Csernus Mariann Kossuth díjas, Jászai-Mari-díjas, Érdemes művész, a Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett színművész ma ünnepli 95. születésnapját! Ez alkalomból köszöntjük.

“Hangjának szépsége és kiejtésének pontossága, beszédének érzelmi és értelmi ereje kiemeli a pályatársak közül. Felelõsségteli minden megszólalása.”

Csernus Mariann pályájáról:

1948-ban Babits Mihály Laodameia című monodrámáját játszotta Aquincumban, mely előadás után Egri István a Pesti Színházhoz hívta. 1950-ben szerződtette a Nemzeti Színházhoz Major Tamás, ahol ötven évig játszott, 1989-ben lett örökös tag. 2000 óta a Pesti Magyar Színház művésze. Az elmúlt hetven évben a drámairodalom nagy szerepei mellett emlékezetes alakításai voltak Molnár Ferenc, Örkény István, Szabó Magda műveiben is. Pályaíve nem volt töretlen, a hatvanas években politikai okokból mellőzték. Legsikeresebb önálló estje Weöres Sándor Psychéje volt: 1970-től ötszáz alkalommal adta elő. Önéletrajzi ihletésű és családi tragédiáit feldolgozó könyveket írt, Jászai Mariról tanulmányt publikált. Életművéért 2010-ben kapta meg a Kossuth-díjat.

Csernus Mariannról saját szavaival:

Csak a színház: Gyermekkorom óta nincs más számomra, csak a színház. Nem vagyok társasági lény. Nem szeretem a nyüzsit. Nekem öt ember már tömeg. Ha ötnél többen ülnek valahol, az már nekem sokaság. Bankettre sem jártam soha. Színház után rohantam mindig haza a kutyáimhoz.

Szavak: Nagyanyám mondta: “Tudod, Marikám, egyet jegyezz meg. A szavaknak mágikus erejük van. Sose mondj ki olyant, amiről nem akarod, hogy rossz következménye legyen.” Ez az intelem nagyon mélyen belém ivódott. Imádtam a nagyanyámat. Elég, ha ránézek a szobám falán függő arcképére, és mindent tudok. A növényeket is tőle ismerem.

Félelemmentes élet: Semmitől sem félek. Ahogy a szavak tiszteletére nagyanyám, úgy a félelemmentes életre a nagyapám tanított. Ő a pesterzsébeti téglagyár igazgatója volt. Óriási nagy kert tartozott a házhoz. Hároméves voltam, amikor este, sötétben kiküldött a kertbe és mondta: “Menj körbe egyedül. Én itt állok a verandán, fütyörészek. Ezt mindig fogod hallani.” Holdvilág volt, és azok a fák és bokrok, amelyekkel az ember napfénynél nagyon jóban van, most más arcot mutattak. De tudtam, hogy nagyapám ragaszkodik az ötletéhez. Nagyon szelíd ember volt, de határozott. Én is ilyen vagyok. Megkerültem a bokrokat és visszaértem. Megkérdezte, hogy milyen volt. Én pedig azt válaszoltam, hogy nagyon jó, mert találkoztam azokkal a törpékkel és tündérekkel, akikkel napközben, és akik azt mondták, hogy gyere el máskor is. Ebből nagyapám tudta, hogy az a kérdés, hogy félelem, nálam megoldódott.

Színészet: 14 éves korom körül dőlhetett el, amikor megnyertem az iskolában az első szavalóversenyt. De ezeket a dolgokat én nem morzsolgatom, sosem elemeztem magam. Volt egy osztálytársnőm, Spitz Vera, aki később Ligeti György felesége lett. Ő mondta nekem, miután már minden önképzőköri versenyt megnyertem: figyelj, téged nem fognak fölvenni a főiskolára, mert te olyan rendhagyó vagy, és azt nem szeretik, viszont kitalálunk valamit! És kitaláltuk, hogy előadom Babits Mihály remek egyórás monodrámáját, a Laodameiát Aquincumban. Az Operától kaptam a ruhát és egy oszlopot, széksorokat szállítottak a helyszínre. Az előadás után készült fényképen ott ül mellettem Török Sophie a társalkodónőjével, Illyés Gyula Flórával, Déry Tibor és Örkény ingujjban a fűben. Az a pillanat elég különleges volt az életemben. Innen aztán elvittek a Pesti Színházba, ahol lenyomtam egy évet, végül pedig elmentem meghallgatásra a Belvárosi Színházba, ahol Gellért Endre volt akkor a főrendező. Miután elmondtam neki öt verset, átküldött a Nemzetibe Majorhoz azzal: ‘Mondja meg neki, hogy szerződtesse magát!’

Egy palóc leány: Nagyon más, amikor egyszer csak azt mondják, hogy te vagy a Melinda. A szöveg az rendben van, az természetes. Az mindig is rendben volt. De a színpadon mozogni kell. Engem nem tanítottak meg mozogni. A Veres Pálné Gimnáziumban mi verseket mondtunk, de nem mozogtunk. Amikor színpadra kerültem, nehéz pillanatok, sőt évek következtek. Soha nem felejtem el, és mindig hálás leszek Várkonyi Zoltánnak, aki ezt észrevette. Várkonyi – Majorral ellentétben – remek pedagógus volt. Major hirtelen haragú és hirtelen örömű, vagyis nagyon szertelen ember volt. Nagy Ignác Tisztújítását 1957-ben tűzte műsorára a színház. Abban Major játszotta Langyos doktort, az ember- és állatorvost, én pedig a feleségét, Kingát. Ez egy reformkori történet krinolinos ruhában. Ez rendben is van. A szöveg az ment, azt én megtanulom, ötven oldal, nyolcvan oldal, az nálam egyre megy. Ez a mai napig is így van. De hát a mozgás! Várkonyi Zoltán kitalálta, hogy hogyan segítsen nekem. Hálás leszek érte mindig. Nézte a kínlódásomat, majd azt mondta: mondja, tud maga palócul? Miért tudnék én palócul? – kérdeztem. Figyeljen ide – mondta -, ez a fiatalasszony, a Kinga egy vidéki állatorvos felesége. Vegye palócra. Maga palóc és tájszólással beszél. Holnapra hozza nekem. Ez így, ugye, nagyon egyszerűen hangzik. Hazamentem és elkezdtem dolgozni rajta. Szerencsére a nyelvek ragadnak rám. Gyerekkoromban egyszer Nógrádban nyaraltam anyámmal, s emlékeztem. Hallottam újra, viszszajött a fülembe az a beszédmód. Másnap, amikor be kell mennem a színpadra, előttem megy a nővéremet játszó Lukács Margit, a gyönyörű pesti dáma és mögötte téblábolok én, a húga, ez a buta falusi liba. És elkezdtem mondani palóc tájszólásban: “Te meg valósággá rohansz, az nem egészséges. Lassan járj, tovább érsz. Ez mindenben érvényes, csak á politikában nem. Ott a gyors háládás híve vágyok.” Ez volt az antrém, és Várkonyi Zoli felnevetett a nézőtéren. Ő is tudta, meg én is, hogy a dolog megoldódott. Várkonyi keresett egy olyan eszközt, amellyel elfelejtkezhettem magamról. Elfelejtettem Csernus Mariannt, aki időnként kezében szatyorral vásárolni indul vagy sétál. A beszédmóddal a mozgásom is megváltozott. Elmúlt a görcs. Abban a másodpercben megnyíltak valamiféle csatornák. Mai napig így van ez. Ha hallom a figura hangját, akkor már az alak is rendben van.

Szókimondás: A pályám nem épült valami gördülékenyen, de az ilyesmit sose bántam meg.

Szakma: Az embernek fiatalon elképesztő öntudata van, olyan, amilyen később soha többé, hiszen utána rádöbben, hogy ezt a szakmát meg is kell tanulni. Átmentem a Nemzetibe, a folyosón ültek vagy hatvanan, mind meghallgatásra vártak. Én lazán keresztülmentem a tömegen, bekopogtam, és beléptem a bizottság elé. Major Tamás rám nézett, azt mondta: “Még nem hívtuk”. Mondom, nem, nem hívtak, de azt mondta a Gellért elvtárs, hogy tessék engem szerződtetni! Major nagyot nézett, aztán így szólt: “Na, adja elő nekünk is a művészetét!” Meghallgatott, és felküldött a harmadikra a főtitkárhoz, hogy írjam alá a szerződésemet.

Törés: Sikeres indulás, remek szerepek sora, aztán 1962-ben ez a folyamat megtört. Hát én nem tudtam azt, amit tudott a belügy. Minden országnak a belügye, gondolom, mindig mindent tud. Ez így szokott lenni. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy a középső öcsémmel gond lehet. Három disszidens öcsém közül kettő elment Dél-Afrikába. Azóta is ott élnek a családjukkal. A középső öcsémet, aki már gyerekkorában négy nyelvet beszélő nyelvzseni volt, nyilván már Németországban megfogták az amerikaiak és beszervezték. Ez volt az USA Army Security Agency. De erről sem anyámék, sem én nem tudtunk semmit, mert hülye lett volna nekünk írni erről. Mi azt tudtuk, hogy kamionsofőr. Csak aztán 12 év után egyik pillanatról a másikra háttérbe kerültem. Major, aki becsült és szeretett – sokat, nagyon jókat, főszerepeket játszottam -, egyszer csak levett a műsorról. Mások kapták a fontosabb szerepeimet. Nem tudtam az okát. Ő megtehette volna, hogy leradíroz a pályáról. De nem tette. Nem rúgott ki a színházból sem. Nem, ez eszében nem volt. Megkaptam a gázsimat, de elvették a nagy szerepeket. Helyette kicsiket kaptam. Ő betartotta, amit megszabtak: háttérbe állított. Ez volt. Bántani egy másodpercig sem bántott.

Estek: Életemnek abban a szakaszában az önálló estjeim voltak a meghatározóbbak, a fontosabbak. Színésznő vagyok, a színpadon a helyem. Ott van dolgom. Fontos volt az 1979-es Jászai Mari-est, az Életem, például. Aztán a Weöres Psychéje 1972-ből. Ezt én szerkesztettem is. Weöres odaadta a szöveget. Ő és felesége, Károlyi Amy barátsága és szeretete egyik nagy ajándéka az életemnek.

Költészet: Az embernek egy élete van, ami néha kanyart vesz. Nekem meg van egy ilyen tulajdonságom, hogy nem faggatózom, ha az emberek maguktól nem mondják mi a helyzet. Azt gondoltam, én mindent megoldok. Egy fenéket, a jó kis magyar költészet mentett meg! Nekem annál jobbat nem találtak ki ebben az országban! Ilyen költői gárdát nem tudsz összeállítani sehol, mint nálunk. ’62 után sem adtam fel, az ember minden nap ment valahova: Moszkvics, hátul ül a kutya, elmegyek Pécsre, elmondok két órát, hazajövök. Sopron! Hátul a kutya, két óra, egy kávé, vissza éjszaka. Debrecen! Se szeri, se száma az önálló estjeimnek. Minden másnap eljutottam velük egy új városba. Behálóztam az országot.

Változás: Régen, csordában jöttek, itták a verseket, borzasztóan szerettek minket, áhítattal ültek két órán keresztül, az Egyetemin még a csilláron is lógtak. Ma, mindenre másként reagálnak. Ez valószínűleg idegrendszer kérdése. Nem várhatom, hogy a fiatalok ugyanúgy létezzenek, mozogjanak, szeressenek, szenvedjenek, lélegezzenek mint egykor én. Semmit sem lehet számonkérni, mert az élet a változás, minden állandó mozgásban van. Ezt sem én találtam ki, lehet, hogy Einstein.. Szóval nem lehet visszakérődzni sem a múltat. Aki kérődzik, az egyrészt a tehén, vagy csak egyszerűen valahol megállt és azóta is áll, mint az ökör. Ha a múlt értékeinek átalakulása vagy a múlt hozadéka az embert zavarja, idegesíti, vagy bántja, akkor bolond, képtelen továbblépni. Jaj, utálom a begyöpösödött agyúakat! Remélem én nem gyöpösödtem be.

Szerepek: Egy időben szerettem volna Csehovokat játszani, de ezek a szerepek elkerültek. Naiva sohasem voltam. Én nem voltam Júlia, inkább Dajka. Már akkor irigyeltem Gobbitól Mirigy szerepét a Csongor és Tündében, amikor huszonévesen odakerültem a színházhoz. De Mirigyet is eljátszhattam végül. Az irodalom pedig mindig fontos volt számomra. Vigaszt és erőt is ad. Vannak olyan fontos mondatok és sorok – ilyen A Mester és Margarita, ilyen Füst Milántól A feleségem története -, amiket gyakorta, újra és újra elolvasok. Amikor a Liv Ullmann-könyvet fordítottam, akkor zakatolt bennem a válás, meg a sok-sok probléma, amit tudtam, nekem kell egyedül megoldanom. Vannak nők, akik képtelenek egyedül élni, akiknek kell a függés a másiktól. Nekem nem.

Szöveg: Azzal alszom el, hogy szöveget mondok, és ha éjjel felébredek, ott folytatom, ahol az álomba merülés pillanatában abbahagytam. Ha órákon át sétálok, akkor is szöveget mondok. Nem vagyok hajlandó unatkozni! Mi mást csináljak, nézzem az embereket?!

Módszer: Mindenkinek van valami módszere. Az enyém az, hogy ha már az első szerepoldalt alaposan tudom, akkor veszem a másodikat és így tovább. Közben persze átkozódom, sétálok, de mindaddig folytatom, amíg tart a hatvan-nyolcvan szerepoldal. Erre nekem a séták nagyon jók. Ötven éven keresztül a pulijaimmal jártam. Nagyon fáj, hogy Suba is elment, és azt is tudom, hogy egyetlen öröme lenne mostani életemnek egy háromhónapos pulikölyök, de nem. Tudom, hogy hány éves vagyok, és azt is, hogy nincs papírom arról, hogy van még tizenhárom évem. Mert ennyi egy puli átlagos életkora. A puli pedig öngyilkos lesz, ha elveszti a gazdáját. Nem akarom. De sétálok reggel és sétálok este. Egyedül. Ha már egyszer megtanultam, akkor a szöveget nekem már nem kell kézbe vennem többször. Mindig memorizálok. Memorizálok úszás és memorizálok séta közben. Este, amikor lefekszem, és reggel, ha fölébredek, akkor ott folytatom, ahol elalvás előtt abbahagytam. Nincs olyan nap, hogy ne mondjam végig valamelyik szerepemet.

Memória: Az is szerencsém, hogy bár nem jártam főiskolára, ösztönösen jól lélegzem, és tudok hoszszabban beszélni anélkül, hogy levegőt vennék, vagy legalábbis, ha veszek, azt úgy, hogy nem veszik észre. Ez is tudatos dolog. Az ember számára fontos a testilelki kondíciója. Nincs olyan, hogy külön lélek és külön test. Minden este úszom, ha nem játszom, és mindennap tornázom és jógázom, és – bár már nincs kutyám, de – naponta sétálok két órát. Sokat mozgok, a mozgással tartom karban magam. A színpad erőnlétet követel. És ahogy a sportolónak az izmait, a színésznek úgy kell karbantartania a memóriáját.

Fontos: Van bennem valami, amit úgy vélnek, erő. Nem vagyok szeretetre méltó, nem vagyok puszit adó, nem vagyok hízelgő. Nálam a hitelesség a legfontosabb. Ez lényegesebb, mint a szerelem vagy a barátság. Más kap kitüntetést? Miért érdekelne. Enyém a Vizsolyi Biblia, és tudok vagy hatszáz verset. Ha kitalálom, hogy holnap elmondanék harminc verset, akkor biztosan találnék közönséget, akik örömmel meghallgatnának. Nem simogatott az élet. Na és? Adott helyette mást. Nem az a fontosabb?

Forrás: Színház.org, Criticai Lapok, Magyar Nemzet