Székely Csaba a kortárs dráma egyik kiemelkedő alakja, aki írásaiban rendszerint feszegeti a bűnösség, a megbánás, a megbékélés kérdéseit. Februárban mutatta be a Pinceszínház a Semmit se bánok című darabjából készült előadást, mely teljes egészében rímel a fentiekre. Ennek kapcsán beszéltették most az írót az emberi gyarlóságról, a megbánásról és a háborúról, mely sajnos központi témájává vált a napjainknak. Horváth Nikolett interjúja.

Jelenleg mindenkit az orosz-ukrán háború foglalkoztat. Egy egész világ figyeli aggódva az eseményeket. Szerinted a művészetnek kötelessége reagálni a helyzetre? 

A művészetet a humanizmus egyik formájának tartom, és mivel a háború a humanizmus bukása, hát vele együtt bukik a művészet is. Háborús helyzetben a művészetnek nincs értelme. Persze lehet reagálni a történésekre, érzéseinket és gondolatainkat belecsatornázhatjuk valamilyen művészeti alkotásba, de ezzel csak az utókort szolgáljuk, és nem azokat, akiknek most szükségük lenne rá.

A háború csak akkor bonyolult és érdekes, ha már rég vége van, és sok-sok év múltán visszatekintünk rá. Amikor itt van a jelenben, akkor nagyon egyszerű és egyértelmű. A művészet nem szereti az egyértelmű dolgokat, sokkal inkább szereti az összetett és ellentmondásos helyzeteket, a háború viszont olyan állapot, amikor senkit sem kell elgondolkodtatni az élet kérdéseinek bonyolultságán, hanem ott van a tank, és vele szemben ott van az ártatlan gyerek. Nem lehet kérdés, hogy melyikkel tartunk. Egyértelmű a helyzet. Ezért azt gondolom, hogy ilyen esetben nem művészként, hanem emberként kell megnyilvánulni. És ez nemcsak azokra a háborúkra érvényes, amelyek a szomszédban zajlanak. Nem humánus megnyilvánulás azt mondani, hogy ezek jó menekültek, mert keresztények, amazok meg rossz menekültek, mivel más vallásúak és valami obskúrus országból jöttek, aminek még a fővárosát sem lehet megjegyezni. Hanem mindenki a testvérünk. Még azok is, akik történetesen a támadó ország állampolgárai. Ez a helyzet nekik is rossz, mindenkinek rossz, együtt vagyunk benne a bajban, úgyhogy segítenünk kell egymást.

Elmérgesedhet jobban a jelenlegi helyzet, ha egyik fél sem enged? 

Mindnyájan ettől tartunk, de nem vagyok biztonságpolitikai szakértő, az én véleményem is ugyanannyit ér, mint bárki másé. Én csak annyit tudok, hogy a háború mindig a küszöbön van, mert az emberiség a létezése óta egyfolytában háborúzik. Időnként adatik nekünk pár évtizednyi béke, amit soha nem vagyunk képesek megbecsülni, és vagy elfelejtjük a múlt tanulságait, vagy jön egy őrült vezető, és akkor vége a békének, folytatódik a háború.

Szerinted mi vehet rá egy vezetőt arra, hogy hadat üzenjen? Amögött, hogy háborúba vezeti a népét, állhat emberi gyarlóság?

Feltételezve, hogy a kérdéses vezető elmeállapota rendben van, szerintem mindig gazdasági okok állnak a hadüzenetek mögött. Nagyobb hatalom, nagyobb területek, azaz több erőforrás megszerzése. És azt hiszem, az is kell hozzá, hogy az a vezető otthon, belföldön már mindent elérjen, amit csak ember elérhet, hosszú ideje minden hatalom az övé legyen. Mivel ezeket az embereket az állandó versenyhelyzet és harc élteti, újra meg újra győzniük kell, a hosszú és stabil hatalmi helyzet untatja és deprimálja őket. Újabb kihívásokra vágynak. Ezért azt gondolhatják: no, akkor ideje a világtörténelem színpadára lépni, és valami olyat tenni, amilyet még nem pipált a világ!

Meglátásod szerint egy ilyen helyzetért lehet csak a hatalmon lévő vezetőket hibáztatni? 

Igen. A háború a hatalmasok játékszere. És mindig az erősebb támadja meg a gyengébbet.

Képesek vagyunk, mi emberek tanulni egy háborúból?

Minden háború tanulsága az, hogy „ne háborúzz!” De hiába létesültek különféle szervezetek ennek a tanulságnak a gyakorlatba ültetésére, az ember úgy látszik, képtelen nem háborúzni. Egyelőre csak a NATO-n belül valósult meg stabil béke, ezek az államok nem háborúznak egymással. Örülhetünk, hogy mi is benne vagyunk ebben a szövetségben, mert a NATO-tagországok a világ legszerencsésebb országai.

A Semmit se bánok című darabodban központi kérdés a megbánás: Meglehet-e bocsátani az elkövetett, sokszor kimondhatatlan bűnöket. Szerinted nyerhetünk feloldozást az olyan súlyos cselekedetek után, amelyekkel a darab is foglalkozik?

Sem a kollektív bűnösségben, sem a kollektív megbocsátásban nem hiszek. Mindenkinek, aki traumát szenvedett el valaki más miatt, végig kell járnia a saját útját a megbocsátásig, ami talán sikerül, talán nem. Aki pedig traumát okozott, annak szembe kell néznie a tetteivel, vállalnia kell a felelősséget, majd neki is meg kell bocsátania saját magának. Bármelyik oldalon is állunk, akár a bántalmazóén, akár a bántalmazottén, arra kell törekednünk, hogy eljussunk egy olyan állapotba, amikor többé már nem a múltbeli traumák határozzák meg az életünket, hanem az életünk úgymond önálló életet él.

A darabjaiban a komoly morális kérdések mellett megjelenik a humor. Fontos ez az életben is a mindennapok túléléséhez?

Azt hiszem, igen. A humor egyfajta gyógyszer vagy édesség, amitől ideig-óráig jobban érezzük magunkat, és minden elviselhetőbb. A sok nevetés pedig konkrétan gyógyít.

A beszélgetést Horváth Nikolett készítette.
A fotót Bereczky Sándor készítette

Forrás: Pinceszínház

Köszönet a PINCESZÍNHÁZNAK!