Alföldi Róbert, aki A csárdáskirálynővel, a Mágnás Miskával, az István, a királlyal és a Hegedűs a háztetőnnel is óriási sikert aratott az utóbbi másfél évtizedben a Szegedi Szabadtéri Játékokon, most a klasszikussá lett népszerű musicalt, a West Side Storyt rendezi a Dóm téren. A szerzőhöz, az amerikai zenei élet fenegyerekéhez, a legendás karmesterhez, komponistához, Leonard Bernsteinhez karakterben, művészi habitusban is hasonlító színész-rendezőt leginkább az izgatja a New Yorkban játszódó darabban, hogy mitől van a fiatalokban hatalmas indulat. Mert a két szekértábor, a Cápák és Rakéták harcának, gondolkodásmódjának csak halál és boldogtalanság lehet a vége.

– Az egymás ellen kíméletlenül harcoló két New York-i szekértábor, a Cápák és a Rakéták miatt mintha Magyarországon különös aktuálisa lenne ma Leonard Bernstein musicaljének, az 1957-es ősbemutató óta töretlenül népszerű West Side Storynak.

– Biztosan ez is közrejátszhat abban, hogy Rosta Mária és a Zikkurat Színpadi Ügynökség most elővette ezt a mára abszolút klasszikussá lett musicalt. A dolog lényege szerintem mégsem ez, hanem inkább az, hogy ebben a darabban – miként Shakespeare Rómeó és Júliájában is – mindenki elbukik. Ki nyer egy ilyen helyzetből? Senki! Halál a vége. Ez engem sokkal jobban érdekel a történetben.

A két tábor ugyanazokat a dolgokat járja körbe, és állításaikra ugyanazokat a kérdéseket föl lehet tenni. Ugyanúgy lehet mindkettőnek ellentmondani. A West Side Storyban ehhez még hozzáadódik, hogy van két különböző kultúra, melynek képviselői közül sokan abból indulnak ki: ha valaki nem ugyanolyan, mint én, az csak rosszabb lehet. Ennek a gondolkodásmódnak csak halál és boldogtalanság a vége, miközben az egymásnak feszülő szereplők ugyanolyan korúak, ugyanolyan az adrenalinszintjük és ugyanúgy túlfűtöttek szexuálisan. Csak épp a világ annyira zavarodott körülöttük, hogy nem találják a helyüket és önmagukat. A darabban mindez nincs hosszan és bonyolultan kifejtve, de vannak arra utaló jelek, hogy a családjuk sem figyel rájuk. Ha megnézzük, egyik srác családi háttere sem a legjobb. Van valami elveszettség abban, ahogyan élnek, ez is közrejátszhat abban, hogy a harcot, a háborút, a gyűlöletet hiszik megoldásnak.

– Leonard Bernstein az amerikai zenei élet egyik legnagyobb sztárja és  fenegyereke volt, minden lépését hatalmas médiafigyelem kísérte, gyakran megnyilatkozott különböző társadalmi kérdésekben is, ráadásul némelyik művével hatalmas vitákat robbantott ki. Gondolt már arra, hogy különösen amióta így megőszült, megjelenésükben, karakterükben, de igazából művészi attitűdjükben is sok a hasonlóság?

– Biztosan nem vezényelnék olyan jól, mint Bernstein… Ezen még sohasem gondolkodtam. Az persze eszembe jutott, amikor hosszan zajlott az egyeztetés a jogtulajdonosokkal arról, mit lehet és mit nem lehet majd a darabbal csinálnom, hogy Bernstein mennyire szabad művész volt, mennyire nem érdekelte, mit gondolnak róla mások. Furcsa volt, hogy épp egy ilyen alkotó művénél aggódnak, hogy mi történik majd a darabbal.

– Miért, mi történik? Újrafordították a musicalt?

– Kaptam egy nyersfordítást, és az alapján magam csináltam meg a magyar szövegkönyvet, amit végül négykörös egyeztetés során fogadtak el a jogtulajdonosok. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy a próbafolyamat alatt kiderült, hogy több dologban, amin sokat vitatkoztunk, be kell látnom, hogy nagyjából igazuk van. Fontos kérdés volt, hogy erősen ragaszkodtak ahhoz: a filmhez képest az Amerika című dalban nem lehetnek fiúk a színpadon. Először nem értettem, hogy miért. Ahogy próbáltunk, és igyekeztem megtalálni az Amerika szám jelentését, rájöttem, hogy igazuk van. Mint ahogyan abban is, amiről ugyancsak nagy vitánk volt, hogy hol legyen a szünet. Miért a gyilkosság után? Először nem értettem, miért kell a puskaport elsütni az első felvonás végén. Próba közben jöttem rá arra is, miért ragaszkodtak annyira ehhez – és bízom benne, hogy ez ki is fog derülni az előadásból.

– Nemzetközi szenzáció kerekedett 2016-ban abból, hogy a Salzburgi Ünnepi Játékokon az ötvenéves világsztár, Cecilia Bartoli énekelte Maria szólamát egy különleges West Side Story-produkcióban. A vitatott előadás premierjéről részletesen beszámoltak még a legnagyobb amerikai lapok is, annyira meglepőnek találták ezt a megoldást. Mit szólna egy ilyen lehetőséghez?

– Ha Cecilia Bartolival dolgozhatnék? Azonnal kitalálnám, megoldanám!

– Ágoston Kati azt nyilatkozta, bizonytalan volt, hogy jelentkezzen-e a castingra…

– Tényleg felhívott, hogy próbálkozzon-e, mert ő már túllépett kicsit a kiírásban megadott életkoron. Azonnal mondtam, hogy igen. Karakter, énekhang, muzikalitás és drámai erő tekintetében is nagyszerű Maria. De a további főbb szerepekben és a kisebbekben fellépők is, meg az egész csapat, akivel dolgozunk – többek között Kocsis Dénes, Koltai-Nagy Balázs, Nádasi Veronika, Brasch Bence, Stohl András, Bezerédi Zoltán és Medveczky Balázs – nagyszerűen próbál. Nem is beszélve Vári Bertalan koreográfusról és együtteséről, a VáriDance-ről. Szerintem Cecilia Bartoli is örülne, ha velük dolgozhatna.

– Rendezőként olyan sikerprodukciókat állított színpadra az elmúlt másfél évtizedben a Dóm téren, mint például A csárdáskirálynő, a Mágnás Miska, az István, a király és a Hegedűs a háztetőn. Színészként is többször fellépett már itt, legutóbb néhány nappal ezelőtt az Apáca Show-ban. Mit kell másként csinálni négyezer néző előtt ezen az ezer négyzetméteres, hatalmas színpadon?

– Soha nem csinálok mást vagy másképpen. A West Side Storyban például a díszletünk egy üres tér, Kálmán Eszter munkája, a jelmezeket pedig Tihanyi Ildikó tervezte. Lehet, hogy nem lehet harminc centire közel menni, de a lényegét tekintve nem kell mást csinálni. Ez a méret erősen kényszerít arra, hogy pontosan fogalmazzunk.

– Néhány éve, amikor kérdeztem, azt mondta, legszívesebben egy Wagner-operát rendezne a Szabadtérin. Azóta dúl a vita arról, hogy kell-e a hagyományokat követni, egyáltalán helye van-e ennek a műfajnak a Dóm téren. Az utóbbi években már csak Újszegedi Szabadtéri Színpadon láthatott operaprodukciót a közönség. Mi a véleménye erről?

– Akkor kellene operát játszani, ha megfelelő körülmények és finanszírozás is biztosított lenne hozzá. Hogy egy Wagner-operát jó énekesekkel és megfelelő szcenikával végig tudjak próbálni a Dóm téren, ahhoz nagyon sok pénz és idő kell. Annak, hogy a szabadtéri fesztivál – ami érthetően fontos Szegednek – tovább tudjon lépni, ára van. Ebben a társadalmi helyzetben, és főképp ebben a kultúratámogatási rendszerben ennek a költségeit szerintem most nem engedheti meg magának a város. Így is nagy dolog, hogy még mindig létezik a Szegedi Szabadtéri Játékok. Lehet, hogy kompromisszumokkal, de legalább van. Ebből a büdzséből nemigen lehet mást csinálni. Nemzetközi rangú fesztivált, második Salzburgot teremteni a Tisza partján, egyszerűen nem lehet ennyi pénzből.

– Ősztől színészként és rendezőként is részt vesz a Szegedi Nemzeti Színház következő szezonjában. Játssza tovább a Horgas Ádám rendezésében bemutatott 1984 című produkció egyik főszerepét, valamint két új bemutatóban is érintett. Mit lehet ezekről tudni?

– A rendező, Szikszai Rémusz nemrég küldte el Martin McDonagh Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című fekete komédiáját, amiben a legendás dán meseíró, Andersen szerepét játszom majd.

– A másik darabot, amit rendezőként jegyez majd, már a címével jól el lehetne adni: Alföldi Róbert elhozza Mária országát Szegedre…

– Székely Csaba írja a Mária országa című darabot a magyar történelem egyik olyan pontjáról, amikor meghal a király és hirtelen sok királyjelölt lesz. Lehet, hogy az egész csak történelmi témájú fikció, de arról szól, hogy mindenki meg akarja szerezni a hatalmat, és ennek érdekében mindenki mindenkivel összefog, majd két óra múlva mindenki mindenkit legyilkol. A Kisszínházban csinálunk majd belőle egy elegáns kis elmebajt.

Forrás: Szegedi Szabadtéri Játékok

Szerző: Hollósi Zsolt