A Katona József Színház nagyszámú törzsnézője pontosan tudja, hogy a főváros első számú művészszínházától egyáltalán nem áll távol a kísérletezés. A rendhagyó vállalkozások hosszú sorából is kiemelkedik Claudio Monteverdi utolsó operájának, a Poppea megkoronázásának 2020 tavaszán megszületett színrevitele. Pontosan adagolt operatöredékek kiváló prózai színészekkel és felfrissített, korra és személyre igazított librettóval. Aggodalomra azonban semmi ok: a szerelem végül minden(ki)t legyőz. 

Az opera műfaját feltaláló Monteverdi Shakespeare után alig egy évvel született: érett korszakának csúcspontja az 1643-ban írt és bemutatott Poppea megkoronázása, ami több szempontból is fontos, nem elégszer játszott alapműve a világ zeneirodalmának. A komponista elsőrangú drámai érzékéről tanúskodik, hogy a korban megszokott mitológiai témák helyett pikáns történelmi eseményt dolgozott fel remekművében. Arról írt ugyanis operát, hogy Nero római császárt hogyan veszi rá gátlástalan karrierista szeretője, a címbeli Poppea, hogy császárnévá koronázza. Poppea gyors felemelkedésének útját hullák szegélyezik, de ez őt cseppet sem zavarja, sőt inkább izgatja.

A kegyetlen és szeszélyes Nero kacifántos szerelmi élete már saját kortársait sem hagyta hidegen: a Suetoniusnál vagy Tacitusnál olvasható, részletgazdag leírásokba beleremeg a legedzettebb szív is. Az opera ugyan Nero és Poppea zárókettősével, az erényt legyőző szerelemről szóló duettel ér véget, Monteverdi velencei közönsége is még alighanem jól emlékezett arra, hogy a valóságban Nero embertelen módon szabadult meg a saját gyermekével várandós Poppeától…

De vissza az operaverzióhoz, amiről a bemutató után jó kétszáz évre megfeledkezett Európa. Igazából – számos barokk operához hasonlóan – csak a huszadik század második felében, a hatvanas évektől csodálkozott rá használható színházi alapanyagként a világ. Pedig elrettentő részletekből többet is tudunk említeni: amellett, hogy sok kérdés felmerül a partitúra egységével kapcsolatban, az eredeti opera négy és fél órás időtartammal, ráadásul közel harminc énekes szereppel rendelkezik. Jogos a kérdés, hogy vajon mi teszi vonzóvá, és főleg megvalósíthatóvá ezt a komplex anyagot egy még oly kiváló prózai színház társulata számára?

A Katona József Színház rendezője, a hazai zenés színjátszás emelkedő csillaga, Székely Kriszta köztudottan nem futamodik meg az extrém kihívásoktól. Ebben az esetben Monteverdi operája kiindulópont és ugródeszka a számára: az alig másfél órás, célirányos sűrítmény egyfelől a drámára koncentrál, másrészt ismerős közelségbe hozza az ókori történelmet és a barokk történetet a 21. század nézőjéhez. Székely Kriszta a Poppea-misszióra olyan útitársakat választott, akik garantáltan értik és megtámogatják az egyértelmű szándékokat. A hazai operabeavatás nagy szakértője, Dinyés Dániel zenei vezetésével igen ökonomikus változat született, Závada Péter új dalszövegei pedig ez esetben is hibátlanul működnek. 

Minimalista, visszafogott, lényegre összpontosító a színrevitel, ami ugyanakkor nincs híján az emlékezetes pillanatoknak és képeknek. Gondoljunk az aranyló testű Ámorra, azaz Tasnádi Bencére, a kicsinyes diktátor Nero szerepét magához hajlító Rajkai Zoltánra, a megbántott, kitaszított feleséget, Octaviát elképesztő energiákkal megjelenítő Jordán Adélra. Vagy említhetjük a címszerepben tündöklő, saját testét pusztító fegyverként használó Pálmai Annát, esetleg a nők közé beszorított, végül mégis egy férfitól zavarba jövő Othót, vagyis Bányai Kelemen Barnát. 

Ha a szerelem szót meghalljuk, első körben biztosan nem arra asszociálunk, amit ezen a színpadon látni fogunk. Látunk kiszolgáltatott, megcsalt asszonyt, látjuk a mindenkin átgázoló, hatalomra éhes nőt, de jelen vannak azok a mellékszereplők is, akik csak túlélni akarnak, és ezért néha olyan dolgokat is megtesznek vagy kimondanak, amit nem gondolnak komolyan. Ugye, hogy nem is áll olyan mindez a mi valóságunktól? Augusztus 25-én mindez testközelből a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

Fotó: Horváth Judit