10 éve hunyt el és 1937. május 20-án született Végvári Tamás Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész.
Végvári Tamás pályájáról néhány sorban:
A Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész közel negyvenéves pályája során a pécsi Nemzeti, a veszprémi Petőfi, a szegedi Nemzeti, a Thália, a budapesti Nemzeti, a Katona József és az Örkény Színház társulatának tagjaként számtalan gondosan formált, nagy hatású alakítás fűződik nevéhez. 1982-ben a budapesti Katona József Színház egyik alapító tagja volt.
Mintegy száz filmben és tv-játékban játszott. Az egyik legszebben beszélő magyar színészként hangja ismerősen cseng minden rádióhallgató és televíziónéző fülében – ráadásul több mint kétszáz filmet szinkronizált. Ki ne emlékezne David Attenborough természetfilm-sorozataira, de magyar hangot kölcsönzött többek között Al Pacinonak 29, Ben Kingsleynek 13, Harrison Fordnak és Robert De Nironak 8 alkalommal.
Végvári Tamás 1993 és 1996 között a Magyar Színészkamara ügyvivője volt, majd a Magyar Színészkamarai Egyesület elnökeként tevékenykedett, és vezető szerepet vállalt a Magyar Színházi Társaságnál is.
Lukács Zsolt, aki ismerte és szerette őt, elhatározta, hogy megszólaltat néhány pályatársat, meséljék el, miért és mire emlékeznek Tamással kapcsolatban. A kötet Bíró Kriszta szerkesztésében készült el 2017-ben, Tomkönyv címen.
“A személyiség, ami kirajzolódik a kötetből, egy magának való, titokzatos, jószívű ember, csodálatos férj és apa, aki vidéken kezdte szakmai életútját, ahol feleségével szép színészházaspár életet éltek, aztán a Kazimir Károly-féle Tháliában nem kapott valódi szakmai megbecsülést. Színháztörténeti jelentőségű, hogy kritikával illetik a megszólalók ezt a színházat – eddig nem hallott beszédmód ez erről a közegről. Sok szó esik a Katonás és az Örkényes évekről mint Végvári Tamás színészi kiteljesedésének időszakairól, az életét végigkísérő színészi boldogtalanságról, szinkronszínészetéről, nagy alakításáról, a katonás Galóczáról, amin mindenki megrökönyödött, hogy ilyet is tud.
Mi jellemezte? A játék szeretete, az örök gyerekség. Kedvenc szokása volt, s ehhez tartotta is magát mindig annyival előbb kell átöltözni hét előtt, ahány éves az ember. Felesége kötetzáró szerelmeslevele végtelenül megrázó. Lukács Zsolt válogatásában szép képek és a színházi-, filmes- és televíziós szerepek felsorolása zárja ezt a felbecsülhetetlen értékű színházi kötetet” – írta a kötetről a Criticai Lapok.
Mácsai Pál a szavaival a művészről:
“Sosem mondta: igen, ha azt gondolta: nem. Ezért lehetett bízni abban, ha Tom nemet mondott, és ezért lehetett bátran megkérdezni tőle: igen, vagy nem? Ezért érezte magát biztonságban, aki vele dolgozott, és az is, aki a színházi nézőterekről látta, és ezért volt igaz, amit látott, és ezért kötődnek hozzá személyes érzelmekkel még azok is, akik nem látták színpadon, csak a hangját hallották.
Magánéletének biztonsága is irigylésünk tárgya volt. Melyikünk tud saját sorsában – nem versenyezni ezzel – csak hasonlítani rá? Ötven évet éltek együtt Franciskával, nyilván nem mint a galambok, hanem mint az emberek: tehát igazul, és végig megkérdőjelezhetetlen összetartozásban. Olyan természetesen volt férj is, apa is, nagyapa is, ahogy játszott, ahogy létezett. Halálával a mi színházunk az ártatlanságát vesztette el: olyasmibe pillantunk most, amiről azt hihettük, hogy ismerjük, mert gyakran tárgyunk a színpadon. De most látjuk, hogy nem tudunk semmit. Valamiképp nagykorúvá lettünk, és nem kértük ezt.
Utolsó társulatában apa volt, minden férfi színész a fia lehetett volna – volt, aki mélyebben kötődött hozzá, mint a szüleihez -, de a színésznőktől olyan mosolyokat kapott, amik nem a korának szóltak. Úgy tett, mintha nem venné észre. Azt éreztük, mintha régről ismernénk, és mintha nem a színházból ismernénk. Mintha nem csak színész lett volna”. (Folytatást itt talál.)