Születésnapján köszöntjük Császár Angela Jászai Mari-díjas Érdemes és Kiváló Művészt, akinek színpadon, filmen, rádióban és a pódiumon is emlékezetes élményeket köszönhet a közönség.
Császár Angela pályájáról:
Tehetségére korán felfigyeltek, főiskolai évei alatt a Nemzeti Színházban töltötte gyakorlatát, amelynek évtizedekig tagja maradt. Egyaránt játszott naivákat, királynőket, sorsfordító asszonyokat.
Azt írja a Film, Színház, Muzsika 1969. május 10-én Kürti László tollából, hogy: „minden szempontból ideális Euridiké volt.” A karaktert „erőteljes drámaisággal, a színészi ábrázolás bensőséges eszközeivel formálta meg. […]. E tiszta leány alak belső fűtöttségét, a magányosság elleni vívódás végtelen keserűségét lehetett érezni minden mozdulatában” – ezeket a gondolatokat már a Kecskeméten bemutatott Jean Anouilh-drámában nyújtott szerepformálásáról fogalmazta meg Csáky Lajos.
Tehetségére korán felfigyeltek, főiskolai évei alatt a Nemzeti Színházban töltötte gyakorlatát, amelynek évtizedekig tagja maradt. Egyaránt játszott naivákat, királynőket, sorsfordító asszonyokat. Önmaga által is bevallottan legnagyobb sikere a Budapest Orfeum, amelyben partnereivel, Benedek Miklóssal, Szacsvay Lászlóval és Orosz István zongoraművésszel itthon és külföldön több százszor kacsintottak össze a közönséggel és beszéltek saját korukról egy eltűnt korszak muzsikájával.
Később zenés, verses önálló estjeivel bejárta szinte az egész országot, számtalan határon túli helyszínre vitte el „lelki táplálék”-ként legkedvesebb költeményeit. Sokrétű és jelentős szakmai közéleti tevékenységet vállal, rendszeresen zsűrizik versmondó versenyeken, ügyként tekintve az előtte álló megoldandó feladatokra. Jászai Mari-díjas, kétszer kapta meg a Farkas-Ratkó-díjat, elnyerte a Színikritikusok különdíját és a Rajz János-díjat. Az új évezredben Kállay Ferenc-életműdíjjal, Artisjus-díjjal, Magyar Örökség díjjal, Kazinczy díjjal ismerték el életművét.
A művészről saját szavaival:
Szökés: Édesapám erdélyi, aki az akkor 17 éves édesanyámmal Vecsésen találkozott, amikor ejtőernyős katonaként a reptéren szolgált. Egy éven belül össze is házasodtak, majd hamarosan megszülettem Kolozsváron, ahova elvitte apám bemutatni édesanyámat. Aztán a határok, a politika és a nemzetközi helyzet változása miatt – egyéves koromban – a szökést választva, hegyen-völgyön át, sikerült átjutniuk velem a határon. Vecsésen laktunk nagymamáméknál, majd Sárbogárdra, azután Tatára költöztünk, mert hivatásos katonaként szolgáló apámat áthelyezték a páncélosokhoz.
Tata: Nehezen fékezhető kislány voltam, és még Sárbogárdon, elsősként egy fára mászáskor el is szakítottam az új ruhámat. Anyám pedig velem sírt, miután jól elvert. Tatára költözésünk estéjéről pedig a Baji út fagyöngybokros, félelmetes fáira emlékszem, amíg hazagyalogoltunk 1953 karácsonyán. Úgy éreztem, hogy ott valami egészen különös világ van. Persze felsejlenek a tóparti séták, a titkos találkozások, randevúk is. És még a kék pöttyös nyári ruhám, amiből kibújtattam mind a két vállam, mikor kiléptem a kapun, és nagylánynak éreztem magam tizenkét évesen.
Trauma: Kezdetben fogalmam sem volt, mi legyek, bár kisiskolás koromtól rendszeresen szerepeltem: ünnepségeken, irodalmi színpadon szavaltam, énekeltem a nagymamámtól örökölt tiszta, erős hangomon. Nagyon élveztem, de azt már nem tudtam elképzelni, hogy ebből majd egyszer meg is lehet élni, és hogy létezik erre szakosodott iskola, ahol e mesterséget megtanulhatom.
Az irodalmi színpadot Tatán egy nagyszerű tanár, Körmendi Géza vezette – neki köszönhetem nagy részben, hogy színésznő lettem. Ugyanis az egyik, Debrecenben tartott fesztiválon ért egy emlékezetes trauma, ahol két dalt kellett elénekelnem zongorakísérettel. Az egyik dal kezdetekor a kísérőm pont a másik darabba fogott bele, mint amibe én… ez olyan szinten sokkolt, hogy azonnal kirohantam a színpadról, s bezárkóztam a mellékhelyiségbe. Többen is utánam eredtek; Géza bácsi „kikotort” nagy nehezen, majd hosszas rábeszélés után kilöktek a színpadra, ahol őszinte tapssal fogadott a közönség. Ekkor minden félelmem elszállt, és hibátlanul adtam elő a darabot. Ha akkor Géza bácsi nem adja meg a „kezdő lökést”, sosem válok színésznővé. Ő készített fel a felvételire is.
Körmendi Géza, a tatai irodalmi színpad vezetőjéről: Géza bácsi ösztönzött arra, hogy minél több verset tanuljak és énekeljek. Az irodalmi színpaddal sokszor elmentünk fellépni, versenyekre jártunk. Ő küldött el a keszthelyi Helikon versenyre is, ahol a vele együtt kidolgozott, Márciust mondtam Tóth Árpádtól; egyébként a mai napig nagyon szeretem ezt a verset. Az igényességet tanultam meg tőle, azt, hogy nem szabad belenyugodni, ha valami nem úgy megy, ahogyan szeretnénk. Tágította a látóköröm, ő hívta fel a figyelmem különböző költőkre és irodalmi alkotásokra. Egyenrangú félként beszélt mindannyiunkkal, nála az ember mindig többnek érezhette magát, mint amennyi volt. Nemrég avattuk az emléktábláját a tatai Eötvös József Gimnázium folyosóján, aminek szeretett igazgatója volt hosszú évekig.
Főiskola: Kiszakadtam a családi otthonból, soha nem voltam a színházi világhoz hasonló közegben, kollégista lettem és magányos, mert nem voltak körülöttem olyan emberek, akiket ismertem és akik szerettek. Kisebbrendűségi érzésem volt, mert nem tudtam úgy táncolni, mint osztálytársaim közül Esztergályos Cecília, aki akkor már diplomás balerina volt a fiatal Pécsi Balettben, vagy Várhegyi Teréz, aki a Tarka Színpadon táncolt, ezért „kiselefántnak” éreztem magam a balerinák között. Idő kellett hozzá, amíg elfogadtam, hogy én más alkat vagyok, mint ők, másképpen gondolkodom, máshogyan érzek és mást tudok.
Nemzeti: A főiskoláról – ahol Simon Zsuzsa volt az osztályfőnököm – harmadévben kerültem a Nemzetihez gyakorlatos színésznek. Csodálatos kollégák, színészóriások vettek szárnyaik alá. Básti Lajos, Egri István, Lukács Margit, Makay Margit, Mészáros Ági, Pápai Erzsi, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Raksányi Gellért… Mindig hálás maradok Gobbi Hildának és Mészáros Áginak, akik hozzásegítettek életem első, 37 nm-es, budapesti lakásához. A nemzetis korszakban született a „Budapest Orfeum” című előadás is Benedek Miklóssal, Szacsvay Lászlóval és a zongorista-karmester Orosz Istvánnal. 1979 decemberében debütált az előadás – a Nemzeti Színház műsorára vette, és tíz éven keresztül játszottuk itthon és külföldön több mint háromszázszor. Akkor is színen maradt, amikor a Katona József Színház kivált a Nemzetiből, és sok kedves kollégám, köztük Benedek Miklós és Szacsvay Laci is átment. Számomra azért is emlékezetes az Orfeum, mert férjemmel a Fészek Művészklub bemutatóján találkoztam először.
Villámfényél és a Kedves hazug: Sok más mellett ezt a két előadást nagyon szerettem. A Kedves hazug Mrs. Cambellje jutalomjáték volt számomra, amelyben végigélhettem egy asszony, egy ünnepelt díva. Sikerei csúcsán a virágkorát, a hanyatló és fájdalmas idős korszakát, aki végül mindenkitől elfeledve magányosan, szegénységben hal meg. Mély, belső erőket mozgatott bennem, és Szilágyi Tibor rendezőként annyi önbizalmat adott nekünk – Szélyes Imrének és nekem is –, hogy szinte szárnyakat kaptunk. Ezenkívül egészen csodálatos játszótársak vettek körül bennünket, beleértve az ügyelőt, Szép Zsoltot, aki öltöztetőként és kellékesként segített nekem a nyílt színen átváltozni. A Villámfénynél Annája pedig nem is egy szerep volt, hanem én magam. Ezt is színész rendezte, Kállai Ferenc, aki szinte rám varázsolta Németh László nőalakját. De nem éreztem kis szerepnek Capuletnét sem, nagyon szerettem a Rómeó és Júliát, Sík Ferenc rendezését. Három teljesen különböző lányom is volt, amíg játszottuk: Kubik Anna, Peremartoni Krisztina és Kováts Adél –, élveztem Ledért a Csongor és Tündéből, Vénuszt a Szép Helénából… A tiszavirág is egy nap alatt végigéli az életét, egy színész is néhány jelenetbe sűríteni tudja a figura lényegét. Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor az nem kevesebb, mintha végigjátszaná a három felvonást. Amikor az István, a király Saroltját megkaptam, kételkedtek néhányan, hogy leszek-e olyan erőskezű, céltudatos anya, aki a fiát is befolyásolni tudja, mint Szemes Mari, a másik Sarolt, de már a premieren kiderült, hogy anyatigris vagyok. A több, mint húsz év alatt, amíg Sarolt lehettem fiam volt Hirtling István, Bubik István, Varga Miklós, Tóth Sándor.
Együtt: Akkoriban még minden színház összecsiszolt társulattal, határozott arculattal, „bukéval” bírt. A több helyen játszó színművészek egy nagy családhoz tartoztak, amelyben mindenkinek megvolt a saját színe a birodalmában. A különféle színházak művészeiként rendszeresen találkoztunk a Magyar Rádió pagodájában, a szinkronstúdióban, tévéfilmek fogatásakor. Ha színpadon nem is, de a stúdiókban együtt játszottunk nemzetisek, vígesek, tháliások, madáchosok. 1990-et követően sajnos sok minden megváltozott. Azzal kellett szembesülnünk, hogy megszűnt a rádiózás, a hallgatók által kedvelt rádiójátékok, klasszikus és gyermekeknek szóló mesejátékok, a versműsorok és a Pannónia Filmstúdió is apró kis stúdiókra osztódott szét. A társulatok lassan szétestek, és kényszervállalkozókká váltunk. Miután 1999-ben bejelentették, hogy a Nemzetiből Pesti Magyar Színház lesz, és épül az új Nemzeti Színház, ahol az eddigi Nemzeti társulatára nincs szükség, már nem igazán találtam a helyemet. Valami megszakadt, és mintha azóta sem akarna folytatódni.
Versek: Nemzeti Színházban kevesebb feladatom akadt, de energiám viszont rengeteg, elkezdtem önállóan gondolkodni és dolgozni. A versek mindig velem voltak, Körmendi Géza után Gáti Józsefnek köszönhetem, hogy lelki táplálékká vált a vers számomra. Megvolt bennem a bátorság az önálló munkára, de Ónody Márta énektanárnőm és Fiumei Dóra zongorakísérőm nélkül nem születhettek volna meg a verses-zenés előadóestjeim. Később sokat tanultam Harazdy Miklóstól, aki ma is az Operaház nagyszerű korrepetítora és Kocsák Tibortól, aki egészen különleges szeretettel viszonyult a terveimhez. Kísérőként és zeneszerzőként is nagyszerű társam volt. Megzenésítette azokat a verseket, amelyeket az amerikai tartózkodásom alatt gyűjtöttem össze kinti magyar költők műveiből, ebből az anyagból született a Vesztesek című estem. Örülök, hogy vihetem ezt a lelki táplálékot az embereknek. Változik a világ, de azt tapasztalom, hogy éhesek erre ma is, csak ritkán jutnak hozzá.
Miért maradt?: Számomra a Nemzeti Színház egy ügy. A Nemzeti Színház tagjának lenni rang és kitüntetés.
Pesti Magyar Színház: Pontosan így van. Nagyon sajnálatos volt, hogy így alakult, de nem lehetett mást tenni. Ahhoz, hogy tükörbe tudjak nézni és azt mondhassam, hogy: „futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”, el kellett jönnöm.
Szó: Én soha nem tudtam magamért szót emelni. A körülöttem lévő erősebb egyéniségek jobban küzdöttek azért, hogy megkapják azt a szerepet, ami kifejezetten utánam kiabált. Én azt gondoltam: úgyis látják, hogy mit tudok, és mire vagyok képes és vártam. Hát… bizony… sokszor hiába vártam.
Tisztségek: Sinkovits, Simándy, Bessenyei, Gobbi, Lukács Margit nagyon sokat tettek azért, hogy az új Nemzeti Színház felépülhessen, mert a szívükben vérző sebként ott volt a ’65-ös robbantás, amikor még „csak” az épületet robbantották, nem a társulatot. Megpróbáltam csatlakozni olyan emberekhez és csoportokhoz, ahol egy kicsit én is tehetek valamit a hivatásunk becsületéért és a kollégáim tisztes megélhetéséért egy élet – szolgálat végén.
Jóska: Ha nem is minden előadást, de a bemutatókat mindig megnézte, és nagyon hasznos megjegyzésekkel segített. Sosem neheztelt azért, hogy gyakorta vagyok távol, nem követelte, hogy maradjak otthon. Hiányzik belőle az a fajta féltékenység, ami mérgezőleg hat az emberi kapcsolatokra. Mindig fontos volt a saját munkája, a hivatása; többször volt ösztöndíjasként Amerikában, ahová két alkalommal mi is elkísértük. Fel sem merült, hogy külön éljünk. Azért vagyunk férj és feleség, azért vagyunk család, hogy együtt legyünk. Semmiféle hátrányom nem származott ebből: visszaérkezvén ugyanott folytattam a pályát, ahol abbahagytam. Amikor lehetőségünk volt az Orfeummal Ausztráliában vendégszerepelni, és még kicsi volt a lányunk, akkor édesanyám és Jóska pótolta a mamát több hétig itthon. Ezt is azzal a természetes egyszerűséggel csinálták végig, amely annak a szeretetnek és bizalomnak a jele, ami összeköt bennünket.
Távol: A férjemmel építettük a házat, a kertet is együtt alakítottuk ki, ami minden évszakban más arcát mutatja. Szeretünk kint üldögélni napfényes reggeleken és hallgatni a madarakat. Amikor hazafelé tartva a Márton Áron térre érek, elém tárul az egész vidék. Jó itt lakni, távol a város zajától, füstjétől és a hangoskodástól.
Kerek: Nem készítettem bakancslistát, azt hiszem, nem is fogok. Olyan kereknek érzem azt, ami eddig történt velem. Boldog vagyok a férjemmel, lányommal, unokáimmal. A színészi pályám szintén nagyon szépen alakult, teljesen elégedett vagyok. Mindig örömet szerez, ha verset mondok, vagy általan izgalmasnak és érdekesnek talált szövegeket oszthatok meg másokkal, de ezen kívül már nincsenek szerepálmaim. Persze, ha megkínálnának egy nekem való szereppel, nem mondanék nemet.
Hivatás: Tulajdonképpen ezt csináltam egész életemben: az oktatás, a tanítás a színésznek is feladata, „Lelki kenyér ínség-időkben, verőfényes vigasztalás.” (Áprily Lajos) A hét-nyolc saját előadóestemen a gondolatok, a versek mindig az alkalom és a közönség együttlélegzéséből születtek meg. Olyan szövegeket választottam mindig, amikkel tiszta szívből tudtam azonosulni, és amelyek tartalmas percekkel elkísérhették a közönséget hazáig. Sokszor érzem még mostanában is az emberek felém sugárzó szeretetét, és örömmel tölt el, hogy volt értelme annak, amit csináltam. A magyar nyelv tisztelete, szeretete, a magyar költészet, a nemzethez ragaszkodó irodalmi művek közvetítése fontos számomra. Nem hiszem, hogy tudnék érdemben mással foglalkozni – ez a hivatásom.
Gyermekek: A családot még a hivatásomnál is előbbre valónak tartottam. Nagyon sajnálnám, ha gyerektelenül, magányosan kellene öreg napjaim elé nézni. Olyasmiről maradtam volna le, amit egy nőnek meg kell tapasztalnia és végig kell élnie. Olyan lelki gazdagságot adott nekünk a lányunk, akit most már harminc évesen, három unokával szeretünk, amit nem tudok elmondani. Ez az életem teljessége és a legnagyobb alkotásom.
Forrás: Színház.org/ Színház Online, Nők Lapja, Képmás, MTVA