Legalább akkora hír volt, hogy Nádor Lili művészeti titkár 25 év után elhagyja a budapesti Katona József Színházat, mint, hogy három színész is távozik a társulatból. Mivel nemrég szakács diplomát is szerzett, a Gólem Színház kávézóját vezeti majd a hamarosan nyíló VII. kerületi Gólem Központban. Nádor Lilivel arról beszélgettünk: miért döntött a váltás mellett, teljesen szakmát cserélt-e, és pontosan mi a művészeti titkár munkája?
Szemere Katalin interjúja.
25 évet dolgoztál a Katona József Színházban, ha osztok-szorzok, gyakorlatilag gimnázium után kerültél ide. Miért pont most döntöttél a váltás mellett?
Ez volt életem első munkahelye.
Sok évig eszembe sem jutott, hogy nem a Katona József Színházból megyek nyugdíjba – gimnázium óta ez volt az álmom. Aztán 2017-ben beiratkoztam a szakácsiskolába, azóta foglalkoztat, hogy talán nem csak egy út és egy szakma van az ember életében.
Ha már említetted, hogy gimnazista korod óta erre vágytál, iskolai színkörbe is jártál? Tulajdonképpen színésznek készültél?
Dehogy, sosem akartam színész lenni. Jártam a Madách Gimnázium Thália Stúdiójába, de borzasztóan lámpalázas vagyok, ha szerepelnem kell. Viszont olyan jó volt együtt létrehozni valami újat, hogy ezért vállaltam ezt a kellemetlenséget. A próbák buliknak tűntek, de az előadásokon, ahol ott ült az összes családtagom, azt éreztem, elájulok. Mai napig rendszeresen álmodok azzal, hogy elfelejtem a szövegemet és hasonló rémségeket. Eszembe se jutott soha előtérbe kerülni. Mindig az érdekelt, mi van a háttérben, és azt hogyan kell csinálni.
Milyen színházi háttérmunkát képzeltél magadnak?
Szervezést, hogy minden jól működjön. Szerettem volna rálátni az egészre. Nem értettem, ki és hogyan dönt arról, hogy hétfőn a Platonov menjen, kedden a Lulu, szerdán meg az Übü. Miért pont ez a műsor? Az érettségi után Egerbe mentem – levelezőn – művelődésszervezést tanulni, ami filmszakkal bővített képzés volt. És akkor „kilőttem az űrbe” a kívánságomat, hogy a Katonában szeretnék dolgozni. A sikeres felvételi nyarán lapozgattam a Népszabadságot, ahol egy újsághirdetésben titkárnőt kerestek a Katonába.
És tudtál például gyors- és gépírni?
Igen, tanultam gépírást is. Apukám azt mondta: kslányom, orvos legyél vagy titkárnő szép szürke kosztümben.
Ezek szerint az orvosi szakma nem vonzott.
Nem, de folyamatosan foglalkoztatott a „mi lett volna, ha”.
Tudatos hipochonder vagyok. Minden hozzám fordulónak az összes nyavalyájára tudok gyógytippeket adni, vagy legalább orvost ajánlani. Ez is a titkári munka része.
Ahogy az is, hogy az emberek sokat beszélnek hozzám, és a mondanivalójuk negyede az egészségi állapotukról szól. Az érettségi után magyar szakra is jelentkeztem az ELTE-re, de nem vettek fel, ezért megsértődtem, és elvégeztem különböző tanfolyamokat: gépírást, számítógépes képzést, lakberendezést, kiállításrendezést. A következő évben vettek csak fel Egerbe, és az volt a vízióm: a főiskolai évek alatt dolgozom, és pénzt keresek, mert a szüleim már nyugdíj felé tartottak, és nem akartam, hogy 20 évesen ők tartsanak el. 1995. december 5. volt az első napom és Zsámbéki Gábor igazgató titkárnője lettem. Eleinte tartottam a dupla terheléstől, de simán ment munka mellett a tanulás. Azóta is tanulhatnékom van. Jártam a MOME-re kulturális menedzser posztgraduális képzésre, a Pázmányra kiadói szerkesztő kurzusra, sőt egy évig holland órákat is vettem – a munka és a gyereknevelés mellett. Azt akartam, ha bármi történne a színházzal, és menni kell, értsek máshoz is: mindig legyen B-tervem.
És miért léptél át a művészeti titkári posztra?
Amikor lediplomáztam, kérdeztem Zsámbéki Gábort: milyen lehetőség lenne házon belül fejlődni, továbblépni? Azt javasolta, tanuljam meg a művészeti titkári munkát, csakhogy azt nem oktatják sehol, beletanul az ember: figyel és ráérez. Magyar László volt a Katona művészeti főtitkára, akkoriban a szakma királya. A Katona összes turnéját és a filmes egyeztetéseket is ő szervezte, a legnagyobb nevekkel dolgozott együtt. Mellé ülhettem, hogy megtanuljam ezt a hivatást. Gábor úgy gondolta, ha Laci egyszer nyugdíjba megy, átveszem tőle a feladatot. Augusztusban kezdtem mellette a tanulást, majd szűk félévvel később, 2000 februárjában agyvérzést kapott, és hosszú ideig nem is tudott visszatérni.
Egy nap alatt szakadt rám az egész színház titkársági része, pedig csak akkor kezdtem megismerni a többi egyeztető kollégát, vagy tanultam meg, hogyan készül a heti munkarend és a próbatábla, de azt is, hogy mikor lehet felhívni egy színészt, és hol kell keresni, ha nem ér be időben – vagyis a szakma íratlan szabályait.
Mint mondtad, gimnazistaként nagyon érdekelt, hogy készül a havi műsor. Tényleg, hogy állítjátok össze?
Ez a művészeti titkárok több lépcsőfokos színész-egyeztetésének eredménye. Hónapról hónapra tartunk egy össztitkári értekezletet, ezen jó esetben 50-60 titkár vesz részt, Budapestről, vidékről, kőszínházakból és a függetlenektől egyaránt, sőt mostanában már a filmes kollégák is járnak. Olyan, mint egy zsongó piac, mindenki fogja a táblázatait meg a ceruzáját és alkuszik, mint a tőzsdén. „Add nekem ötödikén X-et, adom helyette hatodikán Y-t. Te is csak ötödikén tudsz X-szel játszani? Jó, akkor én inkább délután tűzöm ki az előadását, és átér hozzád este 7-re.” Minden infó áramlik és minden ütközésnél a megoldás a cél.
Milyen készültségben viszed oda a műsort?
Az első láncszemeket meg kell adni igazodási pontoknak, ilyenek a bemutatók, a külföldi turnék és a fesztiválok. Ahhoz, hogy a tervezés hónapról hónapra beindulhasson, azt találtuk ki, hogy azok a kőszínházak, akik ezt a feladatot vállalni tudják, az úgynevezett elsőkörösek, vagyis viszonylag kész műsorral érkeznek, nagyon halvány ceruzával beírt műsorrenddel. A Katonában úgy alakítottuk a belső tervezés ütemezését, hogy ilyen első láncszem lehessünk. Komoly határidők vannak: nekem minden hónap ötödikére el kellett készülnöm a két hónappal későbbi havi műsorral, hogy kiadhassuk a szervezésre, és a jegyeladást időben elindíthassuk.
Veszekedéssel és sértődéssel jár egy ilyen egyeztetés?
Nem tapasztaltam ilyet, nincsenek veszekedések, mivel közösek a céljaink.
Országunk vezetői példát vehetnének a színházi titkárok munkájáról. Fogalmam sincs, kinek mi a pártpreferenciája, vagy milyen a színházi ízlése, nem is érdekel. Ott csak az motivál, hogy összeálljon a havi program, és a jegyeladást indíthassuk időben. Kölcsönös a segítségnyújtás hónapról hónapra, mert ebben az iszonyú sűrű, szövevényes rendszerben totálisan függünk egymástól.
Hogy mennyire, azt az elmúlt hetekben jól lehetett látni azon is, hogy egyetlen covidos színész nemcsak önmaga, hanem a kontakt-kollégák miatt is hány színház műsorát boríthatja fel.
Mit csináltatok például abban a drámai helyzetben, amikor Kulka János stroke-ot kapott?
Az az alapcél, hogy előadás ne maradjon el. Ezért bármennyire is sokkolódtunk, ahol lehet, más színész vette át a szerepét, amiben pedig ez nem volt megvalósítható – mert nem igaz, hogy mindenki pótolható – az az előadás elmaradt. Igyekszik ilyenkor az ember nem felborítani hat másik színház műsorrendjét egy vendégszínész „beugratásával”. Az eladott telt házakon nem jó variálni, a néző bizalmával nem lehet játszani. Amikor például Fullajtár Andrea térde kiment A nyaralás című darab első felvonása alatt, a Katona sok éve hűséges rajongóját és traumatológus zsenijét, Szita doktorunkat hívtam este nyolckor, hogy vészhelyzet van. Ő pedig felállt a felesége mellől az évfordulós vacsoráról, besietett a színházba, és a szünetben helyrerakta Andrea térdét, aki így visszamehetett a második részre.
Folyamatos készenlét, stressz, problémamegoldás jellemzi a munkánkat.
Lettek privát barátaid a színházban?
Nekem a barátság szoros és jelentős, élethosszi ügy. Vannak óvodáskori és a mindenféle iskolákban megismert barátaim, a gimnáziumiakkal pedig most dolgozom majd együtt. A Katona társulatát mélyen szeretem, közel érzem magamat hozzájuk, egy nyelvet beszélünk, de csak néhányukkal találkozunk külön is, nem győzném a kapcsolattartást.
Búcsúzóul csodálatos meglepetés-szerenádot kaptam tőlük: egy májusi estén egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a társulat a kispesti kertünkben énekli a kedvenc dalaimat. Sírtam.
Két lépést általában igyekszem tartani a munka miatt, mert titkárként mindenkit képviselnem kell.
Hogy tartasz majd távolságot olyan helyen, ahol a barátaiddal dolgozol?
Na, ez az, amiről egyelőre fogalmam nincs. Amikor eldöntöttem, hogy váltanom kell, és megírtam a karantén alatt a levelemet Máté Gábornak, még nem tudtam, hol folytatom. Olyan romantikus elképzelésem volt például, hogy szakácsbizonyítvánnyal a zsebemben, veszek egy lerobbant foodtruckot, felújítjuk, és útra kelünk a családdal. Végigfőzzük például az Égei-tenger partvidékét: halat sütünk a kedves görögöknek, és locsolgatjuk egymást olívaolajjal. De ahhoz még nem állnak úgy a csillagok. Ahhoz viszont pont igen, hogy a hozzám legközelebb álló emberekhez csatlakozzak munkaügyekben is.
Végül is mi volt az utolsó csepp, amiért váltani akartál?
A gyerekeim szóltak rám egy keserves pillanatomban: „Mami, ne csak mondogasd, most már csináld meg, amit akarsz.” Muszáj hitelesnek lennem előttük, muszáj a szavaknak egyenletben lenni a tettekkel.
A munkám non-stop szolgálatot jelentett, mert a színház nem múlik el este tízkor sem. Úgy tűnhet, hogy mivel nyáron nincsenek előadások, két hónapig a lábunkat lógatjuk, de ez persze nincs így: készülünk az új évadra, és folyamatosan egyeztetünk, plusz a filmek nyáron is forognak, ezért azokkal is van intéznivaló. Folyamatos terhelésről szól ez a munka, nem meglepő, ha az ember egyszer csak telítődik. A szakmaváltásban az is szempont volt, hogy 25 évet ültem egy székben. Mozdulni akartam. Úgy éreztem, megszolgáltam, amit tudtam, most már másra van szükségem.
Mondjuk a szakácsszakma sem az a 8-tól 4-ig tartó munka.
Ez igaz, valószínűleg erre vagyok predesztinálva, nem tudok leállni a munkaidő végén és ehhez jól passzoló szakmákat választok.
És miért a szakács szakmát választottad váltásnak?
Gyerekkoromból jön, a családi trakták élményéből. Anyukám nagyon jól főz, tőle tanultam az alapokat. A rokonok szerettek az asztalunknál enni, mi voltunk a bázis. Ezt vittem tovább, úgy tűnik. És persze imádok főzni és – ahogy a színháznál – itt is érdekel az, hogy mi történik a színfalak mögött. Tudok párhuzamot vonni a színház és a főzés között. A jó színház és a jó főzés óriási felelősséggel jár, nemcsak okosan táplálja a fogyasztót, hanem maradandó örömöt is ad.
Ha ízlik az ételem a gyerekeimnek és a páromnak, a legőszintébb megmondóembereimnek, az olyan, mint mikor kiadhatom a kész havi műsort, több szem is csekkolta és minden egyezik benne, „ehető és finom”. Nekem ez a sikerélmény.
A múltkori gólemes főzésre írtam egy menüt, és azon kaptam magam, hogy úgy írom bele az összetevőket, mint ahogy a szereposztásokat szerkesztettem annak idején a színlapokon.
Ha megnyit a színház, a havi – jótékonysági – menzán kívül mit fogsz csinálni?
A kávézót vezetem majd, ami persze több lesz, mint kávézó. Terveink szerint a hely repertoárja babkákból, péksütikből, különleges szendvicsekből, salátákból és kencékből áll majd. Saját sütésű pékárukat adunk, mivel a gimnáziumi barátnőm, Marcsa Barbara – a Gólem ügyvezetője – a szociológus, testneveléstanár és kulturális menedzser diplomái mellett az elmúlt években péknek tanult, és tökélyre fejlesztette a babka-tudományát is. Mindenféle ebédterveim is vannak: megfőzzük az előadásokat, drámákat vagy a művészek kedvenceit. Aki betér a Csányi utcai központba, kapjon egy tál meleg ételt, tudjon beszélgetni és érezze jól magát.
Olyan érdekes, álmodoztunk a gimiben arról, hogy lesz egy közös helyünk, ahol lehet felolvasni, beszélgetni könyvekről, színházról, művészetről. Most itt vagyunk annak közelében, hogy együtt létrehozzuk a buborékunkat, amiben öröm lenni. A Katona is ilyen oázis volt és marad nekem, ezért is maradtam ott ilyen hosszú ideig.
És nem fog hiányozni a művészeti titkári munka?
Pár hete kiderült, az itteni titkár kolléganő munkahelyet vált, és mivel heten vagyunk az egész csapatban, megkaptam a kérdést, átvenném-e a feladatot. Aludtam rá egyet, és azt válaszoltam, addig vállalom, amíg megy együtt a konyha és az egyeztetés. A decemberi műsort már én készítem. Nagy kihívás, mert a Gólem független, társulattal nem rendelkező kicsi színház, az egyeztetési sorrend láncolatában a sokadik körben van. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy megy majd ez a szerep. Míg a Katonában havi 60-70 előadást egyeztettem és legalább 200 közreműködőre, munkatársra kellett figyelnem, itt egyelőre 10-15 előadásról és 20-30 művészről van szó.
Nem félsz, hogy visszatér megint a 0-24-es munka?
Tartok tőle, mert lesznek nagy projektek, nagy ráfutások, de szeretnék ebben is fejlődni és egyensúlyban maradni.
Szerző: Szemere Katalin
Színház Online