„Kívánom, hogy minden nap kicsit ünnep legyen” – Interjú Bánfalvi Eszterrel és Bányai Kelemen Barnával
2021. december 26., vasárnap 06:12
A karácsony az együttlét, a játék igazi hazája. Tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló ünnepi interjújában egy fiatal, csillogó szemű színészpárral, Bánfalvi Eszterrel és Bányai Kelemen Barnával beszélgetett Csatádi Gábor játékról, a játszani tudásról, az egymással töltött időről mint konnektorhoz csatlakoztatott töltekezésről…
A játékról mi jut elsőre eszetekbe?
Eszter: Az, hogy életet ment! Szerintem minden korosztály igénye a játék. Ha belegondolok, gyermekkoromban mennyi mindent töltöttem meg fantáziával, mennyi mindent használtam játéknak – ahogy mindnyájan… És aztán valahogy ilyen típusú szakmát is választottam. Szerintem a játék nem gyermekded dolog, hanem az egyik legfontosabb az életünkben, életkortól függetlenül. Halálosan komoly. Elvesztése vagy a hiánya rémisztő következményekkel jár.
Barna, gyerekként mikkel szerettél játszani?
Barna: Azt mesélték a szüleim, hogy nagyon élénk volt a fantáziám, bármit el tudtam képzelni. Arra emlékszem, hogy önfeledten tudtam játszani, igazából elég volt egy kis bot, egy kavics is akár, és aztán mindenféle játékot kitaláltam velük. Most, hogy így beszélünk, beszélek róla, a játék a szabadságot, az önfeledtséget, a lélek szabadságát is jelenti nekem.
A játékhoz való viszonyotoknak szerepe lehetett a pályaválasztásotokban is?
Eszter: A játék legfontosabb alappillére a mese. A néző is – akárcsak a játszó – egy mese, egy történet részese szeretne lenni. Csak a pozícióik különböznek. A néző azért jön be a színházba, mert hallani, látni szeretne egy történetet, a mi dolgunk pedig a mesélés. Mindnyájunknak vannak játékai, hogy kapaszkodjunk valamibe a félelem ellen, hogy újra és újra pozicionáljuk magunkat a világban, hogy megoldásokat, vagy legalább azonosulási pontokat találjunk.
Barna: Sok minden szertettem volna lenni, aztán nagyon későre jött az, hogy színész leszek. Lehet, hogy a gyerekkori játszásom, fantáziálásom nem volt elég… aztán ez a mesélés, játék átmegy valamiféle emberábrázolásba, a mi szakmánkban úgy lehet mesélni, hogy bár királyfikról és királylányokról mesélünk itt is,ez azonban a “felnőtt” emberről is szól már. A színházban sokszor emlegetett katarzis is valami varázslat. Talán foglalkoztatott az is, hogy mit jelenthet felnőtt fejjel emberekről mesélni…?
Eszter: Egy történetben – jó esetben – mindig ott rejlik valamilyen probléma. Kutatjuk a megoldásokat, szembesülünk saját nyomorúságunkkal, röhögünk vagy sírunk rajta. De mindenképp együtt. Mert mi, akik akkor aznap ott vagyunk, a „mese” miatt közösség leszünk. Egy-egy mesével nagyon együtt lehet menni: hisz a mesében felismert gondommal nem vagyok egyedül. A problémáinkról, a nyomorúságainkról, a vágyainkról gondolkodunk bennük.A mesében bármi megtörténhet – és ez például nagyon klassz dolog!
A mese által közösen megoldani valamit jellege változott-e társadalmi méretekben az elmúlt évtizedekben szerintetek?
Eszter: Hát… jókor kérdezed ezt… Az igény a mesék által teremtődő közösségre nagyon erős, és azt hiszem, a mindenkori ember sajátja… Mégis a Covid miatt a színház, mint az ennek teret adó közeg valahogy háttérbe szorult a mindennapi élettel szemben. Mások lettek a prioritások. Szűkebb a kör, amelyik meg tudja vagy meg meri engedni magának. Az, hogy ez a láthatatlan ellenség bekerült a szellemi, testi és lelki vérkeringésünkbe, az bizony furcsa, új történet, és egy nagyon új, nagy rést üt: sokszor sajnos el is távolít, mássá alakít, átformál viszonyokat. Az igény a mesékre az ott van és lesz bennünk, ám azt, hogy ennek milyen új formái lesznek, nem tudom…
Barna: Kísérletek vannak, persze nem tudom, hogy az igény vagy a helyzet szülte-e őket, azaz hogy előbb teremtődött-e a megoldás, mint maga a kényszerítő helyzet – akár az e-színházakra gondolok például.
Eszter: Lehet, hogy Covid nélkül is lett volna e-színház, nem tudom. De az egy elszigetelt közösség. Az, hogy úgy vagyunk együtt, hogy közben mégsem egy térben vagyunk, az egy egészen más élményt ad.
Barna: De tény az, hogy szükség volt rá, és ha ilyen formában, akkor így.
Eszter: Annak a zsigeri tapasztalása, hogy az ott, akkor, közösen történik, megismételhetetlenül – az nem fog változni szerintem. Ennek a formának az élménye más, mint az új. Veszélyes, hogy közelít egy látványpékség felülethez, amihez semmi közünk, nem velünk történik, mégis egészen közel jött a közösségi médián keresztül is, egészen az otthonainkba. Valahogy a távol és a közel összecsúszott, és hihetetlen sok hamis, hazug dolog lett az életünkben, aminek viszont erős és gyakran torz hatása van…
Ha már távolság és közelség és hatás: a ti kettőtök közelsége, egymásra hatása hogyan indult, kezdődött?
Barna: Ez egy egészen egyszerű, klasszikus szerelem első látásra: egy olvasópróba előtt, amikor bemutatkoztunk egymásnak, már ott, akkor felizzott valami köztünk. Bemutatkoztunk, és egymás kezét kicsit hosszabban ráztuk, mint ahogy kellett volna talán… Ez 2015 február…
Eszter: …március!
Barna: …a szombathelyi Makrancos Kata olvasópróbája előtt történt. Ahol Eszter volt a Makrancos Kata, én pedig a Petruchio.
…és még azóta is rázzátok egymás kezét…
Barna: Tulajdonképpen igen: amikor helyzet van, akkor vagy felrázzuk egymást, vagy megfogjuk egymás kezét – pont ez a jó benne azóta is, hogy össze tudunk kapaszkodni. Mi magunk sem kirakatéletet élünk, küzdünk a mindennapi bajainkkal, fizetjük az albérletünk árát, mint bárki más. Talán egyetlen dolog, az időbeosztás az, ami nehezebb…-fájó szívvel konstatálom, hogy ma megint nem én fogom majd altatni a gyereket. A mi munkánk esti műszakos, és az én életemben is ez az egyik legnehezebb dolog…hogy este nem lehetek ott. Aztán persze minden máskor igen vagy nem, de ez az esti mégis valahogy nagyon fájdalmas.
Eszter, az első félévekben a baba mellett a színházzal hogyan sikerült összeegyeztetni?
Eszter: Elég korán játszottam a Salemiben, amikor ment valahová vendégjátékra az előadás. De amúgy fokozatosan igyekeztem csinálni, és persze ez nagyon komoly tervezést igényelt. Kapsz egy új státuszt az életedben: szülő vagy, – ezt is meg kell szokni. Na, meg ettől nem tűnik el az az ember, aki eddig voltál. Igyekszünk alkalmazkodni az új helyzethez, de nem elhazudva azt, hogy a mi gyerekünknek ebben az életformában kell szocializálódnia hosszútávon. Nem mondom, hogy nincs ebben vagy abban az irányban lelkiismeret furdalásom. De nem picsogok. Nem akarom megúszni.
Barna: Lelkiismeret furdalásom akkor lesz, lehet majd, ha a gyermekem visszamondja azokat, amiket én tanítottam, mi tanítottunk neki, és ezek esetleg nem lesznek jók, vagy hiányosak lesznek, ne adj’ isten.
Eszter: Az nagy segítség már, hogy ő maga mondja el, hogy mit gondol rólunk vagy az adott helyzetről.
Mennyire kell felnőni a gyereklétből, illetve mennyire kell, fontos gyereknek is maradni, akár amiatt, hogy a saját gyerekünk véleményét meg tudjuk hallani?
Barna: Mindig irigykedve tudom és szoktam nézni a gyermeki, önfeledt játékot. Ilyet már a felnőttek nem tudnak, sajnos. Elveszítik ezt a képességüket. Az a gyermek játszik a legönfeledtebben – gyermeklélektan -, aki az anyjának háttal játszik. Mer hátat fordítani anyunak, mert tudja, hogy anyu a háta mögött van, és úgy játszik, belefeledkezik a játékba, tudja, nincsenek korlátok! Sajnos felnőttként ezt a képességünket elveszítjük. Viszont ha jól kufárkodunk ezzel az érzéssel, akkor ezt lehet pátyolgatni, őrizni, és néha vagy gyakran vissza lehet nyúlni ehhez a pátyolgatott, őrizgetett gyermekséghez, gyermekihez színészként a színpadon. Ha pedig a gyerekemmel játszom, akkor látom, hogy neki nem kell oda egy sárkány, hanem pillanatok alatt vált, látja meg azt a sárkányt, ami ettől aztán valóban ott is van.
Eszter: …és te is látod!
Barna: …igen, és én is látom, persze nekem ez nyilván picit több időbe telik, de látom, de elkezdem az ő szabályai szerint játszani a játékot.
Eszter: Megőrizni valamit ebből a szabadságból tényleg, mert szerintem nyolcvanévesen sem ciki lemenni sárkányba, és néha egyedül is, akár egy buszmegállóban fejben varázslatokkal fantáziálni! …és mindebből megtartva a humort!
“Látványpékség világ”-on innen és Covidon túl, lehet, hogy az a legnagyobb bajunk, hogy felnőttként elveszítettük, elveszítjük a kapcsolatot ezzel a fajta önfeledtséggel?
Eszter: …, hogy mi lehet a baj… minden. De a játék és a mese biztosan közösségteremtő, és biztos, hogy erősíti az empátiát a másik ember iránt. És ez csak jó lehet, nem? …ha egy pici gyerek be tud rántani a játékába egy nagy felnőttet, akkor van remény.
…egy karácsonyi interjú végén nem lesz hajánál fogva iderángatott kérdés talán: a játék egyben ünnep is tud lenni, nem?
Eszter: Igen, de én mégis inkább azt mondanám, kívánom, hogy minden nap kicsit “ünnep” legyen. Avagy legyen minden nap egy kis játék! Mert jó volna, ha mindkettő jelen lenne a hétköznapjainkban.
Barna: Decemberi gyerekünk van, így nagyon “sűrű” neki ez a hónap. Tulajdonképpen ő végigélvezkedi ezt a hónapot. Így aztán számára nagyon gyorsan lezavaródik ez az egész, és pont erről jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha minden áldott nap az a kevés idő, amit együtt tölthetünk, ilyen felfokozott ünnepi hangulatban telhetne el…
Eszter: …vagy legalábbis az együttlétet megélve telne el. Azt kívánnám inkább, hogy ehhez az együttléthez ne kelljen egy “kijelölt” ünnep. Mert ez az együtt, egymással töltött idő olyan, mint mikor az ember konnektorba teszi magát töltődni! Legyen minden nap ilyen, vagy legalábbis kicsit mindenkinek jusson ebből, ne csak évente egyszer vagy kétszer – ez idealista vágy manapság -, de valóban jót tenne.
Szerző: Csatádi Gábor