November 27-én 20 órakor mutatják be online az e-Trafó programsorozatban a Grotesque Gymnastics újcirkusz társulat A kudarc anatómiája című előadását, a meghirdetett offline bemutatóval azonos hétvégén. Az eredetileg tavaszra tervezett premiert a pandémia első hulláma miatt elhalasztották az őszi szezonra, az újabb járványügyi intézkedések ellenére azonban most “nem hajlandó elmaradni”.

Az alkotók szerint ily módon a produkció témája, a kudarc “filozófiát csinál magából”, ami beíródik az előadás kontextusába. A próbafolyamatról és a stream-bemutatóig vezető közös útról meséltek az alkotó-előadók: Bardóczy Ilka,  Kudlák Eszter, Takács Lacek, György Tibor és Téri Gáspár, aki egyben a produkció rendezője is.

Gáspár: Az első pillanattól kezdve azt gondoltam, hogy nem feltétlenül az előadást akarom megcsinálni, hanem olyan viszonyba szeretnék kerülni ezekkel az emberekkel, amilyenben nem voltunk korábban. Őket is új helyzetbe szerettem volna hozni. Ha esetleg ennek mentén egy előadás is készülhet, mert van koncepció, akkor az történjen meg. Az egy év az nem a próba volt, hanem együttlét egyfajta gondolat mentén.

Eszter: Nagyon sokat fejlődtem fizikailag is meg lelkileg is, amióta együtt dolgozunk. Teljesen mást tanítottak, mint amit eddig az iskolában kaptam. 

Ilka: Azért az elég kemény, hogy a saját szövegemet kell hallgatni megállás nélkül. 

Gáspár: Nem előadást csinálunk, hanem emberek közös munkájának a szövetét hozzuk létre. Azt a szövetet, ahogy emberek a munkán keresztül kapcsolódnak egymással. Ezt most akkor miért is ne csinálhatnánk még egy fél évig?

Tibi: Ebben a társulatban, ha egy családnak képzeljük el, akkor mindenképpen a Gáspár és az Ilka a szülők. Mi hárman vagyunk a gyerekek. Gáspár a szigorúbb szülő. Én vagyok a visszafogott középső gyerek, a Lacek a nagyszájú nagytesó, az Eszti pedig a kishúgunk, akit védelmezünk és tanítgatunk.

Ilka: Nem feltétlenül akartam ország-világ elé tárni, hogy én reggel hogyan sírdogálok meg nyűglődök. A mai napig zavar egy-két szófordulat, amiket túlzásnak érzek már, csak akkor abban a reggeli iszonyat-állapotban tragédiának tűnt. De hát reggel van, az alapvetően egy tragédia, hogy fel kell ébredni. De most már be van dobva a közösbe, mint eszköz, akkor dolgozzunk vele. 

Gáspár: Ketten próbáltunk egy húszperces duettet fix rúdon és karikán. Volt benne az Ilkának egy szólója a karikán. Amíg ő ezzel bajlódott, én fent voltam a rúdon és csinálgattam a saját mozgásanyagomat. A zene alól hallottam a kiáltást. Azt is mondta rögtön, hogy „Nem baj, menj tovább!“ A szakadásnak van egy furcsa, speciális hangja, még soha az életben nem hallottam, de akkor egyértelműen tudtam, hogy ott olyasmi szakad, ami nem normális. Szinte belülről, zsigerileg érezte meg a szervezetem azt a pánikot és ijedtséget, amit ez a hang kiváltott. 

Ilka: Amikor lebénult a karom, sokat beszélgettünk Gáspárral. Ő mondta, hogy kell, hogy legyen alternatíva, ha ezt nem tudnám tovább csinálni. Nekem az volt az alternatívám, hogy akkor három végtaggal csinálom.

Eszter: Eleinte fura volt hallani, hogy valaki így felvállalja a problémáit. Amikor végighallgattam, sok résszel tudtam azonosulni, mert én is hasonlókat éltem meg. Főleg ezt a vállas részt. Tavaly nyáron az egyik vállamban a felkarcsont rácsúszott a kulcscsontra. A másik vállam kiesett, az egyik vállam kompenzálta.

Gáspár: A másik féltése sokkal velőtrázóbb dolog, mintha saját magamat félteném.

Ilka: Hogy van ez, hogy a másik testi épségéért azonnal vállaljuk a felelősséget és mindent megteszünk érte, viszont a lelki épségére sokkal nehezebb vigyázni? Másoknál biztos fordítva van: „Nem akarlak megbántani, de könnyebben leejtelek.“ Nálunk meg: „Nem akarlak leejteni, de megbántalak.“ 

Tibi: Lehet, hogy a másik 3 méterről fog leesni, és azon múlik, hogy túléli-e, hogy elkapom-e vagy sem. Nagyon féltem a másik életét.

Lacek: Volt egy sérülés periódusom. Ugrásból kellett térdre érkezni, de előtte a lábfejjel tompítottunk. Én pedig nagy végzős főiskolás koromban rögtön térdre toltam. Akkor még nem tűnt föl, de a meniscusom azt mondta: „Bye-bye!“ Beszereztem a Lelki eredetű betegségek lexikona c. könyvet. Ennek segítségével otthon gyorsan választ is kaptam arra, hogy miért szereztem ezeket a sérüléseket: azért, mert nagyon szerettem volna továbblépni. A térd jelentése, hogy letérdelsz valami nálad nagyobb hatalomnak. Sok ilyen helyzetem volt. 

Eszter: Én abszolút magamat hibáztattam mindig. Mert nekem kellett volna figyelnem, nekem kellett volna tudnom az ilyen tök logikus dolgokat, hogy vigyázzak arra a laza szalagra a vállamban.

Gáspár: Amikor az emberi testek dolgoznak és egymás közelébe kerülnek, akkor van egy saját kommunikációjuk, amit a hagyományos értelmezési meg érzékelési rendszerünkkel képtelenek vagyunk meghallani. Ettől függetlenül amikor egy ekkora havária helyzet történik, akkor megszólalnak. Nagyon hangosan jelzik: „Én mint test már rég tudom a másik test változását, halld már meg te is!“ 

Tibi: Az én szakterületem a Cyr wheel, vagyis Cyr kerék. Egy nagy, gumírozott vaskarika.

Nagyon felszabadít a forgás, az, hogy kinyújtom a lábam, felgyorsulok vele – imádom csinálni. Rengeteg variációja van. 

Lacek: Egy kör, gombóc, karika, a tökéletes forma.

Eszter: A Cyrtől félek, de csak azért, mert nem ismerem. A rúdnál nincs olyan félelmem, hogy leesnék. Attól félek, amit nem ismerek. Légtornáztam is, de nem volt az én világom, nem voltam benne annyira jó, mint a rúdban. Vannak ezek a hidazós dolgaim is, amikor nem állok meg a lábamon, hanem mindig valahogy eldőlök.

Tibi: Foglalkoztam egyágú létrával is, az volt a célom, hogy létrehozzak egy duót. Az a legnagyobb kudarcom, hogy ez sosem jött össze. Hiányzik a létra, néha eszembe jut, hogy visszanézzek. 

Lacek: Néptánc-színházi tánc szakos voltam a Táncművészetin. Utána nyolc évig kortárstánccal foglalkoztam. Rengeteg mozdulatot megcsináltam már, ezért valami olyat kerestem, ahol még nem jártam. 

Ilka: Azért a rúd, mert a Jóisten ezt mérte rám. Tök egyértelmű, nem egy tudatos választás, hanem fejlövés. Megnyugtatóbb ott fönt, mint itt lent. Nekem a rudazás a terápia. Bármilyen élethelyzetre gyógymód. 

Gáspár: Ráakasztom valamire a kezemet, és az, mint egy kampó ott tart. Nem erőlködsz, hanem a testedet beleakasztgatod helyzetekbe. Számomra a lengőrúdban, a fixrúdban vagy a kézenállásban is ez az érdekes: mi a különbség a között, hogy a kezemen vagy a lábamon állok? Teljesen mindegy, hogy milyen állapotban vagyok, az egyetlen dolog, ami bármikor megy: valahogy mindig felpakolom magam kézenállásba. Értelmezhetetlen vonzódásom van a kézenállás iránt. Lehet, hogy unom, hogy fönt van a fejem. Túl sokat lát és hall, folyton beszél és gondolkodik. 

Tibi: Szerintem a Cyr wheellel én még hatvanévesen is tudnék pörögni, életem végén is meg tudnék csinálni egy-két trükköt.

Gáspár: A cirkusznak ez a kulcsa. Akkor működik, ha sikerül elérni, hogy mindenki azt csinálja, ami az ő lényege, akármilyen hülyeség is. Ha a helyén van, akkor nem fog hibázni. Akkor hibázik valaki, amikor nincs a helyén. 

Eszter: Amúgy tériszonyom van, de a rúd tetején nem félek, mert leér a földre. A hosszú mozgólépcsőkön nagyon félek.

Gáspár: Annak a könnyebbségét nem kaptam meg ajándékként, hogy ez a téma, a hiba magával hozza, hogy mindenki azt csinál, amit akar, és majd lesz valahogy. Ilyen szempontból ugyanúgy megvan a stressz, hogy éles és kontúros legyen a darab.

Ilka: Nekem a megzuhanásokból, visszalépésekből, újrakezdésekből, deficitekből való újjáépítés, más úton való továbbépítkezés a fontos. 

Lacek: Ha esel, az jó dolog. Olyan helyre jutsz, ahol még nem jártál, és nem tudod kontrollálni. Az esés jó, feszegeted a határaidat. Amikor elrontom, akkor kezdődik valami valódi, igazán real, ami nem volt belekalkulálva. Édesapám mondta, hogy „Gyerekek, a függöny egyszer megy fel!“ 

Gáspár: A cirkuszban a lezuhanás maga a kudarc. A kaszkadőrhelyzetben pedig pont a sikeres leérkezés a cél. Hiányérzetem volt. Már fent tudok maradni, de lezuhanni is akarok. Nem azért kapaszkodom, mert nem merek lezuhanni. A kapaszkodás lényegét a lezuhanás lényegén keresztül értettem meg. Egyik a másik nélkül nem értelmezhető. 

Ilka: Volt egy trükk, a tréner kollégámmal úgy neveztük el: A Lehetetlen. Egy évbe telt. Teljesen járatlan út volt. Atomonként kellett összerakni. Később komoly nemzetközi elismerése lett a számunknak. Bekerült a rudas sportszövetség elemlistájába. Senki nem adta be, mert nem éri meg a kockázatot.

Gáspár: Sokat agyaltam, hogy hogyan ne sokalljunk be. Szerintem sikerült. Még a bemutató előtt vagyunk, de az a tapasztalatom, hogy nekem valójában nagyon jól esik így dolgozni. Teljesen más lesz most novemberben az előadás, mintha áprilisban mutattuk volna be. Ennyire nyugodtan még nem tudtam előadást csinálni. Korábban mindig azt hittem, hogy ha az ember egy előadásnak koreográfusa, rendezője, vagy bárhogy katalizátora, akkor egy idő után nagyon idegesnek kell lennie és azt kell éreznie, hogy gáz van. Most azt gondolom, hogy erre nincs szükség.

Ilka: Nagyon sokan vagyunk ebben a testben. Én, mint ember, amikor megnyilvánulok, az utolsó vagyok a sorban. A mozgásszerveimnek a burkológörbéje vagyok, az az én személyiségem. Nekem nincs gondolati tapasztalatom magamról, én a burkológörbe vagyok. De akkor vajon ki vagyok én?

Szerkesztette: Zsigó Anna

A 2020. november 27-i “avantgárd cirkuszi realtime dokumentumreality-kísérlet” stream premierje csak valós időben és jeggyel tekinthető meg 20 órától a www.trafo.hu oldalán.

Bővebb információ: https://trafo.hu/programok/a_kudarc_anatomiaja_online_premier