Psota Irén, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 1929. március 28-án született Budapesten.

Psota Irén 1929. március 28-án látta meg a napvilágot Psota István és Dávid Ilona gyerekeként. Az édesanyja mosónőként dolgozott, az apja alkalmi munkákat vállalt, két bátyja (János és Gyula) pedig bérházak udvarán énekelt, és a ledobált aprópénzt vitte haza, hogy legyen mit enniük. Fiús lány volt, két bátyjával focimeccsekre járt, tizenévesen verekedésbe is keveredett.

Kiskorában orvos akart lenni, rövid ideig pedig apáca, ám amikor iskolásként elkezdett szavalni, az emberek csak csöndben ültek és hallgatták a kislányt. Ott dőlt el a sorsa, ott vált világossá, hogy Isten is a színpadra teremtette. Ennek ellenére először postásként dolgozott, majd 1952-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, ahová elsőre felvették. Legendás osztályban tanult, osztálytársai többek között Berek Kati, Horváth Teri, Váradi Hédi, Szemes Mari, Soós Imre és Farkas Antal volt.

A tanulmányai befejeztével rögtön leszerződött a Madách Színházhoz, ahol 1980-ig olyan színészóriásokkal játszott együtt, mint Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Gábor Miklós. 1980–82 között a Népszínház, majd 1982-től 1990-ig a Nemzeti Színház tagja volt.

Eleinte az édesanyja vezetéknevét használva Dávid Irénként játszott, aztán legendássá tette a Psota nevet. Úgy érezte, ezzel a különlegesebb névvel jobban tud majd érvényesülni.

Psota Irén minden műfajban otthon érezte magát. Szerepei a tragédiától a musicalen át a vígjátékig terjedtek. Volt benne valami mélyről jövő vadság, ami miatt ha kellett, szívszorító tragikaként lépett színpadra, ha pedig úgy hozta a szerep, fanyar humorával mindenkit megnevettetett.

Két monoelőadás, a Margarida asszony és a neki írt Roncsderby legendássá vált. Mintegy félszáz filmben játszott, olyanokban, mint a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?, az Egy erkölcsös éjszaka, a Ház a sziklák alatt, a Szent Péter esernyője, a Házasságból elégséges, az Iszony vagy a Csárdáskirálynő.

Akik nem látták színházban, mozi- vagy tévéfilmekben, szórakoztató műsorokból ismerhették, nagy sikerű párost (Lujza és Jenő) alkottak Major Tamással. Három lemeze jelent meg, karcosan búgó hangja nem andalított, hanem a dalok szövegét különös megvilágításba helyezte. Több memoárt is írt, amelyeket fanyar humor, önreflexió jellemez.

2016. március 10-én búcsúztatták római katolikus szertartás szerint a Farkasréti temetőben. Beszédekben búcsúzott tőle pályatársa Almási Éva, Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója, Bagdy Gábor, Budapest főpolgármester-helyettese és Balog Zoltán miniszter.

Tehetségét számos díjjal is elismerték. 1959-ben és 1962-ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 1976-ban érdemes, 1982-ben kiváló művész lett, Kossuth-díjat 1966-ban és 2007-ben kapott. Tagja volt a Halhatatlanok Társulatának, 2000-ben választották a nemzet színészének. Megkapta a Prima díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. A főváros Pro Urbe Budapestért díjjal és díszpoglári címmel tüntette ki. 1996-ban megalapította a Vámos László emlékét őrző díjat.

Emlékére Almási Éva 2017-ben megalapította a Psota Irén-díjat, melyet minden évben egy olyan színésznőnek adományoznak, aki színpadi sokszínűségével és kiemelkedő képességeivel Psota örökségéhez méltó.

Bóta Gábor így emlékezett az ART7 oldalán a színésznőre:

„Változatlanul örökmozgóként él bennem, aki nem tud a helyén megülni, akinek a felpörgetett civil beszéde is kifejezi a mozgásigényét, hogy állandóan rohannia kell valahová, neki dolga van, tennivalója. Szeretnie vagy éppen veszekednie kell ezer lángon égve, muszáj habzsolnia az életet. Ez a fékezhetetlenség a szerepeiben is megmutatkozott.

Színpadon először Kurázsi mamaként láttam, gimnazistaként, az is lehet, hogy tán még általános iskolásként. Lenyűgözött az az eszelős energiamennyiség, amit a szerepbe beleölt. Tényleg hihető volt róla, hogy az áruval megrakodott markotányoskocsit keresztülhúzza-vonszolja az egész háborún, ha törik, ha szakad. Szinte tapintható volt ehhez az eltökéltsége, ami a személyiségének is a része volt. Azt hiszem, ő is, ha valamit a fejébe vett, azt akadályokon áthágva, tűzön-vízen át megvalósította. (…) Markáns, egyedi jelenség, igen nagy színésznő volt. Merem remélni, hogy sokan nem felejtjük el.” Folytatást itt talál.

Psota Irénről saját szavaival:

Mániákus: Mániákusan hiszek magamban. Ezért sohasem lehetek irigy mások sikerére. Ahogy a szomjas ember sem irigyelheti azt, aki a szeme láttára megeszik egy hatfogásos ebédet. Ő inni akar! S nem jóllakni.

Gyerek: A színész gyerek, aki egy életen keresztül játszik.

Hullámzás: Hiszek az életben. Szeretem a hullámzásait. Azt, hogy hol ad, hol vesz.

Szakma: Ezt a szakmát meg kell tanulni, ezt a szakmát nem lehet megtanulni. Én minden nap elölről kezdem a küzdelmet.

Nyugalom: Nem bírnék egy percig nyugton maradni. A tétlenség számomra egyenlő a halállal. Képtelen vagyok várakozni.

Hiba: Az a legnagyobb hibám, hogy mindent komolyan veszek, s a végletekig fel tudom magam húzni. 

Energia: Mindent óriási energiával csinálok, különben nem volna értelme. 

Újjászületés: Engem a szerelmek, sikerek, kalandok, az őrültségek, a lángolások éltetnek. Meghalok és újjászületek. Mennybe megyek, aztán a pokolba. A végletek embere vagyok. Két végén égetem a gyertyát.

Boldogság: A boldogság nem valami globális jelenség. Élvezem a napsütést, szeretem a virágokat, örülök a kutyámnak. Apró örömökből áll össze az egész.

Nagyágyú: Nagyágyúval nem kell verébre lőni. De azt hiszem, egészen jól megoldottam a kisebb feladatokat is. Az a hibám, hogy a vállamra veszem az előadást. 

Horoszkóp: Azt írja a horoszkópom, hogy Psotának egyetlen partnere van: Psota. Rágyújtok egy cigarettára, leülök a karosszékbe, és jár az agyam.

Legnagyobb: Életem legnagyobb, szerelmetes rendezője, Vámos Laci olykor úgy elhalmozott tanácsokkal, hogy nem tudtam velük mit kezdeni. Elmentem az erdőbe, összeszedtem a vadvirágokat, és visszajöttem egy tarka csokorral. Ha beleszeretek egy szerepbe, akkor nem kell instruálni.

Ünnep: Minden kitüntetés egy ünnep. És én imádom az ünnepeket. Volt úgy, hogy bementem egy virágüzletbe, és azt mondtam: „Kérek egy szál ünnepet.” A végén úgy köszöntek el tőlem, hogy boldog ünnepeket kívántak.

Repülni: Én is repülni szerettem. Szárnyalni a fellegekben…

Szerelem: Volt három házasságom, és volt tizenhárom csodálatos hónapom. Egyszer volt, hol nem volt… Állandó mámor, gyönyör, szárnyalás. Akkor megérintett valami a végtelenségből, örökkévalóságból.

 Szeretet: A szeretetemben, a szeretetigényemben, az elvárásaimban, a megfelelési kényszereimben, sok vagyok szavaimmal és hallgatásaimmal. 

Optimista: Mindig életigenlő és optimista voltam. Volt nyolc-tíz évem, mikor kicsit bajban voltam. Nem játszottam. Itthon ültem, és sikoltottam, jaj, de boldogtalan vagyok. Na, de ez is valami, a semminél jóval több. Így már aztán jobb is lett.

Repülés: Én még a boldogtalanságból is kihozok valamit. Kirepítettem magam belőle.

Lélek: Én a hétköznapokon is felöltöztetem a lelkemet, mint a közönség, aki kívánja az előadást, felöltözik hozzá.

Pálya: Gyönyörűséges pokol ez a pálya. És az élet? És ez így együtt? Hát?!

Forrás: Színház Online, Film Színház Muzsika, ART7, MTI, Szinhaz.hu