Dálnoky Réka – Székely Csaba – Elise WilkA Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közös produkciója, a Nem történt semmi című előadás ősbemutatója kapcsán a darab szerzőivel, Dálnoky Réka, Székely Csaba és Elise Wilk drámaírókkal beszélgettünk. 

A darab három drámaíró különböző világának összefűzéséből született. Mi volt az alapötlet és milyen volt a hatkezes dráma megírásának folyamata?

Székely Csaba: Sebestyén Abától érkezett a felkérés, hogy írjunk darabot erre a témára. A munkafolyamat nagyon érdekes volt, még soha nem dolgoztam így: mindhárman hoztunk történeteket, amelyeket el szerettünk volna mondani a témával kapcsolatban, majd ezeket a történeteket elkezdtük egymáshoz igazítani, és úgy leosztani a szerepeket, hogy minél kevesebb szereplővel el lehessen mesélni, amit szeretnénk. Sokszor találkoztunk, beszélgettünk egymással, főleg online, és e munkamegbeszélések során folyton alakítgattuk a darabot. 

Dálnoky Réka: Nagyon sok egyeztetés és újratervezés során született meg a darab. Nehéz volt hármunk hangját úgy összehangolni, hogy az dramaturgiailag működjön, de meg tudjuk őrizni az ehhez a témához elengedhetetlen többszólamúságot – elvégre is ezért kért fel három drámaírót Sebestyén Aba. A végeredmény is ilyen kettős lett, ami szerintem nagyon illeszkedik a #metoo mozgalomhoz: minden jelenet ugyanazt a hat szereplőt mutatja meg, de nagyon eltérő élethelyzetekben.

Elise Wilk: Nem könnyű egy hatkezes darab megírása, de kihívást jelentett számomra, hogy olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, akiknek más a stílusa, és olyan nyelven írnak, amit nem ismerek. 

A közös munka egy film- vagy tévéforgatókönyv megírása esetén sikeres formulának bizonyult, de a színházzal más a helyzet, mert a dráma közelebb áll az irodalomhoz, és minden szerző saját egóval, másfajta írói hozzáállással, másfajta világlátással rendelkezik. 

Számomra nehezebb volt, mert nem beszélem a magyar nyelvet, és meg kellett várnom a fordítást. Egy rövid kutatást követően részben eldöntöttük, hogy milyen történeteket akarunk elmesélni, és meghatároztuk a darab szerkezetét. Úgy döntöttünk, hogy Arthur Schnitzler: A körtánc című művének mintájára írunk. A dráma több kétszereplős jelenetből áll, amelyben a szereplők egyike mindig továbblép a következő jelenetbe, a beszélgetőpartnernek megfelelően változtatva a beszédét. Kicsit játszottunk ezzel a formával – a mi darabunkban vannak háromszereplős jelenetek is, egy monológjelenet, és egy, amelyben az összes szereplő megjelenik. Mindannyian három-négy jelenetet írtunk, és az volt az elképzelés, hogy ezek külön-külön, mini színdarabként illetve egyben is működjenek. Az első vázlat után döntöttünk a szereplőkről, és megtaláltuk a fő irányvonalat, amely összeköti az jeleneteket. 

Nem könnyű egy három személy által írt, 11 jelenetből álló egységes szöveget megalkotni, de úgy tűnik, hogy nekünk sikerült. Andrei Dosa író, aki a darabot románra fordította, azt mondta, hogy nem is látszik, hogy három különböző ember által íródott. Valószínűleg azok, akik jobban ismernek minket, fogadásokat kötnek majd, hogy ki melyik jelenetet írta. De a lényeg az, hogy közösen beszélgetünk egy napjainkban rendkívül fontos témáról.

A dráma felvállaltan a 2017-ben az Amerikai Egyesült Államokból indult #metoo mozgalom témakörét járja körül, mely azokat az embereket, főként nőket képviseli, akik a hallgatást megtörve az elszenvedett szexuális zaklatásokról globális méretű vitát indítottak el. A mozgalom azóta hosszú utat járt be. Mi adja ma a téma aktualitását?

D.R.: A hatalommal való visszaélés témája örökérvényű és számomra teljesen független egy mozgalomtól vagy hashtagtől. 

Sz.Cs.: Bár a nagy #metoo-hullám már levonult, még mindig nagyon közel van az egész, az utórezgések máig érezhetők. A testi-lelki abúzus pedig egy örök téma a drámairodalomban, mindig aktuális lesz. Mi megpróbáltunk olyan szöveget írni, amely nem a jól ismert #metoo-eseteket mondja fel, hanem inkább megkísérel vitatkozni. Egy telefonos üzenetben történő zaklatás kapcsán például nálunk érvek és ellenérvek hangzanak el, és mindkét félnek megvan a maga igazsága. Vagy látjuk, hogy egy nő is sakkban tarthat és megalázhat egy férjet, és látjuk, hogy ugyanaz a megalázott férfi mekkora szemét tud lenni egy másik nővel. Vagy látjuk azt is, hogy amikor valaki nyilvánosság elé áll egy abúzus-üggyel, ott lehetnek régóta tartó és mélyre nyúló traumák, de egy másik szereplőnk esetében önző érdekről vagy félig-meddig jogos bosszúvágyról van szó. Az ember bonyolult lény, megpróbáltuk a jelenséget a maga összetettségében vizsgálni.

E.W.: Romániában a #metoo mozgalom nem nyert teljes körű elismerést. Igaz, néhány nő itt is elég bátor volt ahhoz, hogy felfedje a szexuális zaklatás eseteit, de nagyon kevesen – az utóbbi években a legnagyobb nyilvánosságot egy színházi rendező és egy zenész esete kapta. A valóságban azonban sokkal traumatikusabb dolgok történnek a zárt ajtók mögött, és az embereknek most új szemmel kellene nézniük egy olyan jelenséget, amelyet korábban figyelmen kívül hagytak vagy lekicsinyeltek. 

Csak egy példát mondok. 2020 márciusában egy színházi kritikus hölgy a Facebookon közzétette egy sajtóban megjelent cikk linkjét. Egy szexuális zaklatással vádolt román színházigazgató ügyéről volt szó. Egy másik női kritikus így kommentálta a posztot: „Felejtsd el a botrányokat! Nem írnál inkább egy előadásról?” Nem hibáztathatjuk a hölgyet a megjegyzéssel, mert egész életében olyan társadalomban élt, ahol az emberek szemet hunytak, amikor ilyen dolgok történtek. De megpróbálhatjuk megváltoztatni a felfogását. 

A mozgalom elindulása óta számos művészi alkotás született a bántalmazó kapcsolatok, az alá-fölé rendeltségi viszonyokból fakadó visszaélések, az erőszak megnyilvánulásának árnyalatairól. Hogyan kapcsolódik a mű ehhez a párbeszédhez?

E.W.: Romániában jelenleg kevés előadás van, amely erről beszél, és valakinek meg kell törnie a jeget. A Nem történt semmi című előadásnak sok vitát kell megnyitnia. Párbeszédre hív, és szerintem ez a legfontosabb.

D.R.: Az ilyen problémákról való párbeszédet sosem lehet befejezettnek tekinteni, épp az örökérvényűségük miatt. Én azt remélem, hogy ezúttal a színház nyelvén tudunk párbeszédet kezdeményezni olyanokkal, akikhez ez a fontos kérdés esetleg nem jutott el a nemzetközi vagy a helyi sajtó révén.

Sz.Cs.: Lengyelországban tudom, hogy születtek darabok, amelyek ezt a témát dolgozzák fel, illetve a budapesti KOMA Bázison volt egy előadás, ahol a szereplők saját élményeikről vallottak, de nálunk nem érzékeltem, hogy eddig alkotói szinten elindult volna valami hasonló. A mi előadásunk inkább elindít egy párbeszédet, remélhetőleg, mintsem kapcsolódik egy létezőhöz.

A darab érezhetően a jelenséget a hazai viszonyok fényében vizsgálja, felfedve annak összetettségét és veszélyeit. Hogyan viszonyul az itthoni közösség a témához?

Sz.Cs.: Nem tudhatjuk. Eddig Erdélyben nem igazán kerültek a felszínre #metoo-ügyek. Volt egy szerencsétlen kifejletű Transindexes cikk, amely mindenki számára jobb lett volna, ha meg sem születik, és volt még egy eset egy Erdélyben erőszakoskodó külföldi rendező kapcsán, aminek végül az én értelmezésemben az lett a végkövetkeztetése, hogy az előadás érdekében egy rendezőnek mindent szabad. Nem tudom, volt-e más eset, de fejek nem hullottak, az biztos. Ha elegen látják az előadásunkat, és elindul egy párbeszéd, akkor talán kiderül, hogyan viszonyulnak az itteniek a témához.

D.R.: Itthon sokan elzárkóznak a témától, ezért is fontos ilyen előadásokat csinálni. Az előadás kapcsán, a fikció védelmében, őszintébben és árnyaltabban tudunk beszélgetni és véleményt formálni erről a jelenségről. 

E.W.: Romániában sok nő még mindig nevet a nőgyűlölő vicceken, hozzászokott ahhoz, hogy az utcán rájuk dudálnak, és a buszon tapogatják őket. Nőként még akkor is aggódsz, ha elhaladsz egy csapat férfi mellett, és senki sem fütyül rád. Mert ahhoz voltál szokva, hogy így élj. A teljes felfogást meg kell változtatni, és mindannyiunknak van mit tanulnunk ebből a kérdésből. Erről többet kell beszélnünk. És itt jön a színház szerepe: hogy platformot biztosítson a párbeszédhez. 

Az interjút készítette: Tőkés Orsolya