Nehéz vállalkozás Kertész Imre Sorstalanság c. regényét – ráadásul mindössze két szereplővel – érzékenységében, tragédiájában, sajátos nyelvi stílusával színre vinni. Talán kellett hozzá az a nézőpont is, amivel néhány fiatal alkotó – a rendező Bagossy Júlia és a frissen végzett színészek ezt színpadra alkalmazták. A Sufni mellett gimnáziumokba is elviszik a Katona József Színház előadását. A főszereplőkkel, Jakab Balázzsal és Gloviczki Bernáttal beszélgettünk.
Jakab Balázs: Kezdetben csak annyit tudtunk, hogy ketten fogjuk játszani ezt a produkciót. Tele voltam kíváncsisággal, hogy miként tud majd az előadás megvalósulni. Én most olvastam először Kertész regényét, elsőre nehezen indult be tőle az agyam, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy így, ketten, akár a Sufniban, akár tantermi előadásként hogyan fogjuk működtetni. Fehér lappal érkeztem az olvasópróbára, nem fogalmaztam meg előre, hogy nekem mi lehet a szándékom alkotóként az anyaggal. Csak a kíváncsiság hajtott, hogy vajon mi kerül majd bele a színpadi szövegbe, hogyan tudnak majd az energiák mozogni ebben a formában, hogy ketten formáljuk meg az összes szereplőt.
Gloviczki Bernát: Az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy színészként talán a legjobb hozzáállás nyitottsággal, jófajta “ürességgel” érkezni az olvasópróbára, amit aztán meg lehet tölteni a rendező, a dramaturg koncepciójával. Persze az ember elkerülhetetlenül gondol valamit egy ismert műről, de szerintem nekünk a nulladik körben inkább az a feladatunk, hogy feltérképezzük az anyagot, a ránk váró szerepet.
A regény elolvasása után mi minden fogalmazódott meg bennetek?
G.B: Engem nagyon izgatott, – ahogy Bagossy Juli rendezőt is -, hogy egy tizenöt éves fiú, mint a regény Gyurija, hogyan létezik a világban akkor, amikor még nem tudni, mi vár rá később. Lassan megértjük, ő hogyan dolgozza fel az újabb és újabb változásokat, hogyan fogad el lépésről lépésre mindent, még akkor is, amikor már egészen abszurd, embertelen dolgok történnek vele és körülötte. Gyuri mégis képes az elfogadásra, valahogy egészen más aggyal működik, mint mi. Erre a gondolkodásmódra kellett rákapcsolódnom, ezt kellett megértenem. Semmihez nem hasonlítható módon szól ez a regény a borzalmakról pusztán azért, mert egy kamasz fiú szemszögéből mutatja be a haláltáborig vezető utat, a szörnyűségeket. Az ő optikáján keresztül sokkal jobban lehet kapcsolódni ahhoz, ami tulajdonképpen felfoghatatlan.
J.B: Noha ismerem sok vetületét a borzalmaknak, történelmi eseményeknek, az újdonság erejével hatott rám az anyag. Úgy vizsgálni a fiú felfedezéseit, tapasztalatait, hogy én már tudom, hova vezet az útja, izgalmas volt számomra. Azt is érdekes megfigyelni, hogy ő mit ragad meg a külvilágból.
A produkció alkotói mind fiatalok, frissen végzett művészek vagytok. Szerintetek más úgy rátekinteni a műre, hogy huszonévesen ti korban közelebb álltok Gyurihoz?
G.B: Szerintem a befogadás nagyrészt nem az életkortól függ. Mindig ugyanaz a lényege. Nyilván mindenki máshogy olvas, mindenkiben más mondatok visszhangzanak erősebben, más mondatokhoz tud kapcsolódni, de a fő szál, ami végigvisz minket a regényen, az egy kortalan történetet mesél el. Nem gondolom, hogy ha Juli később nyúlt volna a műhöz már mást gondolna róla. Lehet, hogy más esztétikai világot teremtene az előadásban, de számára, számunkra is az a felvetés a legfontosabb a Sorstalanságból, hogy egy gyerek miként dolgozza fel a feldolgozhatatlannak tűnő traumát, amin keresztülmegy.
A ti Sorstalanságotokban Gyuri két énjét, a kinti és a benti világát jelenítitek meg. A többi szereplőt egy-egy pillanatképben, főleg jellegzetes tárgyakkal, egy cipő, egy ruhadarab segítségével idézitek meg. Mi mindenre adott ez a “kettős én” lehetőséget?
J.B: Bagossy Juli úgy kezdte a próbát, hogy megosztotta, mi ezzel a szándéka: nagyon erősen hitt abban, hogy semmilyen helyzetet nem láthatunk, nem dolgozhatunk fel egyetlenegy érzés kifejezésével. Ezért vagyunk jelen ketten a színpadon, hogy megmutassuk azt a nagyon sokszínű belső világot, ami Gyurit jellemzi. A páros játékkal még teljesebben tudjuk ábrázolni a komplex pillanatokat, a különböző állapotokat. A felvetés, hogy két szemszögből – végig egyenrangúan – mutassuk be a történetet, nagyon izgalmas koncepció volt a számunkra. Végig azt kerestük, hogy tud színesen, érzékenyen lecsapódni bennünk mindaz, ami a Sorstalanság megfogalmaz.
G.B: Sőt, teljesen ellentétes érzelmeket tudunk megmutatni úgy, hogy közben mindegyik érvényes. Azzal a gyermeki őszinteséggel lehet a szerepben létezni, amivel Gyurka reagál a körötte történő eseményekre. Még intenzívebb érzelmi megnyilvánulásai vannak, mint egy „felnőttnek”, így alapvetően merészebben és sokszínűbben is játszható az ő karaktere.
Ez volt a legnehezebb kérdés a próbák során, hogy miként lehet végig fenntartani ezt a kettősséget?
J.B: Ezt nem éltem meg nehézségként, végig azt éreztem, hogy szabad kezet kaptam, hogy mit próbálok ki, mit csinálok. A legtöbb munkát a szöveg megtanulása jelentette, még úgy is, hogy sok rész kimaradt a regényhez képest. Ugyanakkor teljes marad a szöveg, nincs hiányérzetem.
G.B: Nagyon speciális anyag a Sorstalanság, annyira érzékeny témát jár körbe, hogy nehéz hozzányúlni, mert a Holokauszt lenyomata a mai napig erőteljes a társadalomban, valahogy mindenki, ha nem is a szó szoros értelmében, de érzelmileg érintett benne, tudomással bír róla. A tantermi órákon eddig azt tapasztaltuk, hogy sokan nem ismerik a művet, vannak, akiknek a korról is kevés az információjuk, de az első találkozás a művel, komoly hatást vált ki. Ha nehézségről beszélünk, én azt emelném ki, hogy foglalkoztatott, miként lehet ehhez az anyaghoz úgy viszonyulni, hogy közben a szöveg humoros részei is megmaradhassanak. Még csak két gimnáziumban jártunk a darabbal, de egyébként azt tapasztaltuk, hogy a diákok nem a humorosabb jelenetekre rezonálnak, inkább akkor kezdenek intenzíven figyelni, bekapcsolódni, amikor már Gyuri a többi deportálttal együtt a vonaton utazik. Érdekes tapasztalat, hogy mennyire más a Sufniban, vagy egy gimnáziumban játszani, két teljesen különböző világ.
J.B: Bagossy Juli arra biztatott bennünket – éppen a téma érzékenysége miatt – hogy próbáljunk meg minden helyzetben a jelenidegűségre fókuszálni. Ez a regényben is hangsúlyos – ahogy Gyuri napló-szerűen ír, olyan mintha nem telne az idő az egyes események között.
Horkay Barnabás – jelenleg a Forte Társulat tagja – koreografálta az előadást. Amit láttam, felidézte bennem A nagy füzet című előadásukat, ahol szintén a mozgás, a mozdulatok, egyszerű tárgyak jelenítik meg a drámaiságot.
J.B: Én nagyon szeretem azt a részt, ahol cipők jelzik Gyuri családtagjait, tágabb környezetét, a költőisége, a metaforikussága, a benne rejlő lehetőségek miatt. Ezzel egyfajta jellemrajzolási lehetőség is adódik – a tárgyjátékkal, mozgással színesebbé válnak a jelenetek. De soha nem gondoltam úgy az előadásra, mint fizikai színházra, mindig igyekeztem a történethez igazodva megtalálni a mozgás és a gesztusok folyamatosságát, egyfajta végtelenség-érzetet. Az, amit Barnabás hozzátett, az utazás organikus részévévé válik.
Szerepel a történetben egy tényleges „utazás”, az Auschwitzba tartó vonatút. De van egy belső utazása is, hiszen Gyuri felnőtté válása egy év története…
G.B: Ezért volt elképesztően izgalmas iskolákban játszani a darabot, ahol a gimnazisták fogalmazták meg, hogy ez egy erőltetett felnövéstörténet. Meghatározó felismerés, hogy pár hónap leforgása alatt mennyi mindenen tud keresztülmenni egy ember. A regény Gyurkája csak csodálkozik, hogyan lehetséges, hogy otthon hatvan év kell ahhoz, amihez a táborban csupán néhány hónap. Érzékeny megfogalmazása ez annak, hogy milyen intenzitású borzalmakat élt át.
Az ősszel kitört arab-izraeli háború más színezetet ad az előadástnak akár a ti megélésetekben, akár a befogadói oldalról?
G.B: Bizonyos mondatok akaratlanul is élesebbnek hatnak. A minket körülvevő események, változások folyamatosan átszínezik a szavakat, de a mondatok jelentősége ugyanaz marad.
A tantermi előadásoknál hogy történik meg a feldolgozás?
J.B: Két gimnáziumban jártunk eddig, de azt gondolom, minden alkalom más lesz, annyi mindentől függ, hogy milyen visszhangra talál a Sorstalanság. A gyerekek annyiféle háttérrel rendelkeznek, a viszonyuk is különböző a színházhoz, a többségük nem is ismeri a történetet. Egy-egy alkalom annyira vegyes élmény, hogy erre nem is lehet felkészíteni magunkat. Az eddigi tapasztalatunk az, hogy nehéz behúzni őket, de jön egy fordulópont, amikor érezhető, hogy nagyon erősen jönnek már velünk. Máté Gábor azt mondta nekünk a bemutató után, hogy a kaland igazából most kezdődik el, ezekért a fordulópontokért, megbecsülendő pillanatokért érdemes színházat csinálni.
Szerző: Marton Éva