„A független színház ízig-vérig műhelymunka” – Interjú Bánsági Ildikóval és Jeney Lucával
2024. június 3., hétfő 08:43
Június 4-én láthatjuk először a Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja c. előadást Csábi Anna rendezésében a B32 Galéria és Kultúrtérben. A rendezővel, illetve Bánsági Ildikóval és Jeney Lucával beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló megszállottságról, a független vs. kőszínházi létezésről, a fix szöveg és az improvizáció egymást feltételező kapcsolatáról, a megtalált pillanatokról…
A megszállottságról mi jut elsőként az eszetekbe?
Ildikó: Az élet, akár szülőként, akár színésznőként élem.
Anna: Olyan emberek, akikhez látszólag semmi közöm, tőlem idegenek, ám
valójában mind megszállottak vagyunk, ha jobban belegondolunk.
Luca: Először az őrültek háza, aztán az egyetem jutott eszembe
Hogy érzitek, a megszállottság és a független színházi lét közege mennyire szinonimái egymásnak?
Ildikó: Számomra, aki javarészt szinte mindig kőszínházban játszom és játszottam, nagyon nagy kísérleti lehetőség, és teli vagyok kíváncsisággal a független színház iránt.
Luca: A független színház közege kicsit hasonlít az egyetem légköréhez, de ezt talán azért is gondolom így, mert nemrég végeztem az egyetemen. Ott éreztem ezt a fajta intenzitást, munkával való külső-belső telítettséget, mint most itt.
Anna: A független színház feltételezi a megszállottságot, egyébként nem is lenne értelme. A legtöbb ilyen előadás el sem jut a nézőkhöz, az előadásokra szinte alig van keret, vagy még annyi sincs.
Rengeteg áldozatot követel, és nagyjából semmit nem ad vissza. Legtöbbször teljesen értelmetlennek tűnik, egyedül a megszállottság az, ami élteti, működteti ezt az egészet. A hosszú távú értelme talán az, hogy élni segít a színháznak, a kőszínháznak is.
Ildikó: A független színház ízig-vérig műhelymunka.
Anna: A színház: gyógyszer. Ehhez a gyógyszerhez a független színház készíti, végzi a gyógyszerkísérleteket, amelyek nélkül nem lenne gyógyszer sem. Ám mi magunk nem tudunk annyit profitálni mindebből, mint amennyi energiát belefektetünk – ebben az értelemben mégis hasznosnak érezzük magunkat, és a független színházat is.
Ildikó: Mert mindig vannak „postások”, akik azért elviszik a hírt. Akik megnézik és megértik ezt a fajta másságot, és tovább tudják adni, terjesztik.
Milyen az, amikor Bánsági Ildikó eldobja az agyát?
Ildikó: Nem is tudom…egész életemben dobálom, és színházi körülmények között, a próbákon elő-előfordul. Itt viszont, ennél az előadásnál kifejezetten használjuk. Egy-egy szerep is megkívánja, hogy kidobálj magadból bizonyos dolgokat. Itt most különösen abból indultunk ki, hogy egymás után dobáltunk ki magunkból sok mindent, melyekből aztán Anna készít egy előadásnyi eldobálást.
Mi az, amit ilyenkor feltétlenül érdemes és hasznos kidobálni magatokból?
Luca: Általában hasznos, ha a színész az elemző próbák után az agyát félre tudja tenni valahova. És jó esetben van valamilyen, ki tudja hányadik érzéke, amely alapján működik – mert
én azt tapasztaltam, ha egy színész nagyon az elméje alapján akar működni egy próbán, az nem igazán szokott jól végződni. Ennek a próbafolyamatnak talán ez lehetett az egyik nehézsége: hol közösen szöveget írtunk, hol pedig teljesen átadtuk magunkat a játék improvizálásainak.
E kettősség nehézsége inkább serkent vagy inkább gátol?
Ildikó: Van napi összeomlás, és van naponkénti feltámadás. Örülünk, ha rátalálunk, felfedezünk magunkban valami újat, aztán elbizonytalanodunk, ha reprodukálni kell, hogy akkor most mi is volt az valójában, amit meg kellene, jó lenne megismételni.
- Luca: Amennyire felszabadító az, hogy bármit lehet csinálni, annyira bénító is.
- Ildikó: …hiszen vissza is kell tudni hozni, amit egyszer már létrehoztál.
Az abszolút szabadság hatalmas felelősség és teher. Hiszen ezeket a szövegeket nem Csehov írta, hanem a mi kis életünk darabjaiból lett összerakosgatva. Persze, ha az ember úgy igazán megtalál egy szituációt, és ki tud benne bontakozni, akkor azt azért sikerül hellyel-közzel visszahozni.
Ez a ti előadásotok tulajdonképpen a független színházra íródott színházcsináló is?
Anna: Igen, egyértelműen. Azért is nehéz, mert bár vannak benne konkrét nevek, mégis azokról az emberekről szeretnénk benne beszélni, akik ebben a fajta színházi létezésben küszködnek, dolgoznak. Ügyelve, hogy mégse legyen csupán általánosítás, és megmaradhasson önreflexívnek. Nem is beszélve arról, hogy bele kell kalkulálni még azt is, hogy a közönség, mint egy plusz szereplő, mit fog még mindehhez hozzátenni.
Luca: Szerintem ez tipikusan az a fajta előadás, amelyik elődásként próba is egyben. Míg egy Molnár Ferenc darabnak jó ha vannak fixen begyakorolt jelenetei.
Ildikó: Azért a mi előadásinkban is vannak alapkövek, amelyek körül történhet mindig valamilyen pici változás.
Hogy érzitek, egy ilyenfajta előadás mennyiben kíván más önfelvállalást, mint általában az előadások?
Ildikó: Abszolút mást, mert ez mirólunk szól, ebben bármit felvállalunk! Persze nem mindent mondunk ki, de szinte bármit.
Luca: Ez előadás folyamatosan ezt a kérdést teszi fel:
ezek valóban mi vagyunk, vagy ez csupán egy szerep? A kérdésre szerintem nincsen konkrét válasz, hisz ezek hangsúlyok, melyek az előadásban folyamatosan változnak.
Mi történik, ha egy színész nem szerepet játszik, hanem önmaga marad csupán?
Anna: Ez az előadás egy paradoxon.
Ildikó: Mivel minden egyes jelenet belőlünk eredt, ezért legalább annyira szerep is, mint amennyire önmagunk is vagyunk most itt.
Ám mivel színpadon állunk, úgy tűnik, mintha színészek lennénk, ám közben is mi vagyunk.
Aztán persze, ha majd hazaérünk, akkor eszünkbe jut, hogy ezt vagy azt ott miért kellett felvállalni, de az már egy saját, belső, magamon végzendő munka.
Ez az előadás pont erről a kettőségről szeretne szólni. Ez az egész a mi színészi létezésünkről szól, és arról, ahol most az egész szakmánk tart.
Luca: Mivel szerepelünk egy színpadon, szerintem ezek szerepek, melyek belőlünk fakadnak. Saját magunkat, saját helyzetünket próbáljuk meg reprodukálni, ezért is gondolom, hogy nem csupán az a pillanatnyi Luca vagy Ildikó. Hiszen ha a tegnapi napodat adod elő nekem, akkor is játszani fogsz nekem valamit.
Anna: Ennek az előadásnak az elkészítésére az Y Csoporttól kaptam a felkérést, mivel magam is az y generáció tagja vagyok. Viszont fontosnak tartottam, hogy két eltérő generációt mutassak be, és bár sokkolónak hathat az előadás témája, ám a generációk közötti kapcsolódások megmutatása, megismertetése volt a célom a darab megírása és rendezése közben. A szerep vs. saját magunk esetében ez most annyiban más, hogy itt a szerepekben nem lehet elbújni semmi mögé, hiszen önmagunkat játsszuk. Ez a magunkról alkotott kép keresése is valahol, ami persze, ha nézők is figyelik, akkor már színészet.