gate_Bannergate_Banner
Ignjatovic KrisztinaSzinetár MiklósLáthatáron CsoportMiskolc
  • facebook
  • instagram
  • 2022. január 25., kedd

    “A hősökben is a hibáik, gyengeségeik az érdekesek” – Interjú Szokol Judittal

    2021. november 9., kedd 06:10

    November 12-én látható először Budapesten az ESZME, a Szkéné Színház és a Szentendrei Teátrum közös produkciója, a Csend-etűdök. Az univerzális magányt körüljáró produkcióról a rendezővel, Szokol Judittal beszélgettünk.

    Szokol Judit / Fotó: Barna Sámuel

    Mit jelent számodra a csend?

    A csendben magunkban lehetünk. Van benne nyugalom, béke, de ott vannak a legmélyebb félelmeink, legsötétebb vágyaink, bizonytalanságaink is.

    Ha jól tudom, ez az első drámaírói munkád, amibe Fabacsovics Lilivel közösen vágtál bele. Milyen személyes történetek, alapélmények motiválták a szövegkönyv megszületését?

    Arról a közös alapélményünkről szerettünk volna beszélni, hogy milyen magányosak vagyunk. Bár vágyunk arra, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, sokszor mégsem merünk kilépni abból a saját, zárt világból, amit magunknak teremtettünk, amivel védjük magunkat. 

    Mennyire volt konszenzusos folyamat az írás? 

    Eleinte csak beszélgettünk Lilivel. Közben interjúkat készítettünk közelebbi és távolabbi ismerőseinkkel, hogy más szemszögekkel is találkozzunk. Miután felvázoltuk a történetet, kitaláltuk a szereplőket, a háttértörténeteiket, a viszonyokat, és elkezdtünk jeleneteket írni. Ezt többnyire úgy csináltuk, hogy leültünk “imprózni”. Ilyenkor végigbeszéltük a jelenet alaphelyzetét és kiosztottuk egymás közt a szerepeket. Drive-ban nyitottunk egy doksit és egymásra reagálva írtunk, ami nagyon felszabadító és szórakoztató volt. Az így született szöveget aztán tovább alakítottuk, átírtuk, de kiindulásnak jó volt.

    A próbák során mennyit alakult a szöveg? Mekkora szabadsága volt a színészeknek e tekintetben?

    Volt néhány olyan jelenet, amivel direkt megvártuk a színészeket, hogy impróból írjuk. De többnyire inkább az történt, hogy a meglévő szöveget fejlesztettük közösen tovább a próbák alatt. Együtt kerestük meg a hangsúlyokat, hogy pontosan mi az, amit ebből a nagyon tág történetből el szeretnénk mesélni. Jó volt, hogy a színészekkel sok kérdéses pontot át lehetett beszélni, sok visszajelzést kaptunk tőlük.

    Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy a kortárs színpad már nem elsősorban a nagy hősöké, hanem sokkal inkább a hétköznapi történeteké és karaktereké?  

    Szerintem mi vagyunk a hősök, a hétköznapi emberek. A hősökben is a hibáik, gyengeségeik az érdekesek. Amikor egy hőssel azonosulunk, magunkkal helyettesítjük be, a saját életünkre vonatkoztatjuk. Az igazi hős olyan, mint mi – fél. Hoz rossz döntéseket, sokszor gyenge, vannak hibái. Mindegy, hogy királylány, szuperhős vagy titkárnő. Mi vagyunk a saját életünk hősei. Csak lehet, hogy néha nincs elég önbizalmunk, hogy elhiggyük. 

    Ti mi alapján választottátok ki, alkottátok meg a karaktereiteket? 

    Elég sok minden a saját életünkből, környezetünkből szivárgott be. A panelszamuráj onnan jött, hogy az első karanténban rengeteg animét néztem és egy időre csak animehősként tudtam magam elképzelni. A zenész-pizzafutár rengeteg fiatal művészre rezonál, aki próbál alkotni és anyagilag is boldogulni. A színészhallgató lányban az egyetem alatti idegrendszerünk van ott. A vlogger a közösségi médiában elveszett énünk, ami ki van éhezve az instant visszajelzésekre, a videócsetelő nagymama pedig mindazok családi élete, akik a hozzátartozóikkal nem egy helyen élnek. Ezekben a személyes vonatkozásokban azt kerestük, mi az, ami szélesebb körben is jellemző, és másoknak is érdekes lehet.

    Milyen élmény volt számodra saját drámát rendezni?

    Nagyon felszabadító volt saját történeten dolgozni. Persze a felelősséget is jobban éreztem, mert kevesebb volt a kapaszkodónk. Végig bennünk volt, hogy bármilyen irányba mehet a történet, nekünk kell jó döntést hozni. Azt is lehetett belőle tanulni, hogy muszáj beleállni dolgokba.  

    Ha kortárs szövegről van szó, mindig felmerül a kérdés: mennyire politikus?

    Szándékosan nem akartunk politizálni. De gondolom akaratlanul beszivárog a politika mindenbe, aminek köze van a hétköznapi életünkhöz. Az egyik jelenet kapcsán sokat beszélgettünk arról, hogy mit jelent számunkra a magyar identitás. Mit jelent ma magyarnak lenni? Mit jelent a mai fiataloknak magyarnak lenni? A magyar identitás képe tele van aggatva olyan közhelyekkel, amihez valójában semmi közünk nincs. Ráadásul úgy érzem magam, hogyha nem matyóhímzéses mintával tapétázom ki a szobámat, akkor rossz magyar vagyok, vagy nem is vagyok magyar. De nem azzal akarok jó magyar lenni, hogy bő ujjú ingben járok. Azt érzem, ezek az álszimbólumok elveszik tőlünk, fiataloktól a lehetőséget, hogy megfogalmazzuk, megértsük, mi a magyar identitás. Szóval igen, gondolom, politizálunk is.

    Visszatérve a magány kérdéskörére: régóta hallhatjuk azokat a frázisokat, miszerint a világháló segítségével gyorsabban, könnyebben kapcsolódhatunk egymáshoz. Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy a „bárkit bármikor elérhetek” jelenség ellenére mégis egyre kézzelfoghatóbb a magány?

    Nagyon örülök, amikor a távol élő szeretteimmel tudok videócsetelni, de egyáltalán nem azt adja, mintha személyesen találkoznánk. Persze nem is lehet tőle elvárni. A valóság mégis csak az, hogy ilyenkor egyedül ülök a szobámban és telefonozom. 

    Ehhez a magányhoz hozzáadhat még a közösségi média önképünkre gyakorolt hatása is, nem?

    Engem igazából a közösségi média felületeit uraló reakciókényszer zavar. Egyrészt, mert rendkívül addiktív, másrészt mert nagyon lebutított verziója a reakciókészségeinknek. A nonverbális jelekből nüansznyi különbségeket képesek vagyunk értelmezni, megérezni, amíg egy lájkból csak egyetlen dolog következik: tetszett-e, amit csináltam vagy nem. Nyilván tetszeni akarunk, ezért elkezdjük a lájkok számához mérni magunkat. Ráadásul ezeken a felületeken sokkal kegyetlenebbek vagyunk egymással, elég csak megnézni bármilyen kommentszekciót.

    Szokol Judit / Fotó: Barna Sámuel

    A pandémia alatt sokszor olvashattuk már, hogy ebben a kényszerített elszigeteltségben az emberek ráébredtek, mi is fontos számukra valójában, és szeretnének több időt a társas kapcsolataik ápolására fordítani. Mit gondolsz, a nagy változások időszaka ez? 

    Én inkább azt érzem, hogy egyre nagyobb társadalmi egyenlőtlenségek vannak. Akik megtehetik, azok között vannak, akik újraértékelnek és több időt fordítanak az emberi kapcsolataikra vagy saját magukra – megtanulják értékesebben tölteni az idejüket. Másokat a vírushelyzet az anyagi összeomlás szélére sodor és csak még inkább küzdeniük kell a megélhetésért. Nem hiszem, hogy ők azon gondolkodnak, hova menjenek hétvégén kirándulni a családdal. Ők egyre inkább elszigetelődnek a társadalomtól, mi pedig szemet hunyunk felette. Egyre atomizáltabb társadalomban élünk, ahol nincsenek, vagy alig vannak igazi közösségek. Szerintem mérhetetlenül közönyösek vagyunk egymással, de talán ez egy jó időszak ennek a felismerésére – hogy legalább a saját környezetünkben tegyünk valamit. De társadalmi szinten is meg kellene tanulni felelősséget vállalni egymásért.

    Szerző: Dézsi Fruzsina

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka