Szeptember 13-án és 14-én ismét megrendezésre kerül az L1-est(ek) IZP módra a Jurányi Házban. A két este változatos program várja nézőit, az előadóművészet széles spektrumát érintve táncelőadástól kezdve performanszon át a zenei akcióig. Ennek apropóján kérdeztük az estek alkotóit, akik között akadnak pályakezdők és már 20 éve működő „nagy öregek” is. Ezúttal Berger Gyula koreográfus, a ZéróPlusz TáncMűvek vezetője válaszolt.

Megfogott az L1-esteken bemutatott előadásod (Látszólagos kettősség címen) leírása, mely az egyén és a másik távolságáról, mégis kapcsolódni akarásáról, ennek ellentétéről szól. Mi volt a hajtóerő, ami miatt elkezdtél ezzel a témával dolgozni?

Azt hiszem, azért, mert ezt egy olyan tapasztalásnak tartom, amit életem során valamilyen formában mindenki megél. Itt vagyok én, és itt van a (sok) másik. Az egész életünket alapvetően meghatározza, hogy hogyan tekintünk a másikra: mint valaki tőlünk lényegileg különbözőre, vagy lényegileg hasonlóra, netán azonosra. Régről ragadtak meg bennem az alábbi mondatok, amelyek Popper Péter egyik könyvében (Az önmagába térő ösvény) szerepelnek: 

Két nagy fájdalomtavon kell átkelnie a Célhoz igyekvőnek. A hideg fájdalom taván, amikor felébred benne az Én-vagyok érzésének magánya. És a forró fájdalom taván, amikor ez az illúzió elvétetik tőle.

Két táncossal, Alejandra Rosasszal és Varga Dórával dolgozol az előadásban; miért rájuk esett a választásod? Ők milyen mértékben alkotótársaid a folyamatban?

Mindkettőjüket már régóta ismerem, és nagyra becsülöm, tanítványaim is voltak régebben, és mindketten szerepeltek az Összehangolt lüktetések című darabban, és egyértelmű volt számomra, hogy bármikor szívesen dolgozom velük. Ez az együttműködés most konkrétan úgy kezdődött, hogy Dóri felvetette, hogy lenne kedve valamit létrehozni közösen, és erre egyből jött a gondolat, hogy ez akár egy duett formáját is ölthetné, abból pedig az, hogy a partnere Alejandra lehetne, akivel jól megértik egymást, a mozgásnyelvükben is vannak hasonlóságok, persze a különbségek mellett. A folyamatban a lehető legnagyobb mértékben támaszkodom rájuk, tehát igazi alkotótársak. Különböző feladatokon keresztül faggatom őket magukról, az életükről, és a talált kincseket igyekszünk belekomponálni a darabba.

Ha jól sejtem nem csak a leíró szöveg, de maga az előadás is személyes lesz majd. Könnyű volt ezt a személyességet kihozni a táncosokból? Szerinted fontos, hogy egy előadóművész teljesen meg tudjon nyílni a közönség számára személyes szinten is?

Azt hiszem, hogy már jó ideje az foglalkoztat, hogy valamiféle egyensúlyt találunk az alkotásokban a személyes és az általános között. Úgy gondolom, hogy az előadó akkor tud igazán hiteles lenni a színpadon, ha azt, amit ábrázolni kíván, nagyon egyéni módon, a saját személyiségével átitatott módon tudja megidézni. Az általánosság szintjén maradó művek engem kevésbé tudnak megragadni, gondolom, azért, mert ezen a szinten jó eséllyel olyasmit látunk, amit már nagyon sokan, nagyon sokszor bemutattak. Ugyanakkor, ha az, ami a színpadon történik annyira személyes, annyira csak az előadóra vonatkoztatható, hogy nehéz vele azonosulni, akkor szintén előfordulhat, hogy kívül maradunk az élményen. Persze akkor is lehet érdekes számunkra az, amit látunk, de ez egy másfajta viszony lesz, talán kevésbé zsigeri, kevésbé megérintő, inkább intellektuális, egy távolibb nézőpontból − ami egyébként éppenséggel elősegítheti a tisztánlátást, a pontosabb megfigyelést.

Mi az, ami inspirál jelenleg? Mind a művészetben, mind az életben.

Úgy veszem észre, hogy egyre több minden: mindenekelőtt emberek, a közvetlen munkatársaim és más művészek, aztán különböző művészeti alkotások, zene, képek, filmek, természeti jelenségek, tudomány, stb. Régebben kizárólag saját kútfőből akartam meríteni, mert magam is a megkülönböztetés fázisában voltam, manapság viszont egyre inkább érzem, hogy az én forrásomat milyen rengeteg forrás táplálja, sokszor érzékelhetetlenül, a háttérben, vagy a mélyben. Továbbá egyre inkább megtapasztalom annak a mondásnak az igazságát, amelyet Michelangelónak tulajdonítanak: minden márványdarabban ott rejlik a legszebb szobor, csak a felesleget le kell faragni róla. Mindenből lehet téma, ha a megfelelő módon nyúlunk hozzá.

Idézz fel kérlek egy olyan gyerekkori emléket, amit meghatározónak tartasz az alkotói munkásságodra nézve!

Édesapám maga is táncművész volt és egyszer (szerintem még 10 éves korom előtt történt) valamilyen tánc játékban karddal „vívott“ a kollégáival. Amikor a jelenetnek vége lett, felkiáltottam a színpadra, hogy „Apa, te győztél?“ Középiskolás koromban egyébként nagyon érdekelt a csillagászat, egyáltalán nem biztos, hogy tánccal foglalkoznék, vagy foglalkoztam volna egész életemben, ha az édesapám nem táncos lett volna.

És mi az a hajtóerő, ami miatt újra és újra nekiállsz alkotni? Szerinted a független előadó-művészeti és kortárstánc szcéna merre tart jelenleg?

Az alkotó jellegű munka, minden időszakos nehézsége és kényelmetlensége ellenére élvezetes és izgalmas, és oly módon kapcsol össze emberekkel, ahogy más tevékenységek nem tudnak. Ez a munka támogatja a lelki, fizikai, szellemi egészségemet, épít engem, mélyebb belátásra, elfogadásra, megértésre tanít és ösztönöz, úgy érzem, hogy teljesebb emberré válok általa. Úgy látom, hogy a magyar művészet, azon belül pedig a kortárs előadóművészet, ma különösen nehéz helyzetben van, de nem hiszem, illetve nagyon remélem, hogy nem lehet úgy eltiporni, mint a múlt században a Mozdulatművészetet. Úgy gondolom, afelé haladunk, hogy a művészet, a művészi látásmód megszűnik kevesek privilégiuma lenni, és a művészet gyakorlása szélesebb körben elérhetővé, elterjedtté válik. Új művészeti formák születésének vagyunk szemtanúi, egy új népművészet születésének és fejlődésének, ami szerintem megtermékenyítőleg hat a „magas“ művészetekre is.

Történt veled olyan a közelmúltban, hogy rácsodálkoztál, ráeszméltél valamire, esetleg az újdonság erejével hatott rád?

A vogue és a waacking ilyen új felfedezések, no és kissé régebb óta a breaktánc. A vogue-ra egyébként éppen a 2019-es L1danceFest hívta fel a figyelmemet, mert Mártiék (Ladjánszki Márta, az L1danceFest fő koordinátora) meghívták Fredrik Quiñonest − svéd kortárs táncost −, hogy tartson egy kurzust a Magyar Táncművészeti Egyetemen. Érdekes volt látni, hogy a balettnövendékek is mennyire imádták.

Te hol töltesz legszívesebben időt Budapesten? Van kedvenc helyszíned?

Egyrészt az otthonom, mert itt a szeretteim körében lehetek. Aztán a stúdió, mert ott is számomra kedves emberekkel lehetek együtt, ráadásul olyan tevékenységet végezhetek, amit szeretek.

Van olyan bevált személyes recepted, amivel megnyugtatod, kikapcsolod, energetizálod magad? 

Egy jó beszélgetés, vagy néhány egyszerű gyakorlat, relaxáció, nyújtás is képes elterelni a figyelmemet a nehézségekről. De egy jó film, sorozat is ki tud kapcsolni, na meg a zene.

Olvastál, láttál, hallottál a közelmúltban olyan alkotást, amit ajánlanál az olvasóknak?

Ha táncról beszélünk, akkor a Rotterdami Nemzetközi Duett Koreográfiai Verseny első helyezettjeinek az előadása − Isaiah Wilson és Sarah BaltzingerMEGASTRUCTURE című darabja − teljesen lenyűgözött. Egy nagyon puritán produkcióról van szó, zene nélkül, de a mozdulatok annyira szokatlanok, a jelenlét annyira erős, a szerkesztés olyan okos, amilyet csak ritkán lát az ember. És a Her, valamint az Under the Skin című film is elvarázsoltak. Jóval régebbi, de annál erősebb élmény volt Donald Michael Thomas angol író, költő és műfordító regénye, az A fehér hotel, ami katartikus hatással volt rám. Az egyetemeken kötelező olvasmánnyá tenném.

Miért szeretsz az L1 Egyesület tagjának lenni?

Nagyra becsülöm azt a munkát, amit Márta és Zsolt (Varga Zsolt, az egyesület elnöke) végeznek, amilyen következetesen kitartanak az elveik mellett, hogy kevésbé ismert alkotókat, előadókat és előadásokat hívnak meg, ezzel is hozzájárulva a sokszínűséghez. Ahogy a természetben is a fajok sokfélesége, a variációk végtelen nagy száma a biztosítéka az élet fennmaradásának, úgy a művészetben is a sokféleség és a különbözőség tartja fenn az éltető dinamikát. Az L1 tagok is ezt a változatosságot képviselik, és inspiráló egy ilyen közegben lenni.

[A beszélgetést Kovács Emese (L1-tag) készítette az L1-est(ek) IZP módra eseménysorozat kapcsán, ami az EMMI és az NKA IZP Ideiglenes Kollégium anyagi támogatásával valósul meg.]

L1-est(ek) IZP módra

2023.09.13 – 14. 19.00 Jurányi Ház

www.L1.hu

Előadásképek: Claude Hofer