Kissé meghűlt a vér a nézőkben, akik a Fővárosi Nagycirkusz Melyiket a 9 közül? című előadására érkeztek: az épület előtt, a magasban egyensúlyozó kötéltáncos a csupasz beton és a közönség feje fölött, bekötött szemmel sétált át egyik emelvénytől a másikig, látszólagos nyugalommal. Mindez csupán ízelítő volt ahhoz képest, ami a nézőtéren helyet foglaló publikum szeme elé tárult. Bemutatták Fekete Péter új rendezését a manézsban.

Elfogadva a Peter Brook-i gondolatot, mely szerint ha valaki átmegy egy üres téren, a másik pedig nézi, az már színház, eredendően a cirkusz is annak tekinthető. Brooknak Az üres tér című színházelméleti munkájában olvasható, 1968-ban megjelent sorait csupán néhány év választja el attól, hogy a korszakos jelentőségű színházi alkotó áttegye székhelyét Londonból Párizsba. Érdekes, hogy az úgynevezett újcirkusz kialakulása is nagyrészt a hetvenes évekbeli Franciaországhoz köthető. Bizonyára a színháztörténészekre vár a feladat, hogy alaposan feldolgozzák a néhány évtizede megjelent műfaj mibenlétét és a különböző művészeti látásmódoknak az újcirkuszra gyakorolt hatásait. Annyi azonban bizonyos, hogy az újcirkuszt egyfajta összművészetiség, vagyis az attrakciók, a színészi játék, a zene, a képzőművészet, a mozgás, a jelmez és a látványvilág szerves egysége jellemzi. Az addig önálló, zárt számok pedig gyakran egy elmesélt történetre felfűzve láthatók, kirajzolva az előadás sajátos dramaturgiai ívét és különleges esztétikai élményét.

A Vági Bence koreográfus vezetésével működő Recirquel Újcirkusz Társulat éppen tíz éve járja a világot a fenti koncepció alapján, és Fekete Péter újabb rendezései is mondhatni, nyílegyenesen az újcirkuszi irányba mutatnak. A sokféle nemzetközi tapasztalattal is bíró cirkuszigazgató néhány évvel ezelőtt elindult azon az úton, ami kijelölte számára a fenti látásmód hazai meghonosításának célját a Fővárosi Nagycirkuszban. A 2016-ban bemutatott Lúdas Matyi és a Dima karácsonya, vagy éppen a 2020-ban színre került Tündértánc–Nővarázs nagy sikert arattak a nézők körében, nem volt kérdés tehát, hogy érdemes tovább gondolni és gazdagítani az újcirkuszi előadásokat. 

Az új bemutató Jókai Mór Melyiket a 9 közül? című megható karácsonyi elbeszélésén alapul. Jánost, a szegény vargát tehetős szomszédja arra kéri: tetemes összegért cserébe adja neki kilenc gyermeke közül az egyiket, hogy kiművelt emberfőt neveljen belőle. A nélkülöző család számára megváltás lenne a fizetség és az is, ha eggyel kevesebb éhes szájról kellene gondoskodni. Az édesapa élete legnehezebb döntése előtt áll, innen a címe Jókai művének és az előadásnak is. S míg a főszereplő kétségek között őrlődik, hogy melyiket is válassza, eközben a gyermekeket éppen kilenc cirkuszi attrakció hivatott bemutatni, s talán nem titok, ha végül kiderül: a családfő lehetetlen feladatra vállalkozott, így mindannyian együtt, egy családban maradnak.

A porondra lépő, nemzetközi díjakkal sokszorosan elismert fellépők elbűvölik a közönséget, kicsik és nagyok lélegzet-visszafojtva, együtt izgulnak a cirkuszművészek sokszor toronymagasságban bemutatott produkcióinak sikerességéért. Mások mellett Dmitry Chernov a zsonglőr bámulatos ügyességgel dobálja a labdákat, Novákovics Noémi szenvedélyesen birtokolja a vertikális kötelet, a Volozsanyin Troupe tagjai magától értetődően egyensúlyoznak az égig érő, hatalmas létrán, a Kirichenko Acrobats erőemelői meghazudtolják a fizikai törvényeit, Wolfgang Lauenburgerbámulatosan ügyes kutyáival hódít, a nagy múltú Ádám cirkuszi dinasztia tagjai pedig lovon és kötélen érkeznek a nézők elé, hogy bemutassák generációról generációra öröklődő tudásukat. Világszínvonalú teljesítmény mindannyiuké.

Azonban, ha a figyelmes néző eltekint a hagyományos cirkusztól, és az újcirkuszi látásmód felől közelít az előadáshoz, maradhat benne némi hiányérzet. Mintha a korábbi Lúdas Matyi, vagy a Tündértánc–Nővarázs szervesebb összművészeti egységet képviseltek volna: utóbbiban a rendező a nőiség ezerarcú mibenlétét vizsgálta egy kislány gyermeki fantáziáján keresztül, számos festmény és szobor bemutatásával a színpadon megjelenő galériában.

Az október közepétől látható új premierhez friss zenei anyagot válogattak, orgonamű részletek és a Semmelweis Egyetem Kórusa is hallhatók, utóbbi hangfelvételről. Nehezen illeszkedik az egységes zenei képbe például a lovas zsonglőr szám Brahms Magyar táncok sorozatából és Erkel Ünnepi nyitányábólis kiollózott, diszkóritmikára applikált, már-már füleket borzoló egyvelege.

Továbbá, az egyes számokhoz készült sokszínű, heterogén világítás több esetben nem a produkció vizuális komplexitását erősíti, hanem elsősorban a praktikumra épül, vagyis arra, hogy a fény ne zavarja meg a művészeket a produkciók bemutatása közben. 

Nem egyértelmű számomra az sem, hogy az önállóan egyébként kitűnő számok vajon minden esetben alátámasztják-e a Maka Gyula konferanszié által elmesélt Jókai-történet, valóban jól illeszthetők-e az előadás elképzelt dramaturgiai ívéhez?

A fellépőkön sokféle minőségű és stílusú, az egyes számokhoz nyilván más és más által korábban készített jelmez látható. Érdemes alaposabban szemügyre venni azokat, amelyeket Rátkai Erzsébetmegálmodott, kifejezetten ehhez a produkcióhoz. 

Rátkai Erzsébet kosztümjei több előadásban is láthatók manapság: a kaposvári Karamazovtestvérekben súlyosan-sötéten beburkolják a szereplőket, az újszínházi Az élet kapujában a pápára és a bíborosokra adott reverendái és pileólusaiszinte vakítanak a rájuk eső fényben, Fekete Péter rendezésében pedig csábító pávák, mesebeli gyermekek, patyolattiszta angyalok viselik a ruhakölteményeket. 

Rátkai Erzsébet különleges látásmódja a jelmezek különböző színárnyalataiban is tetten érhető. Bámulatos, hogy gyakran csupán a felhasznált anyagoknak akár egy jelmezen belül történő kombinálásával és kezelésével miként válik a fekete sötétszürkévé, a barna bronzzá, a méregzöld óarannyá, kifejezve ezzel is a szerepalakok szellemi és lelki állapotát, fejlődéstörténetét.

Az előadást Pálfalvy Attilával (János) és Faragó Andrással (Szomszéd) láttam, mindketten magabiztosan birtokolják énekszólamukat, és a ballettkar színre lépései is meggyőzően hatnak a közönségre (koreográfus: Fejes Kitty). 

Fekete Péter új rendezésének témaválasztása azonban túlmutat a közelgő, várva várt karácsonyi ünnepen. A Fővárosi Nagycirkusz a szolidaritás és az összefogás kiemelkedő példájaként már korábban is számos, a háború elől menekülő ukrán cirkuszművésznek, családtagjainak, tanárainak nyújtott segítséget, s teremtett számukra szeretetteljes, befogadó környezetet.

Nemrég, a RAIN – Esőcirkusz című előadást ukránok, oroszok, fehéroroszok és magyarok teljes egyetértésben és együttműködésben tárták a nézők elé. Ahogyan János gazda számára egyformán fontosak gyermekei, s nem tesz különbséget közöttük, úgy a Cirkusz a mai napig is segíti a hozzá érkező művészeket, nemzetiségre való tekintet nélkül.

A háború azonban, sajnos még mindig nem ért véget, s ha megállítani nem is tudjuk a pusztítását, a magunk eszközeivel segíthetünk a bajba jutottakon, az elesetteken. Ebben áll mindannyiunk döntésének felelőssége. S nem csupán karácsonykor.