A színészek – hogy jó velük dolgozni. A park, amin át hazamegy – hogy jó volna ott többet időzni. A hideg – hogy érződik az Alpok közelsége. A közönség – hogy nincsenek előítéletei. Ezek Zsótér Sándor első erős benyomásai Szombathelyről, ahova most ötödször tért vissza rendezni. A Koldusopera főpróbahetének kezdőpillanataiban kérdezte a Weöres Sándor Színház magazinja.

Ajánló a darab elé:

Brecht munkatársnője, Elisabeth Hauptmann, készített egy nyersfordítást John Gay és Christoph Pepusch 1728-ban, Londonban bemutatott Koldusopera (The Beggar’s Opera ) című operaparódiájából. Brecht átdolgozta a darabot, Weill pedig zenét írt hozzá. Az 1928-as berlini ősbemutató fergeteges sikert aratott.

London. Koronázási ünnepségek idején.

Bicska Maxi bűntetteinek híre vásári kép-mutogató balladákban terjed. Mi a valóság, és mi a költői túlzás? A legenda eleven, és romantikus dicsfénnyel övezi a hétköznapi rablógyilkost. Amikor Maxi megszökteti és feleségül veszi a kolduskelléktáros, Peachum lányát, Pollyt, nem számol apósa ravaszságával és kíméletlenségével. Peachum az egész Londont behálózó kolduscéh feje. Engedélye nélkül senki sem koldulhat a városban ingyen. Tudja, hogy ez a házasság nem lesz neki ingyen. Feljelenti újsütetű vejét a rendőrségen. Nem ingyen. Maxi bűntetteinek hosszú és változatos listája van a rendőrségen, de a rendőrfőnök, Brown, régi katonabajtársa, eddig eltussolta. Persze nem ingyen. Peachum megzsarolja Brownt, hogy botrányba fullasztja a küszöbönálló koronázási ünnepségeket, ha nem akasztatja fel előtte Maxit. Maxi elszökik, de barátnői, a bordély lakói elárulják. Persze nem ingyen. A koronázás meglesz, az akasztása elmarad, mert a királynő lovas hírnöke kegyelmet hoz neki. Nem ingyen.

Interjú Zsótér Sándorral:

Mikor születik meg egy előadás?

– …az a kérdés, hogy kinek születik meg. Lehet, hogy a színész azt hiszi, igen, megvan – te nem úgy gondolod. De előállhat fordítva is: te azt hiszed, igen – a színész azt gondolja, nem. Olyan is van, hogy az előadás nem születik meg, de a közönség megszületteti. Vagy egyáltalán nem születik meg, de mi mindannyian azt gondoljuk: él.

– A Koldusoperának talán jók az esélyei: Bertolt Brechtnek kiemelten fontos helye van az ön rendezői pályáján – ha nem a legfontosabb.

– Igen, leg. Központi. Nagy szerepe van ebben Ungár Júliának, aki nemcsak dramaturgja, hanem gyakran fordítója is a daraboknak.

– Éppen itt volt az ideje, hogy – Ibsen, Oscar Wilde, Peter Shaffer és Beckett után – a Weöres Sándor Színházba is beköszönjön Brechttel.

– Nem tudja a Jordán-féle anekdotát? Állítólag kijelentette, hogy amíg ő az igazgató, Brecht a szombathelyi színházba nem teszi be a lábát. Ezért aztán nem ajánlottam soha. Csodálkoztam – de értettem is, hogy egy frissen létrehozott színház nem akarja vállalni ezt a kockázatot. A magyar színházi életben mintha az a hiedelem, előítélet hagyományozódott volna sok évtizeden át, generációról generációra, hogy Brecht valami olyasmi, amit a közönség nem érthet.

– Hát, mondogatjuk, hogy V-effekt, meg elidegenítés, meg epikus színház… Önnek mit jelentenek ezek a fogalmak? Hogyan értelmezhetők?

– Önmagukban értelmezhetetlenek. Brecht azon ritka szerzők közé tartozik, aki a színháznak nemcsak a gyakorlatával, hanem az elméletével is foglalkozott. Gyötörte magát egész életében, sok kötetnyi papíron át, hogy ennek a teljes egészében nehezen megragadható, bonyolult rendszernek az elemeit összehangolja. Amikor az ötvenes években Magyarországon előkerült, riadt-kötelező tananyaggá vált, ráakasztották a karácsonyfadíszeket, de igazán nem tudtak vele mit kezdeni. Ez a szemlélet lecsorgott a gimnáziumi tankönyvekbe – és ott ragadt, mint ahogyan a rágógumi beragad az aszfaltba és nem lehet kiszedni. Mindenki ezzel kezdi. Nem azzal, hogy elolvassa, mi van odaírva. Ha elolvasná, mi van odaírva, akkor nem tudna a V-effekttel meg az elidegenítéssel foglalkozni. A vágykép nagyon egyszerű, csak megvalósíthatatlanul nehéz. 

– Azt szokták mondani, hogy ön mindig – legyen szó Brechtről vagy más klasszikusról – nagyon-nagyon pontosan elolvassa, ami “oda van írva”. Ezt magamban úgy szoktam folytani, hogy miközben – ha tetszik, a legnagyobb lélektani alapossággal – föltárja a drámai helyzeteket, minden másban, látványban, mozgásban, gesztusokban szinte “ellenük játszik”, de pont így teszi a viszonyokat láthatóvá.

– Abból indulok ki, hogy szeretném feltérképezni, megérteni, amit olvasok. Nem a klasszikusok iránti ájult tiszteletből – bár nagy tisztelet van bennem Brecht iránt -, hanem azért, mert feltételezem, hogy ha ott van, talán van valami értelme. A nagyon nagy nehézség ezután következik: hogy át tudom-e adni, meg tudom-e mutatni, amiről úgy gondolom, megvan, ott van. Hogy azokat a mozgatórugókat lehetséges-e megmutatni, amelyek a szereplőket irányítják, motiválják valami felé. Valakinek vagy van dolga a saját világával, vagy nincsen. Ha van, akkor lehet, hogy közölni is tudja. Brecht az utolsó években nagy meséket írt – mint a Szecsuáni jóember meg a Kaukázusi krétakör -, és ez nem véletlen: a mesékben akár az ártatlan is megúszhatja a büntetést.

– A Koldusoperában nem az ártatlan ússza meg, hanem egy…

– …köztörvényes bűnöző. Itt meg ez a csavar. Egy korrupt rendőrfőnök hirtelen átváltozik lovas hírnökké és az oly sokat emlegetett királynő amnesztiáját hozza egy súlyos köztörvényes bűnözőnek. Mind, akik körülötte állnak a színpadon, ugyanazok – csak másképp gyilkolnak. De isten tudja, hogy ez eljuttatható-e a közönséghez. A Koldusopera volt az egyetlen siker Brecht életében, 1928-ban. Átdolgozta a 18. századi Pepusch darabját, ez a zseni meg a zeneszerző, Kurt Weill nagyon komolyan dolgoztak a dalokon, de a siker őket döbbentette meg a legjobban. A zenés színház megtette a magáét: a Koldusopera bosszantó és pimasz zenéje mára kulináris cikk lett. Hallgatjuk és készen vagyunk. A zene szól, de a szöveg átadhatatlan magyarul. A fordítás vagy jól énekelhető – vagy törekszik az összetett tartalom visszaadására, akkor viszont nem lehet elénekelni. Azért maradtam Blum Tamás fordítása mellett, mert az énekelhetőségi szempontot tartottam most a legfontosabbnak. De mindig szeretnék ott állni a színészek mellett és elmondani a nézőknek, hogy valójában ez van odaírva.

– …innen szép győzni.

– Nem lehet. A dalokban van a lényeg. Valami bonyolultabbat közvetítenek a színészek a dalokban, mint amit a dalokat megelőző és követő jelenetekben meg tudnak beszélni. A dalokban valami többet közölnek, mint amit tudhatnak. Számomra ez megoldhatatlanul nehézzé teszi a dolgot.

– Ide kívánkozik, hogy önt olyan rendezőként tartják számon – és Szombathelyen is láthattunk hasonló szép pillanatokat -, aki bárhová megy, olyasmit is képes felszínre hozni a színészekből, amiről ők maguk se gondolták volna, hogy bennük van.

– Nagyon jólesett húsz évvel ezelőtt, ha valaki ilyesmit mondott. Aztán azt gondoltam, hogy nem, nem, ez nem így van: ha kijön, azt a színész akarja. Ha nem jön ki, nem akarja – vagy talán valami olyasmit kerestem, ami nincs is ott. Most már inkább az foglalkoztat, hogy a fontos történések a nézőtérről nem érzékelhetők. Nagyon kevesen veszik észre a pici különbségeket.

– Van olyan Brecht-dráma, amelyből többször is előadást rendezett – a Koldusoperából viszont még soha, ugye?

– Soha. Eszembe se jutott. Idegesített. Ami a dalok között történik, azt érdektelennek láttam. Megrázóan nehéz volt nekem ezzel foglalkozni.

– Pedig egyszer már becsempészte a Koldusoperát a Weöres Sándor Színházba: a legelső szombathelyi rendezésében, Ibsen Kísértetekjében Fekete Linda énekelte el emlékezetesen Kocsma Jenny dalát. Ön sokfelé megfordult vidéki színházaknál. Ha Szombathelyre gondol, mi jut eszébe először?

– A színészek – hogy nagyon jó volt velük dolgozni. A park, amin hazamegyek. Az nagyon erősen, hogy sokkal több idő szeretnék ott lenni. Erős élmény a hideg – érződik az Alpok közelsége. És az, hogy a közönség kíváncsian, előítéletek nélkül fogadta a Kísérteteket – ahogy aztán alapvetően a következő előadásokat is. 

– Akkor azért nem bánta meg, hogy elfogadta a Koldusopera-felkérést?

– Most már nem. A szombathelyi szimfonikusok nagyon jók, Kákonyi Árpádot kértem föl zenei vezetőnek, hiszek abban, hogy nem a sémák mentén megy, hanem elolvassa a kottát. Menet közben sok mindenre rájöttem. Hogy milyen finoman van ez a darab megszerkesztve. Látszólag hosszabb-rövidebb időre el lehet engedni a történetet, de ha közelebb hajolsz, kiderül, hogy minden mondatában a mozgatórugókat kell figyelni. A családi szeretet alatt a tőke szeretete van: nem a lányomat szeretem, hanem a tőkémet szeretem, a lányom elvesztése fölött érzett aggodalom a saját egzisztenciám elvesztése fölött érzett aggodalom – na most ezt a kettőt egyszerre nagyon nehéz megmutatni. De valójában erről van szó: a legszörnyetegebb Peachum, aki az emberi nyomorúságból csinál üzletet. A kapitalizmus mozdíthatatlan, semmit nem lehet vele csinálni. És egy szörnyű, retekfejű bűnöző egész egyszerűen rokonszenvesebb lesz a végén, mint ezek a számító nők és korrupt rendőrtisztviselők.

– Nem mindennapi a szereposztás sem. Major Eriket – Macheath – tulajdonképpen önnek köszönheti Szombathely, de dolgozott már itt Nagy-Bakonyi Boglárkával – ő lesz Polly – vagy Kiss Marival is, aki most az ön kedvéért jött vissza Kocsma Jenny szerepére.

– Örülök is neki. Nagy-Bakonyi Boglárkával ez már a harmadik munkám itt, az életünkben a negyedik. Major Erikkel is harmadszor dolgozom Szombathelyen. Valami elköteleződés van bennem irántuk. Közben szerződtek ide még fiatal színészek, majdnem mindegyikükkel találkoztam már legalább egyszer. Tudatos döntés volt nem feltétlenül életkorok mentén osztani szerepet. A fiatal színészeknek nincs annyi élettapasztalatuk, mint az érettebb kollégáknak, de esetleg van másuk, amivel frissen, idegen pillantással rá tudnak nézni a dolgokra. Fontos, hogy milyen egyensúly tud keletkezni – meghúzni a szivárványt az Erikéktől Kiss Mariig. De tudja, ez még hipotézis. Kedvet kellett magamnak csinálni a Koldusoperához, és ebben döntő mozzanat volt, hogy kikkel fogok dolgozni.

– Fontos, hogy kikkel dolgozik, most is ott vannak a színlapon az állandó munkatársai: díszlet – Ambrus Mária, dramaturg – Ungár Júlia, jelmez – Benedek Mari. Ez már valahogy evidencia.

– Na most pont erről szól a Brecht, hogy az evidenciákat kapard meg, és keresd a mozgatórugókat. Ahhoz, hogy ez az állandóság, ez a zárt ragaszkodás kialakuljon, elsősorban az én személyiségem kellett. Nem könnyű nekik se velem, nekem se velük. Nem kell mindig mindenben egyetérteni, az sem kell, hogy mindig minden nagyon jól sikerüljön – de azt tudnunk kell, hogy amikor gondolkodunk rajta, nem fogunk mellébeszélni.

Forrás: Weöres Sándor Színház

Fotó: Mészáros Zsolt