Volf Katalin Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar táncművész, balettművész pályájáról és arról is mesélt, mi az a gondolat, amit mindenképp szeretne, hogy a növendékei magukkal vigyenek útjuk során.

A Magyar Táncművészeti Egyetemen elindult „A hónap arca” elnevezésű program, melynek célja, hogy az emberekhez, a közönséghez a táncművészek személyének a megismertetésén keresztül hozzák közelebb a táncművészetet. Ennek érdekében havonta különböző műfajokban alkotó, különböző korosztályú művészekkel készülnek interjúk, amelyekben az alkotók beszélnek pályájukról, arról, hogy mit jelent és mit ad számukra a művészet, mi az, ami inspirálja őket, illetve „magánemberként” hogyan élik az életüket.

Volf Katalin az egyik legsikeresebb és legtöbb elismerést kapott hazai balettművésznő 1964-ben született Budapesten. Tanulmányait a Magyar Táncművészeti Főiskolán végezte, 1982-ben diplomázott, ezt követően egy éven keresztül Moszkvában tanult, ahol kiváló balett mesterek oktatták. Miután hazatért, 1983-ban leszerződött a Magyar Állami Operaházhoz, ahol 1985-ben magántáncos lett. Ma már nem csak balettművésznőként tevékenykedik, ugyanis balettmester az Operaháználés a Táncművészeti Egyetem művészeti vezetője.„A hónap arca” sorozat első részében ő válaszolt.

Hogyan született meg Önben az elhatározás, hogy balettművész szeretne lenni?

Négyéves koromban anyukám vitt el Pesten balettórára, majd apukám szertornára íratott be a Spartacus Egyesületbe. Ez utóbbit viszont nem szerettem, iszonyatosan féltem a gerendán. Kellett tanulnunk balettot és művészi tornát Berczik Sári néninél, ebben ügyes voltam, érmeket is nyertem, aztán tízévesen bekerültem az Állami Balett Intézetbe. Igazából oda vitt az utam, én pedig nem ellenkeztem. Nagyon jól éreztem magam ebben a világban.

Milyen érzés volt először színpadon állni?

Őszintén szólva, nem emlékszem, hiszen nagyon kicsi voltam, amikor először színpadra állhattam. Felnőttként az első jelentősebb szerepem a Hamupipőke volt. Erre viszont pontosan emlékszem: rettenetesen izgultam. De amikor megszólal a zene, az ember rájön, hogy annyi dolga van, hogy tulajdonképpen nincs se idő, se energia arra, hogy izguljon. 

Hogyan emlékszik vissza a főiskolai évekre?

Imádtam a főiskolai – illetve nekem még „balettintézeti” – éveket.  Minden benne volt, ami egy gyereknek és egy kamasznak a felnőtté váláshoz kell: jó mesterek és rengeteg törődés. Tudtuk, hogy mindig a legjobbat akarják nekünk. Szigor volt, de tisztában voltunk a határokkal, úgy voltunk iszonyatos tehernek kitéve, hogy az teljesen természetes volt. Imádtuk, hogy felléphettünk, hogy versenyekre küldtek minket, hogy az Operaházban lehettünk, alig vártuk, hogy előadhassuk a Diótörőt.

Nyolc hónapot tölthetettMoszkvában, a balettművészet egyik fellegvárában. Mindenkinek megadatott akkoriban az a lehetőség, hogy külföldön tanuljon?

Nem adatott meg mindenkinek, épp ezért hatalmas megtiszteltetés volt a moszkvai Balett Akadémián tanulni. Náluk a balett, a balerina az egy csoda. Oroszországban nagyon más a társadalom hozzáállása, a balettművészet rendkívül fontos a számukra. A nemzeti tradíciójuk része, és a megítélése ott a mai napig mit sem változott. 

Kemény nyolc hónap volt, emlékszem, hogy a Mojszejevtől, a világ legnagyobb néptáncegyüttesétől tanított minket egy balettmester, akitől elképesztően nehéz feladatokat kaptunk. A mai napig hálás vagyok neki, és örömmel emlékszünk rá vissza. Szerettük, mert – habár először idegenek voltunk a számára – valóban törődött, foglalkozott velünk. Érezte, hogy mi nagyon akarunk, ügyesek vagyunk, és ezáltal ő is elkezdett változni az irányunkban. Ennek a legszebb része az volt, hogy az oroszok is elkezdték látogatni a mi balettóráinkat, mert olyan közeget teremtettünk, és olyan munkamorál uralkodott, hogy úgy gondolták, érdemes hozzánk bejönni. 

Később balettmesterként, majd pedig művészeti vezetőként tért vissza az egyetemre. Milyen markáns változásokat vett észre azokhoz az időkhöz képest, amikor Ön volt az intézmény növendéke? 

Iszonyú sok minden változott. Először is az Állami Balett Intézetből ez a csodás campus lett! Minden egyes nap elképedek, hogy egy ilyen gyönyörű helyen lehetünk. A Drechsler-palotát is imádtam. Ott minden olyan varázslatos volt – köszönhetően a zeg-zugos folyosóknak, a kis kerek ablakoknak, boltíveknek. A jelen követelményeinek viszont már nem felelne meg. Csodálatos a mostani helyünk, bár egy-két balett-termet azért még el tudnék képzelni. (Mosolyog.)

A másik szembetűnő változás, hogy nagyon megváltozott a képzési spektrum, ma már jóval többféle tantárgyat tanítunk. Van, ami már nem állta meg a helyét, így be kellett hozni valami újdonságot, ami érdekli a mostani gyerekeket, és közelebb áll a mostani fiatalok jövőképéhez.

A tanárok lelkesedése és törődése azonban mit sem változott. A mesterek elképesztő energiákat fektetnek növendékeik fejlesztésére.

Hogy látja, most könnyebb elindulnia egy táncművésznek vagy akkor volt könnyebb, amikor Ön kezdte a pályáját?

Itthon szerintem nehezebb elindulni ma, mint az én időmben. Viszont az, hogy megnyílt a világ, végtelen kilátásokat ad a táncosoknak, hiszen bárhova mehetnek. Itthon most kevesebb a lehetőség. Az én időmben egy papírlapot kellett kitöltenünk arról, hogy melyik együttesbe szeretnénk kerülni. Bejelöltem, hogy Operaház, és ha az egyezett a vezetőség akaratával, odakerültem. Nem mondom, hogy ez jó, vagy nem jó, de akkor így működött. 

Ma próbatáncra kell menni. Lehet, hogy a magyar táncos helyett egy külföldit vesznek fel. Ráadásul nagyon sokan kész táncost akarnak, de én azt gondolom, hogy az nagyon ritka eset, hogy valaki kész táncosként kerül ki az egyetemről. Szerintem az igazgatónak az a dolga és felelőssége, hogy azt a pár táncost, akivel dolgozik, ne csak használja, mint egy telefont, hanem építse és fejlessze is a karrierjüket, a személyiségüket. 

Hogyan látja a táncművészet hazai helyzetét, elismertségét? 

Ahogy ez sok mindenre elmondható, a tánc is eléggé Budapestre koncentrálódik. Szerencsére ott van még Győr, a szegedi és a pécsi balett. Ezeket ugyanúgy fel kellene emelni. Iszonyatosan küzdeni kell a hazai táncművészetért, hogy az abba fektetett energiákat valóban elismerjék, és a helyükön kezeljék minél szélesebb körben. 

Lányok esetében legtöbbször Csipkerózsika, Odett hercegnő (Hattyúk tava), vagy Giselle szerepe maga az álom. Ugyanakkor például egy Giselle-t megformálni lelkileg is rendkívül megterhelő feladat. Erre hogy lehet jól felkészülni?

Egy szerep megformálása mindig egy folyamat. Először jön a szakmai rész, a lépések kidolgozása. Amikor ez már meg van, akkor tud a táncos igazán azonosulni a szereppel. Én például már két héttel előtte hangolódtam, kicsit úgy viselkedtem, mint Giselle: csendesebb, nyugodtabb voltam. 

Nagyon fontos, hogy vannak olyan szerepek, amelyeket nem szabad 20 évesen eltáncolni, mert nincs mögötte élettapasztalat. Azt gondolom, hogy egy táncos esetében a legkülönfélébb életesemények gazdagítják az érzelmi tárházat. Harminc éves koromra sok minden történt velem, és én ezzel tudtam megtölteni Giselle szerepét. Úgy tenni nem ugyanaz, mint úgy érezni.

Hivatásának köszönhetően számtalan országban járhatott, különleges élményekkel gazdagodhatott, és a legkülönbözőbb emberekkel ismerkedhetett meg. Ki tudna emelni egy helyszínt vagy egy olyan nagy találkozást, amely a legnagyobb hatással volt Önre?

Igazából nem nagyon, mert egy külföldi fellépésen mi nem turisták vagyunk. Ott kőkemény munka zajlik, szoros időbeosztással. Persze a holland vagy a brit királynő előtt előadni rendkívül megtisztelő volt, de ezek magához a művészetemhez olyan sokat nem adtak.

Ami igazán sokat jelentett, azok az élmények! Például a peresztrojka idején, New Yorkban rendeztek egy gálaműsort, ahol mi képviseltük a magyar balettet, és ott ifj. Nagy Zoltánnal helikoptereztünk. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de akkor és ott, New York felett éjszaka helikopterezni csoda volt! 

Nehéz kérdés, de össze tudja foglalni, mit jelent Ön számára a művészet?

Mindent. Az életet. Nem tudom elképzelni magam nélküle.

Mi inspirálja Önt a hétköznapokban? Mivel tölti szívesen a szabadidejét mostanság? 

Most épp lakást újítok fel, egyszer talán végére is érek. (Nevet.) Szívesen olvasok, szeretem, amikor magával visz a könyv, és teljesen elmerülök benne. A természetet is sokat járom a kutyusommal. És imádom a tengert. Ha tudom és tehetem, akkor víznél vagyok. Magam sem tudom, miért, de ott valahogy más ember leszek.

Végezetül, mi az a gondolat, amit mindenképp szeretne, hogy a növendékei magukkal vigyenek útjuk során? 

„Carpe Diem!”. De komolyan. Ez alatt azt értem, hogy a mai gyerekek rengeteget önbíráskodnak. Azt hiszik, hogy ügyetlenek, hogy nem elég jók.  Én ehelyett azt mondom nekik, hogy „Menj be, táncolj, élj a mának!”. A balettmester azért van ott, hogy megmondja, mit csinál jól vagy rosszul a növendék, és azért, hogy átadja, hogyan kell csinálni. Ehhez viszont nagyon fontos elsajátítani a jelenben élés képességét, ami azonban sokszor sajnos még a felnőttekből is hiányzik.  

Szerző: Bukó Barbara