Szülési szabadsága után négy évig külföldön játszott, idén azonban visszatér az Örkény Színházba Szandtner Anna, a társulat oszlopos tagja. Pályájáról, hazaérkezésről és arról is kérdeztük, mi az, ami szakmailag a leginkább próbára tette az utóbbi időben.

Mikor adtál utoljára interjút?

Régen… A felkérések kapcsán mindig arra gondoltam, akarok-e, tudok-e bármit is mondani, amit érdemes elolvasni és ami nem egy retusált képet mutat rólam. De most önző módon az a cél, hogy az emberek tudják, újra Magyarországon vagyok és maradok is.

Milyen érzés hazajönni?

Nagyon jó… Talán azt is mondhatom, hogy felszabadító, hiszen új szakasz következik az életemben. Négy éve kezdődött a vándorút, az első két évben csak vendégként játszottam külföldön, másfél éve kiköltöztünk és most visszatérek oda, ahonnan indultam, az Örkény Színházba.

“És nem hagyhatjuk abba a kutatást, És az lesz kutatásunk vége, Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk És először ismerjük fel azt a helyet” – írja T.S. Eliot amerika-angol író, költő, drámaíró… Te miért indultál el?

Alapvetően azért, mert a kisfiam születése után megfordult velem a világ, és olyan szempontokat is mérlegelni kellett, amik korábban nem merültek fel. Például azt, hogy milyen közegben szeretném felnevelni. Onnantól kezdve, hogy az ember anya lesz, minden átértékelődik, az “én” háttérbe szorul és az lesz a legfontosabb, hogy mi történik a gyerekkel.  Jóleső volt az a gondolat, hogy egy élhetőbb, barátságosabb társadalomban nőjön fel.

Úgy lettél a grazi színház művésze, hogy eleinte nem is beszéltél folyékonyan németül, osztrákul… Hogy sikerült megtalálnod a helyed egy idegen terepen?

Sok idő kellett ahhoz, hogy felvegyem a ritmust, mert a német tudásom eleinte abból állt, amit felcsippentettem egy pár hónapos frankfurti látogatás során és ami megmaradt az egyetemen hallgatott Brecht songokból. Ráadásul az első külföldi munka alkalmával, amikor Dömötör Andris hívott Grazba, – pontosabban én jelentkeztem a facebookos kiírására – még nem tudtam, hogy lesz folytatás. Egy évvel később érkezett a telefon, hogy egy hónap múlva tudnék-e kezdeni egy próbafolyamatot. Az egyik színésznő kapott egy filmszerepet és gyorsan kellett valaki helyette. És az igazgatónőnek én jutottam eszébe.

Nyitottságot jelez, hogy egy magyar színésznő jutott az eszébe és gyanús, hogy meg is kedvelt…

Biztosan meggyőzte őt a munkám, de náluk a nyitottság alap, sőt, cél. Ausztriában rengeteg a bevándorló, a nézők füle hozzá van szokva sokféle hangzáshoz, a grazi színházon belül svájci, német és osztrák színészek is játszanak.  Számukra az a fogalom, hogy “európai gondolkodás” komoly tartalommal bír. Mielőtt betört hozzánk a koronavírus járvány, épp az Európai Unióról beszélgettünk egy darab kapcsán, amit elkezdtünk próbálni. Öt színész ült és azt fejtegette, ki, miként kötődik az Európai Unióhoz illetve az unió eszméjéhez, hogy milyen érzés európai polgárnak lenni. Mondanom se kell, hogy én még életemben nem gondolkoztam ezen, soha nem éreztem magam “európai polgárnak”, maga a felvetés is igen távolinak tűnik, hiszen Magyarország legalább húsz évvel le van maradva, egy egészen más világ, mint amiben a kollégák szocializálódtak. Nagy köztünk a kulturális különbség.

Ez a fajta különbözőség képezett-e bármiféle akadályt a munka során? 

Én azt tapasztalom, hogy a különbözőségeink legalább akkora kapcsolódási pontot jelenthetnek, mint a hasonlóságaink. Számomra a grazi hétköznapokban inkább a nyelvi akadály volt gyötrő. Az embert óhatatlanul frusztrálja, ha nem tudja teljesen szabadon kifejezni a gondolatait és az érzéseit.

Mi az, ami a leginkább próbára tett?

Sokáig úgy éltem meg, hogy szaladok a többiek után, mint egy tornaórán, ahol én vagyok a leglassabb. Eleinte nem tudtam bekapcsolódni a beszélgetésekbe, nehéz volt felvenni a fonalat, tehát háromszor annyi energiát követelt tőlem a helyzet, mint az itthoni munka. Az, hogy szerettem volna bizonyítani, beindított bennem olyan energiákat, amelyeknek a létezésére jó volt rácsodálkozni. De aztán eljött az a pont, amikor rádöbbentem, hogy olyan színészi kihívásokra is vágyom, amelyek Grazban egyelőre nem találnak meg, és hosszútávon rendkívül megterhelő az a munkatempó, amit a színház diktál. Ha valaki társulati tag, évi 4-5 produkcióban, esti próbákon is számítanak rá és nekem ez soknak bizonyult. Pláne úgy, hogy nem érzem magam otthonosan, hogy van egy gyerekem, akire szeretnék több időt szánni, hogy a munka mellett töltődni szinte lehetetlen, hogy hiányzik a családom, a barátaim, a kollégáim és a magyar nyelv. Meggyőződésem, hogy egy színész a saját anyanyelvén képes a legtöbbre, egy idegen nyelven óhatatlanul határokba ütközik.

Ez döntő felismerés volt?

Mindenképpen. Miután felmondtam, megkönnyebbültem és a munka is lazábban ment. 

Mennyire sikerült örömöt találni a kinti létben?

Elsajátítottam egy nyelvet, az új kihívások folyamatosan tréningezték az agyam, tehát sok élménnyel gazdagodtam.  A kinti társulat nagyon erős,  a kollégák befogadóak voltak és kíváncsiak.

Valódi örömöt amúgy mindig az jelentett, amikor átlendültem a nehézségeken. Már tudom sikerként értékelni, ha szembesülök azzal, hogy változtatnom kell. (Nevet.) Tényleg úgy tűnt, nincs értelme tovább feszíteni a húrt, ez a kőszínházi gépezet előbb-utóbb felőrölne. Félreértés ne essék, szeretek csapathoz tartozni, szeretem odaadni magam a munkának és hálás vagyok az elmúlt évekért, de néha meg kell állítani a mókuskereket és újra kell gondolni, mire vágyom igazából és mire vagyok képes valójában. A gondolkodást persze nagyban megkönnyítette, hogy az Örkénybe visszavártak, ez végig hatalmas biztonságot adott, védőhálót jelentett.

Amíg Grazban dolgoztál, visszajöttél egy produkcióra Magyarországra. A Gátak és gátlások egy közösségi színházi előadás volt Czukor Balázs és Surányi Nóra rendezésében a szülésről.

Beugróként kerültem az előadásba és boldog voltam, hogy benne lehetek. A témát is rendkívül fontosnak tartom. A produkció civil szereplők részvételével jött létre, akik a saját szüléstörténeteiket adták be úgymond a közösbe feldolgozás céljából.  Nagyon jól sikerült az előadás, pontos látleletet ad a magyarországi állapotokról, a várandós nők kiszolgáltatottságáról, arról, hogy elvették a nőktől, hogy szabadon szülhessenek, hogy elhiggyék magukról, hogy képesek rá. De szerencsére nem lett az előadásból valami otthonszüléspropaganda sem. A Balázs nagyon pontos arányérzékkel megtalálta az egyensúlyt, inkább az a kicsengése, hogy minden helyzet egyedi, mindenkinek máshogy jó és valójában az emberi minőségen dőlnek el a dolgok és nem a rendszeren. Én például otthon akartam szülni, de végül kórházban született meg a kisfiam. A bábám fantasztikus ember, de a kórházban is egy végtelenül kedves szülésznőhöz kerültem, ami óriási szerencse volt.

Színészként mire vágysz most a legjobban?

Arra az érzésre, hogy teljesen bele tudom rakni a szívem, a lelkem egy szerepbe és hogy jókor találnak meg feladatok. Ilyen volt például a most forgatott filmben Noémi szerepe. Egy negyvenes nő, aki egy pillanatig elhiszi, hogy az új párkapcsolata most más lesz, mint az eddigiek, de hamar kiderül, hogy megint egy bántalmazó kapcsolatba csöppent. És ezt még megbonyolítja egy fiatal fiú is. De azt hiszem, többet nemigen mondhatok a filmről… Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmjéről van szó. Fantasztikus partnereim voltak: Vilmányi Benett és Thúróczy Szabolcs, akiktől sokat tanulhattam a filmszínészetről. Nekem nincs túl sok filmes tapasztalatom és sajnos anno a főiskolán is csak egy pár hetes filmes kurzusunk volt, ami semmire sem volt elég.

Nemrég te is őrt álltál az egyetem teraszán… 

Ha már az egyetemnél tartunk, kritikát mindenki meg tud fogalmazni, aki oda járt, hibát mindenben lehet találni, sőt kell is, ahhoz, hogy változást generáljunk. De az a lejárató hadjárat, ami folyik, az szégyenletes.

Sajnos az utca embere gyakran nem hiteles forrásból tájékozódik és el is hisz mindent fenntartás nélkül. Én nagyon régóta nem nézek tévét és kevés hírportált olvasok. Ezért sokan ufónak tartanak, de azt tapasztalom, hogy nehéz valós információkhoz jutni. Ha egy téma mégis foglalkoztat, mint például a vírushelyzet, akkor megpróbálom minden oldalról megvizsgálni a dolgot, nem csak az úgynevezett mainstream médiából, hanem különböző és főleg külföldi forrásokból tájékozódom.

Milyen szerep vár még rád idén?

Még egy szerep vár rám, Szabó Magda Az ajtó című regényének adaptációjában az írónőt fogom játszani Gáspár Ildikó rendezésében. Alig várom, hogy elkezdjük, hogy megint az Örkényes színészekkel próbálhassak, hogy Pogány Judit sziporkázó lényével együtt lehessek. 

A legelején egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy Anna mindent megkapott, amit csak kívánni lehet, majd hirtelen felhagyott a színészettel.

Igen, kívülről ez látszott, hogy tenyerén hordoz a sors, de legbelül őrlődtem. Kitaláltam azt a dumát, hogy “elfáradtam”, és ezt néha egészen hitelesen tudtam képviselni, amikor valaki arról faggatott, miért nem szeretnék színésznőként dolgozni. Közben a váltásnak elsősorban a magánéletemhez volt köze, amibe eleve nem szeretek betekintést adni másoknak, főleg akkor, ha tudom, hogy valami nincs rendben. Ez egy rossz tulajdonság, hogy szeretem elzárni a problémáimat. De amíg nem rágom át magam rajtuk, addig hiába mondanak nekem bármit.

Milyen út vezetett végül vissza a játékhoz? 

Egy ideig spanyol tanár lettem. Körülbelül fél év kellett, hogy rájöjjek, nincs pedagógiai érzékem, a fordítás sem tölt fel, utálok a gép előtt ülni és egyre jobban hiányzik a munkám, a kollégáim. Amikor egyértelművé vált, hogy továbbra is a színészet érdekel, egy darabig szabadúszóként dolgoztam, játszottam a Sanyi és Arankában, Lukáts Andor rendezésében, aztán  készítettünk egy estet Berki Szofival, akivel spanyol dalokat énekeltünk, és idővel az is megfogalmazódott bennem, milyen jó lenne újra társulathoz tartozni. Egy este úgy feküdtem le aludni, hogy kértem, jöjjön az égi jel, ami utat mutat, mitévő legyek, kihez forduljak. Másnap összefutottam az utcán Gáspár Ildikóval, akinek elmondtam, hogy munkát keresek. Csak annyit kérdezett, miért nem szóltál előbb és biztatott, hogy hívjam fel Mácsai Pált, aki szívesen fogadott.

Azt nyilatkoztad, hogy nem akartál visszamenni a Katonába. Miért?

Ez fel se merült. Pláne, hogy nem voltam korrekt Zsámbéki Gáborral: csak augusztusban szóltam neki, hogy távozom a társulatból. Akkora menekülésben voltam, hogy eszembe se jutott, mivel jár, ha miattam át kell tervezni a következő évadot. Beszűkült a tudatom és csak arra koncentráltam, hogy a magánéleti feszültség feloldódjon. 

Ezt bánod?

Sajnálom, hogy így történt. de már nem tudom visszacsinálni, amit elrontottam, maximum bocsánatot kérni. Amit amúgy még nem tettem meg. És végülis sose késő.  

Említetted, hogy a saját fejed után mész és sok idő kell a továbblépéshez. Ehhez hogy viszonyul a környezeted?

Ha az ember olyan döntést hoz, ami nem belső meggyőződésből születik, az konfliktust von maga után. Ha elkezdek önbecsapásban élni, a barátaim, a családom nagyon finom jeleket adnak, figyelmeztetnek, de hiába tudom, mit gondolnak, hiába gyullad ki bennem a jelzőlámpa, sajnos akkor is meg kell várni, amíg magamtól kimászom a helyzetből. Amikor végül visszatalálok magamhoz, akkor a dolgok mindig elkezdenek működni az életemben.

Minden évben van egy olyan alkalom, az AlkalMátéval való közös munka, ami óhatatlanul számvetésre késztet téged és az egész osztályt, amelynek a tagjaival egy életre összekötnek a közös élmények. Számodra mit jelent a velük való találkozás, hogy hatnak rád a tőlük érkező visszaejelzések? 

Mindannyiunk életében meghatározó az AlkalMáté, nagyon szeretjük, de mindig változik a viszonyunk hozzá. Például akkor, amikor rólam készült darab, éppen olyan szakaszban jártam, hogy nem tudtam megnyílni a többiek előtt, az előadás is egy nagy bújócska lett. Az együttműködésnek olyan fázisai is voltak, amelyekben úgy éreztem, nem akarok már visszatérni a múlthoz. Ez a találkozó ugyanis mindig azt eredményezi, hogy elkezd működni az a csoportdinamika, ami húsz éves korunkban. De az ember egyszercsak huszonöt, harminc, majd harmincöt és nem akar az lenni, aki volt. Persze most már egyre többször észrevesszük egymáson a változást…

Te milyen voltál színészhallgatóként?

Zárkózott, frusztrált, túlérzékeny, megfelelni vágyó. 

A megfelelési kényszer mindig ugyanazzal az erővel jelentkezik vagy függ a környezettől és néha fel tud oldódni?

Amikor a puszta létem kell igazolni, tehát azt, hogy milyen jogon veszek részt egy munkában, akkor ez a megfelelési vágy nem szűnik meg. Graz erre jó példa. Ott hiányzott a közös tapasztalat, az “ismerlek már, tudom milyen ügyes vagy, egyébként is értjük egymás nyelvét, tudjuk, hogy mit akarunk egymástól”.

Az, hogy gyermeked született változtatott a hozzáállásodon? 

Eleinte azt hittem, hogy magabiztosabbá, erősebbé tett. De hamar rádöbbentem, hogy a gyerekkel való együttlét csak még jobban szembesít minden hibámmal, elintéznivalómmal. Az érkezésével egy újabb nehéz, de örömteli tanulási folyamat indult, ami sok alázatot követel, folyamatos fizikai és szellemi igénybevételt jelent és egyre több kérdést vet fel.

Sikeresen indult a pályád, volt bátorságod abbahagyni, visszatérni, külföldön is megálltad a helyed – ad valamiféle erőt, ha arra gondolsz, mennyi fordulatot megéltél már?

Igen. De nem vagyok benne biztos, hogy a tapasztalat ad-e erőt vagy egyszerűen egy mélyen rejlő önbizalom, ami valószínűleg mégis megvan bennem. Zárkózott vagyok, sokat szorongok, de ha feladat elé állít az élet, egy hang legbelül mindig azt súgja, hogy végül mégis “meg tudom csinálni”.

A testvéred, Szamosi Zsófia szintén színésznő. Mennyire tudjátok támogatni egymást, mennyire láttok rá egymás küzdelmeire?

Abszolút. Zsófi nagyon támogató és remélem, hogy néha én is…  De nehéz… Zsófinak nehéz volt megélni, hogy nekem azonnal beindult a pálya, jönnek az elismerések, majd mindent eldobok, miközben neki azt hajtogatják, hogy “harmincon túl, amikor beéred az alkatodnak megfelelő kort, majd akkor fogsz kiteljesedni”. Egyébként ez a jóslat bejött. Úgyhogy nekem meg akkor volt nehéz, amikor a szülés után otthon maradtam és éppen magam alatt voltam, ő pedig az Oscar-gálán sétált. Bármennyire is szeretnénk túltenni magunkat a féltékenységen, ez testvérek között egy fel-feltörő érzés, amit jobb elfogadni, mint elhazudni, mert természetes és persze a saját fájdalmunkról vagy elégedetlenségünkről szól. Az lenne a legjobb, ha ugyanakkor történne velünk a jó és a rossz is. De az élet ennél hullámzóbb.

Édesanyátok Cserje Zsuzsa színésznő, színházi kritikus, dramaturg, rendező. Hogy látod, mekkora része volt abban, hogy a színészi pályát választottátok?

Megszűnt például az együttműködés Kiss Erzsivel és Berki Szofival is, akivel sokszor zenéltünk együtt, és szeretném újra felvenni a fonalat.

A külföldi évek mennyire alakították át a kapcsolataidat, fel tudod-e venni ugyanazokat a fonalakat?

Szerintem mindenki máshol tart az életében, mint 5 évvel ezelőtt. Van, akivel ott folytatjuk, ahol abbahagytuk és van, aki továbblépett. De ezzel nincs gond, ezt kőnnyű elfogadni. Azt már nehezebb felérni ésszel, hogy maga a világ fordult nagyot velünk az utóbbi időben. A saját problémáink etörpülnek a nagy kérdés mellett: lesz-e ivóvíz a gyerekeinknek.

Kísért a klímaszorongás?

Hogyne. De én is megveszem a palackos vizet és ostorozom magam, hogy megint nem tudok kellően odafigyelni, megint nem vittem magammal zacskót – ezek őrjítő gondolatok, bűntudatkeltő körök. Közben azt is tudom, hogy vannak olyan álmok és vágyak, amik nem összeegyeztethetők azzal, hogy az ember színész.

És ki tudja, lehet, hogy hamarosan ökofaluban szerveződő színházi közösségek alakulnak.

Akkor csatlakozol hozzájuk?

Még az is lehet…

Kérdezett: Tóth Berta/ Színház Online