„A hozzáállásom nem változik” – Interjú Vida Péterrel
2022. március 3., csütörtök 06:00
Karinthy- gyűrűs humorista, színész, tíz éve a Thália Színház társulatának a tagja. A közel kétszázas sikerszériával futó Boeing- Boeing- től a Bolha a fülbén át az Alul semmiig a színház legnagyobb sikerdarabjaiban játszik. Vida Péter az a típus, aki féktelen energiával, erőbedobással veti bele magát a szerepeibe. A Thália új játszóhelyén, a Télikertben mutatták be nemrég a fekete humor királyának is nevezett ír drámaíró bravúros, krimiszálakkal átszőtt temetői groteszkjét. Két sírásó, egy becsvágyó rendőr és egy iszákos özvegy a szereplői McDonagh A koponya című horror komédiájának. A Mick nevű sírásóról az a pletyka kering évek óta, hogy balesetben meghalt feleségét valójában ő segítette a túlvilágra egy baltaütéssel. Bizarr helyzet, amikor ki kell ásnia az egykori asszony maradványait, mert a temetőben kevés a sírhely.
Leginkább bohózatok, könnyed, bulváros vígjátékok, klasszikus francia komédiák társulnak a színészi arculatához. McDonagh egyszerre komor és halálosan vicces „sírdarabja” az első találkozása az ír szerzővel?
A koponya egy laza trilógia középső darabja, a másik kettő a Leenane szépe és a Vaknyugat. Kollégáktól, más színházakban már láttam a szerző darabjait, a Radnótiban illetve Győrben A kriplit, Miskolcon a Leenane-t. Nagyon örültem, amikor kiderült, hogy a színházunk bemutatja ezt a Magyarországon még sehol nem játszott darabját, és én kapom Mick szerepét, aki körül az egész történet bonyolódik. Arról nem beszélve, hogy a színpadon minden Molnár Piroskával töltött pillanat egy örömjáték. Nagyon invenciózus, jó munka volt.
Bármilyen műfajról is van szó, a kötelező szolgálati út, amit színészileg be kell járni, mindig ugyanaz. A hozzáállásom nem változik: minden szerepet magamból formálok meg. Én nem akarok kimozdulni a „komfortzónám”-ból, mert a szerepépítés útja, a gyötrődés végletei, a kíméletlen gondolkodni akarás benne kell, hogy legyen egy színész komfortzónájában!
A szerelmetes szakmámban lehetek ilyen is, meg olyan is. A változatosság gyönyörködtet.
Zayzon Zsolttal először dolgozott színész – rendező felállásban. Saját rendezői tapasztalata alapján mit gondol róla?
Hogy nagyon felkészülten és lelkesen vezetett minket végig ezen a darabon. Ahogy a plakát is kiválóan mutatja, egy monokróm, sötét világban vagyunk, ahol rengeteg feszültség, indulat, sérelem, bűn fortyog a mélyben. A felszín lefojtott, amiből tudni lehet, hogy kitörésveszély van. Sokat foglalkoztunk azzal, hogyan mutassuk meg a nagyon furcsa, visszafogott jéghegycsúcsot, ami csak egy tizede annak, ami a felszín alatt húzódik. Belső mosollyal vettem észre, hogy Zayzon szinte elnézést kért a helyzetért, hogy ő igazából nem rendező, holott hihetetlen háttértudással rendelkezett a darabról, McDonagh világáról.
Elképesztő energiákat diktált, úgyhogy a főpróbahéten már hátradőlhetett, mert ahogy Molnár Piroska idézte nekünk Zsámbéki mondását : „A rendező a színész első számú élvezője.”
A Hamlet vagy a Rosencrantz és Guildernstern halott mintájára sírásók, koponyák, kiásott csontok a „főszereplői” ennek a morbid, horrorvígjáték végkifejletű darabnak.
Londonban felnőtt ír fenegyerekként McDonagh direkt játszik a Hamlet motívummal, a sírásó jelenettel, aztán vagy érti valaki az áthallást, vagy nem. Mind a négyen, Molnár Piroska, Csőre Gábor, Balaskó Bence kaposvári színészhallgató és jómagam is gazdagítottuk az előadást a saját ötleteinkkel. Például, hogy egy patkány a temetőjelenetben előkerüljön, azt én találtam ki. A szotyit a Csőre, stb. És közösen elfogadtuk. Zayzon szerint azért jó a patkány, mert kellett a történetbe valaki, aki bűntelen…
Ami a horrort illeti, Tarantinóhoz hasonlóan bánunk a vérrel, az elborzasztással. Mivel fekete komédiáról van szó, a komédia jelleg hangsúlyos.
Alkohol, nyomor, retardált, idióta figurák képezik McDonagh színpadi világát. A koponya szereplői is- a szomszédasszonytól a rendőrön át a sírásó tanoncig- szellemi képességüket és kommunikációjukat tekintve egybites fazonok. Nehéz lehet megtartani az arányokat a vérkomolyság és az abszurd komikum között…
Óriási hibát követnénk el, ha egyfajta realizmussal játszanánk. McDonagh egy mikroközösség titkaival foglalkozik. Patikamérlegen szerkeszti az általa megteremtett világ legapróbb részleteit. Az abszurditás abból fakad nála, hogy túlteker egy szituációt. Látszólag lemetsz, lecsupaszít, egyszerűsít, úgymond a lényegre szorítkozik nagyon minimalista módon. És ezért csaphat át teljes őrületbe az elhallgatott titkok ütköztetése, a folyamatos hazugságspirál, amibe a szereplők belekeverednek, mert annyira túlzóan nonszensz, hogy ezen a szinten már csak nevetni lehet. Közben a néző előtt felsejlik egy krimi, a mélyen eltemetett bűnök. Reményeink szerint a közönség leesett állal próbálja magában összerakni a történéseket. Hogy tényleg megtörtént-e amire mindig célozgatnak és rágalmazzák egymást. Az emberek koszossága, mocskossága, vidékisége mögött nincs semmiféle korrajz vagy társadalomkritika. Mindezt apropónak használja a szerző ahhoz, hogy valami általánosról, mindannyiunkat egyetemesen érintőről beszéljen.
Rólunk, gyarló emberekről, akik Írországban ülnek egy kunyhóban, de ülhetnének akár egy lakótelepen vagy tóparton egy teljesen másik országban.
Olyanokra kérdez rá, hogy miként viselkedünk, amikor félszavakból is értjük egymást, de igazán nem vagyunk hajlandóak megérteni a másikat. Nem tudunk a saját gyarlóságainkon felülemelkedni, mert tüskéket hordozunk magunkban.
A karakterek egymást gyilkoló harcaiban magunkra is ismerhetünk. Hány olyan esetről hallani, hogy emberek a szomszédjukkal évekig pereskednek körömpiszoknyi ökörségeken, közben mindkét fél görgeti magában a sérelmeit, amit nem bír és akar elengedni. „Fátylat boríthatnál már a múltra”- mondom Molnár Piroskának, mire ő „Tudod, mikor borítok fátylat?” szavakkal csattan fel. Soha nem fog begyógyulni a sebe, mert maga tépi fel újra és újra.
A Télikert lehetőséget ad az intimebb, bensőségesebb játékra.
A játszóhely megnyitása óta eddig itt csak a Rádiókabaré felvételeken vettem részt. A Télikert alakuló, következetesen végiggondolt jövőbeli repertoárjába – Egy jobb világ, Closer, Trainspotting – kiválóan illeszkedik A koponya. Metaforikus az is, hogy noha teljesen ki van nyitva a színpad, azon belül egy kis négyzetben, keretek között játszunk. Optikailag úgy lett kimetszve a két játéktér, hogy az egyik helyszín, a ház, ami a jelen betakarja a temetőt, vagyis elfedi a múltat…
A Thália Színház mostani társulatának az egyik alapítótagja. Előtte megjárta Miskolcot, Szolnokot, a Nemzeti Színházat. Mi az, amit itt megtalált, és másutt nem kapott meg?
Mindenhol addig maradtam, amíg gondolkodtak bennem. És akkor mentem, ha hívtak. Sehonnan nem ajtó csapkodva jöttem el. A Thália nagyon jól sáfárkodik a társulatával, tervezetten figyelnek arra, hogy melyik játszóhelyen, milyen előadásokban, mekkorát játszik egy színész az új évadon belül és mi marad repertoáron. Hogy mindenkinek abszolút főszerepe, közepes és kisebb feladata is arányosan legyen. De például annak idején Miskolcon kezdtem.
A diploma után többedmagammal szerződtem oda. Mert a nagyszínpadi musicalek, operettek, színművek mellett létezett a kísérleti Csarnok Kamondi Zoltán művészeti vezetésével és a barátom, mentorom, Müller Péter Sziámi vezette Játékszín. Ötszáz, kétszáz, illetve nyolcvan néző előtt próbálhattam ki magam, nagy kiállítású musicalektől háromszereplős kamaradrámáig. Vagy a Nemzeti Színház, ahová még Schwajda György hívott, mivel olyasfajta, az egész országhoz szóló népszínházi koncepcióval jött létre, mint a megyeszékhelyek színházai. Ott is lehetőségem volt sokfélét játszani a Vihartól a kabaré történetét feldolgozó Pesti színen át Bartis Attila Anyám, Kleopátra című kortárs darabjáig.
A Thália szintén széles repertoárt terít a nívós szórakoztatás jegyében. És ez nekem nagyon tetszik, nagyon jól érzem magam itt. Örömmel tartozom ehhez a csapathoz.
Szerző: Szentgyörgyi Rita