler család életét. A Rozsdatemető 2.0 – Tasnádi István forgatókönyvével erre tesz kísérletet. A produkció felvétele május 16- 20 között megtekinthető online, az eSzínház oldalán. Tasnádi Istvánnal beszélgettünk

Fejes Endre Rozsdatemető c. regénye a maga idejében kultikus könyv volt, Fejes írta meg belőle a színpadi adaptációt Kazimír Károly felkérésére, ami annak idején nagy sikerrel ment. Máté Gábor azzal keresett meg, hogy fontosnak tartja ezt a szöveget, a témát, kéne vele valamit kezdeni, de ő is úgy gondolta, hogy az eredeti mű mára kissé porossá vált.

Elolvastam a regényt és a színdarabot is, önmagában jónak tartottam, de úgy éreztem, kevéssé szól a mához. Azt gondoltuk, úgy lehetne izgalmas ez a családregény – hiszen a Hábetlerek most is köztünk van – hogyha meghosszabbítanánk ezt az idővonalat a közelmúltig, hogy követhető legyen még legalább két-három generáción keresztül a történetük. Máté Gábornak ez megtetszett, s megkért, csináljak egy darabtervet a második felvonásból. A Fejes regényt sok egyszerűsítéssel, szerepösszevonással egy felvonásba sűrítettem, és ennek folytatásaként írtam hozzá egy második felvonást.

Az eredeti darabot, a ti előadásotok első részét mennyiben kellett átdolgozni, hogy kapcsolódjon az általatok írt részhez?

Úgy kellett a Fejes művet változtatni, hogy folytatható legyen, hiszen csomó figura ott eltűnik, nincs kifejtve, én meg szerettem volna, hogyha a családi titkok mennek tovább, és még több emberről tudunk generációkon keresztül újabb dolgokat. A szereplőösszevonás, az, hogy milyen jeleneteket hagytam meg, tudatos volt abból a szempontból, hogy mi az, aminek lehet utóélete, mi az, ami majd tükröződhet egy évtizedekkel későbbi történetben, úgyhogy sok ilyen kis tükörjáték-helyzet van a darabban. Bár más-más formában, más szereplőkkel, de a konfliktusok dinamikája, lejátszásmódja nagyon is felismerhető, és ez azt az érzetet adja, hogy a dolgok ciklikusan ismétlődnek.

Számodra ebben a történetben mi volt izgalmasan tovább gondolható: a családtörténet, bizonyos szereplők élete, a közeg, amelyben ők élnek és működni próbálnak?

Nem a különös volt benne a vonzó, hanem a felismerhető, a közös. Szinte szocio-regényként is olvashatjuk, felismerhetőek benne a tipizált karakterek, Fejes a barátait, sőt magát is beleírta a történetbe. Ismerte ezeket az embereket, ott élt köztük, ezért is annyira hiteles a leírásuk. Minden annyira esetleges, hogy azt érezzük, ez csak így történhetett. Nem annyira rendkívüliek a karakterek, mint egy drámai hős esetében, ahol az egyéni sors tragikuma a vonzó, mert itt mindenki a megúszásra játszik, többnyire elég kisszerűen. Ezek a történetek mindannyiunk családjában megtalálhatók, legtöbbikét megpörkölte az első világháború, a Tanácsköztársaság, a második világháború vagy a forradalom. Közös történelmünkre reflektál Fejes egy család és annak baráti köre parabola-történetén keresztül, ezért viszonylag könnyű hozzá kapcsolódni.

Az eredeti mű 1962-ben – a gyilkossággal ér véget. A te történeted onnan folytatódik a TV ostromáig. Bizonyos csomópontok – mint például a rendszerváltás, az azt követő évek megélése – érdekeltek, vagy az, hogy hogyan menti át magát újra-és újra különböző rendszereken át a Hábetler család?

Mivel ekkora időt fog be a darab, nem lehet nagyon részletező, és ott is inkább az általánost mutatja meg. Ezzel egyébként kapcsolódok Fejeshez is, hogy a nagy motívumokat írtam bele, amit mindannyian átéltünk. Hogy bizonyos eseményekkel, mint például a rendszerváltással hogyan változik a család anyagi helyzete és a közösséghez való viszonya. Nagyobb távlatból azt mutatjuk meg, az elmúlt száz évben hogyan próbált meg túlélni az ember ezen a helyen. Sírnivalóan röhejes, ahogy megpróbálnak a Hábetlerek, és a hozzájuk hasonlóak helyezkedni: hol vörösnek, hol fehérnek, olykor nagy kommunisták, olykor horthystának lenni. És aztán hogy mutálódnak, ahogy például a rendszerváltás után a munkásőr múltból klerikálisok lesznek. Ezeket mind ismerjük, de ilyen sűrítményben nézni nagyon tanulságos, és azt gondolom, megmozdít az emberben valamit. Száz év folyamatában talán valami mélyebb felismerést is adhat. Ugyanakkor, ahogy közeledünk a jelenhez és egyre több személyes élményünk, emlékünk van, óhatatlanul annál inkább megyünk a publicisztika irányába. 

Mi tartja össze a Fejes féle Hábetler családot, milyenek a benne mozgó figurák a szegénységükkel, a dacukkal, az elveikkel, talán olykor a moráljukkal is?

Bár lehet, hogy vannak elveik, de nagyon előítéletesek, semmiképpen nem idealizálnám őket. Nagyon pici az a szemhatár, ahol ők körbenéznek. Dacosak, olykor egymásnak mennek, néha szúrnak-vágnak, de valójában nem értjük, mi alapján. A bölcs belátás nagyon ritkán bukkan fel a történetükben. Tele vannak vággyal, gyűlölettel, de az önreflexió nagyon kevés, ez fontos Fejesnél is, és ebben is hű maradtam hozzá. Dühödten marják előre magukat az időben és próbálnak talpon maradni és érvényesülni. Néha ehhez jól jön, hogy elveik vannak, legalább átmenetileg, de nincs egy olyan nagy, megtartó, generációkon átívelő morális rend, amihez csatlakoznának. Pont ebből fakad a rengeteg köpönyegforgatás és a rengeteg átváltozás. Ezért hasad ketté a család, mert látszólag elvek mentén, de valójában érdekek mentén történik meg minden döntés.

Pék Mária, talán az egyik legizgalmasabb alakja a műnek, meghal az első rész végén. Bár visszahozod őt a családhoz kötődő más alakban, nehéz volt elereszteni, hogy vele már nem volt dolgod?

Nem eresztettem el, tudtam, hogy vissza fogom hozni egy más alakban. 

Reinkarnáció?

Akár. Úgy is lehet nézni. Világnézet függő, hogy ki mit gondol, mert valóban van egy ilyen olvasata is, az előadásról szóló kritikák maximum a transzgenerációs átvételeket emelték ki.

Figyeltem ezekre az „átmentésekre”, ahogy Reich bácsi – Szacsvay László – figurája visszajön egy dédunokában. Számunkra nem meglepetés, amikor ő maga rájön a zsidó múltjára. Nekem ez volt a legélvezetesebb, hogy hogyan jelennek meg az első rész figurái más alakban, ugyanazzal a színésszel, hogyan kötődnek egykori önmagukhoz. Szorosan együtt dolgoztunk Török Tamara dramaturggal és Máté Gáborral, az írás közben azt is tudtuk, hogy kiket hozunk vissza az első részből. Ebben annyi játékosság van, hogy külön magyarázat nélkül is felismeri a néző az előző figurát benne, és megcsinálja a gondolati összekötést. Szép és bonyolult térkép áll össze belőle. Számomra fontos volt, hogy a primer családtörténeten túl mennyi pszichológiai rétege van a generációk visszatérésének és a ritmusának.

Fejes regénye történelmi csomópontokon, traumákon át beszéli el a családtörténetet. Nálad is megvolt, hogy melyek a kihagyhatatlan történelmi pillanatok, melyek traumatizálták a Hábetlerek következő generációit?

Tulajdonképpen igen, bár ez azért nem volt egyszerű, mert a következő ötven év, legalábbis a külső történelem, nem volt annyira tragikus. Szemben az előző ötven év megrázó kataklizmáival viszonylagos békeidőszak volt. Besavanyodó Kádár-kor, a végén egy vértelen rendszerváltással. Máshogy is kellett ezt az időszakot megfogni. Éppen ezért a második felvonás kicsit könnyedebb, szatirikusabb.

Mennyire építetted bele a személyes történeteidet, azt, hogy így visszanézve mit gondolsz az elmúlt harminc évről?

Nyilvánvalóan benne van a véleményem, ott vagyok benne, de nem akartam előre tolakodni. Aktuálpolitikai állásfoglalás nélkül próbáltam mesélni erről a korról.  Ennek a csetlő-botló kisszerűségnek akartam inkább tükröt tartani, hogy ezek a nagy, felhorgadó indulatok tulajdonképpen mennyire hiteltelenek, ha ismerjük az előzményeket.

Mennyire kellett alkalmazkodnod Fejes nyelvezetéhez, stílusához, vagy pedig nagyon elvágólagosan az új korszakot egy új beszédstílus is érzékelteti?

A második felvonás elején, amíg még él az előző generáció, Fejes nyelvezetét folytatom tovább, viszont ahogy csúszunk bele a hetvenes-nyolcvanas évekbe, szlengesedik a nyelv, változik a beszédmód. Figyeltem arra, hogy a különböző generációk más stílusban beszéljenek. 

Jelenleg a debreceni Deszka Fesztiválon vagy, ahol játsszák a Szibériai csárdás darabodat.

Meg a Dekameron 2023-at is, amit kilenc másik szerzővel együtt jegyzünk. A Szibériai csárdás megtörtént esetet dolgoz fel: első világháborús magyar hadifogoly tisztek Szibériában megcsinálták a Csárdáskirálynőt. A történet dokumentált, vannak róla leírások és fotók is. 

A tisztek színházat, zenekart csinálhattak, maguk készítették a jelmezeiket és a díszletet is. Ha megnézzük az előadásról a régi fotókat, meglepően kidolgozott díszleket látunk, olyan, mintha a Király Színházas Csárdáskirálynő képeit néznénk. Tökéletesen megcsinálták – hulladékokból – az illúziót. Erről írtam a Szibériai csárdás című darabot, hogy a szabadulásuk reményében minél tökéletesebben meg kellett csinálniuk az előadást. Ennek lehetetlenségéről és végül sikeréről szól.

Kevés ilyen jellegű fesztivál maradt. Mennyire tud valóban szakmai maradni?

Pár év kihagyás után újra megrendezik a Deszka fesztivált Debrecenben, nagyon jó, hogy újra van, örömmel veszek részt rajta. Sok kiegészítő programja van, szakmai beszélgetések, drámakötet bemutató. Ebben a pár napban képet kaphatunk arról, hogy milyen kortárs darabok születtek az elmúlt években. Jó látni, hogy új, fiatal szerzők tollából is születtek szövegek. Persze csak akkor tud működni a fesztivál, ha a város közönsége befogadja, akármennyit szakmázhatunk, ha a helyiek nem töltik meg a színháztermeket. Ha viszont bizalmat adnak a kortárs szövegeknek, ha tényleg van eleven érdeklődés, akkor jó lesz ott együtt lenni. Bízom abban, hogy sokan leszünk, és igazi szakmai beszélgetéseket tudunk folytatni.

Szerző: Marton Éva