Most szeptemberben ismét láthatjuk Samuel Bailay Kutyabaj c. darabját Horváth János Antal rendezésében a Jurányi Házban. Az előadásban játszó Riyaddal, Kuttner Bálinttal és Jonjoval, László Gáspárral beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló jövőképről, szabadúszóságról, börtönben való felelőségvállalásról, a szocializáció hiányáról, a másokért való helytállásról, a felnőttéválás viszontagságairól és persze arról a bizonyos mindig, mindenhol érvényes kutyabajról… Csatádi Gábor interjúja.
A jövőképről mi jut elsőre az eszetekbe?
Bálint: Nyomasztó kérdés… Sok minden merül fel: a saját jövőképem, az országé, a generációnké, a szakmai jövőkép, hogy vajon hol tudsz elhelyezkedni, hol találsz magadnak stabil állást… Sosem érzem biztonságban magam – ez rám nagyon jellemző -, nagyon tudok aggódni, hogy mi lesz velem. Most szerencsés helyzetben vagyok, mert az elkövetkező egy évemet éppen jól látom, ám ez az elmúlt két-három évben egyáltalán nem így volt…
Gáspár: Nagyon hasonlóakat tudok mondani én is. Szabadúszó leszek a következő évadban, és a jövőképről az jut eszembe ennek kapcsán, hogy ha a biztonság megteremtésén gondolkodom, akkor nem látok tisztán. Valamiért mégis elkezdett ebbe a jövőképbe egyfajta bizakodás is beszüremleni: „olyan még sohasem volt, hogy sehogy se legyen!”
Bálint: …és akkor ez a gondolat megnyugtat?
Gáspár: Ha nem is teljes mértékben, de legalább tovább tud vinni, lendíteni.
A Kutyabajban alakított karaktereteknek vajon milyen jövőképe lehet ott, a fiatalkorúak börtönében, van-e, lehet-e egyáltalán?
Bálint: Azt gondolom, hogy
nehéz lehet fiatalként börtönbe kerülni, amikor még valójában gyerek vagy, és amikor még szükséged lenne egyfajta támogatásra a családodtól. A játszott karakteremnek ráadásul van már egy gyereke is, akiért már felelősséget neki kellene vállalnia. Mindezt úgy, hogy közben ez a szereplő önmagáért sem tud még felelősséget vállalni, ezért nem is alakulhat ki csak egy torz jövőképe.
A börtönben másképpen él, másfajta szabályok mentén kell szocializálódnia, és amikor kikerül onnan, nagyon nehéz visszacsatlakoznia ahhoz az élethez, ami a börtönön kívül létezik. A fiatalkorúak börtönbe való visszakerülésének többek között az is lehet az egyik oka, hogy nem kapják meg bent azt a támogatást, ami a visszailleszkedéshez elengedhetetlenül szükséges volna.
Gáspár: A darab maga egyértelműen azt a választ adja, hogy nincsen jövőkép. Három börtönben lévő szereplőnkből kettőnek ugyan megadatik, hogy változtasson a jövőjén, ám végül mind a hárman arra jutnak, hogy ez a lehetőség a változtatásra esélytelen. Hisz ahhoz ki kellene törniük abból is, amibe már beleszocializálódtak.
A reménytelenségüknek mi lehet az oka?
Bálint: Egyfelől az a környezet, ahonnan jöttek, másfelől pedig az a környezet ott, a börtönben, ahol teljesen más szabályok irányítják az életet. Ezért egészen egyszerűen eltorzul az ember önképe, a világhoz való viszonya.
Gáspár: A hozott viselkedésmintáik és ezek börtönben való kezelésének az együttese teszi őket reményvesztetté. Az angliai börtönviszonyok talán hathatósabban tudnak segíteni abban, hogy miután a fiatalkorúak letöltötték a büntetésüket, könnyebben visszaintegrálódhassanak a társadalomba. Ott talán a börtönben is jobban sikerül szocializálódniuk, ez a darab mégis azt mutatja be, hogy még ott sem sikeres ez feltétlenül.
Bálint: Az angliai börtönökben legalább kísérletet tesznek erre a fajta szocializációra, idehaza pedig ez egyáltalán nem jellemző. Mi nem tartottuk fontosnak hangsúlyosan jelezni, hogy angol vagy magyar börtönről van-e szó, ám mégiscsak Magyarországon játsszuk ezt a darabot, magyar közönségnek előadva.
Gáspár: Horváth János, a rendezőnk a próbák alatt folyamatosan kapcsolatban volt egy nevelővel, aki majd két évtizedig fiatalkorúak börtönében dolgozott. És ő mesélte, hogy neki ez alatt az idő alatt összesen egy olyan pártfogoltja volt, akinek sikerült ismét beilleszkednie a börtönön kívüli társadalomba.
A Kutyabaj az önmagunkért, egyben a másokért való felelősségvállalásról is szól, nem?
Bálint: Én a magam karakterét és a darab végkicsengését is innen közelítettem meg a próbák folyamán. Riyad le szeretne érettségizni, egyetemen akar továbbtanulni. Neki fontos, hogy visszakerüljön a tárdadalomba, hisz már van egy gyereke, egy barátnője, számára fontos egyfajta családközpontúság is.
Gáspár:
Felelőségvállalás magunkért, a családunkért, azokért, akik körülöttünk vannak – ezek mind ott vannak ebben a darabban.
A „kutyabaj” itt talán valamiféle ellentételezése is lehet annak, hogy az életben sokszor sok olyasmit is félvállról veszünk, amit nem biztos, hogy félvállról kellene vennünk?
Gáspár: Fel lehet fogni a súlyos problémákat úgy is, hogy hát ez szinte semmi: kutyabaj!
Bálint, Ám ezek a fiatalok mégiscsak olyan súlyos dolgokat követtek el, amikre mégsem lehet csak rálegyinteni: kutyabaj – tehát egyfajta kontraszt is ez a magyar címválasztás.
A kutyabaj azt is kifejezheti, hogy bár elkövették ezeket a hibákat, mégis az a cél, hogy lehetőleg ne ismételjék, tegyék ezeket meg újra,
ezért is van ott egy nevelő velük. Az elején nagyon zárkózottak ezek a srácok, ám idővel muszáj egymás felé nyitniuk. Ez az egymás felé való kinyílás itt, a börtönben szocializáció is egyben.
Gáspár: A börtönbeli gyereknevelési órák egyikén, ahol a fiúk azon aggódnak, hogyan lesznek majd képesek felnevelni a gyereküket, azt mondja Grace, a nevelőjük: ha elesik, és megüti magát a gyerek, akkor sincs baj, nem tragédia, kutyabaj! Nem kell feltétlenül mindig mindent végzetesen, véresen tragikusan felfogni.
Ebben a darabban a börtön a maga valóságosságán túl metafora is, nem?
Bálint: Abszolút lehet metaforaként tekinteni a történetre, a börtönre, igen. Hisz nem csak a börtönviseltekhez szól, talán a nézőtéren nincs is nagyon olyas valaki, aki börtönben ült volna. Mindnyájan érezhetjük azt, hogy nem tudunk, nincs elég erőnk felelősséget vállalni valakiért, akiért szükséges lenne. Bármelyikünket érhet olyan hatás, atrocitás, ami miatt bezárkózunk, és segítségre volna szükségünk. Könnyen felvetődik benned a kérdés az előadást nézve, hogy kiért, miért is kell, kellene felelősséget vállalnod?
Gáspár:
Biztosan mindenkinek előfordult már az életében, hogy valami nagy dologért kellett volna helytállnia, pedig iszonyatosan gyereknek érezte ehhez magát. Hirtelen beállni valami mögé, amihez én még egyáltalán nem éltem eleget!
Gáspár: Igen, a harmadévünk volt a váratlanul érkező, valamennyiünket nehéz döntések elé állító időszak…
…és sikerült felnőni a körülményekhez?
Bálint: Sikerült-e felnőtté válni? Hogy sikerült-e, azt még nem tudom biztosan, de gyakorlom. Egyre több olyan feladat talál meg, ahol már felnőttként kell viselkednem. Nincs választásod abban, hogy fel kell, fel akarsz-e nőni, bármennyire is nem szeretnél.
Gáspár: Akkor, ott – harmadévben – azt éreztem, hogy sikerült felnőni, aztán ahogy az évek telnek azóta, egyre kevésbé érzem ezt. De szerintem ez így helyes, így van rendjén!
…avagy lehet, hogy mostanság túl hamar kell felnőni bizonyos dolgokban.
Bálint: Ezt a fajta hirtelen felnőtté válást az egyetemfoglalás alatt éreztem leginkább.
A tanárok, akik tanítottak, elhagytak, elmentek. Hirtelen magunkra maradtunk, és olyan kérdésekben kellett döntéseket hoznunk, melyekkel az ember ilyen fiatal korban még nem nagyon találkozik. Mégis azt érzem, hogy sikerült bölcsen, okosan bizonyos dolgokat megbeszélnünk az osztályközösségén belül, létrehoznunk egy mini demokráciát, ahol mindenki véleményét meghallgatod, megtanulsz őszintének lenni.
Jegyet itt válthatnak a KUTYABAJ című előadásra.
Szerző: Csatádi Gábor
Még több színházi tartalom itt: https://potszekfoglalo.hu/