Reisz Gáborral, Büki Dórával és Jéger Zsomborral beszélgetett a Komolyan röhejes vagyok című előadás kapcsán Csatádi Gábor, tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló alapítója a pesti éjszaka kiveszőben lévő alakjairól, a személyes jelenlét biztonságáról, az online tér elveszettségéről, egy ellopott bicikliről, a pótcselekvéseinkbe való kapaszkodásról.

A teljes interjú itt olvasható.

Mi villan be nektek elsőre a csámborgásról, kóborlásról?

Zsombor: A csángók jutnak eszembe, akik pont innen kapták a nevüket. Erről a szóról nekem még a tinédzseréveim vége, a húszas éveim eleje ugrik be.

Gábor: Ha leszállsz valamilyen BKV-járműről, és gyalog elindulsz valamerre, nálam már az is kóborlás. Előbb érsz egy találkozóra, és hirtelen lesz egy órányi időd a céltalan mozgásra, időtöltésre, számomra ez is valami ilyesmi.

Dóra: A Proton Színház. Mi is kóborolunk a világban.

A Komolyan röhejes vagyok attól függetlenül, hogy egy fix térben játszódik, szintén valamiféle kóborlás, nem?

Gábor: Nagyon ritkán tapasztalom akár magamon, akár a környezetemben, hogy valaki igazán bele akar, bele szeretne állni valamibe, és mellette ki is akar tartani. Sokkal jellemzőbbnek érzem minden téren ma azt, hogy minden átmeneti: ma ezt csinálom, de lehet, hogy holnap már azt. Erre is mondhatjuk, hogy kóborlás, útkeresés, ám szerintem ez mégis valami sokkal gyökértelenebb ennél.

A Komolyan röhejes vagyok-ban valahogy mintha mindenre, még a kóborlásra is lenne elég idő, semmi sem virtuális, instant – lehet ebben valami visszavágyódás az online előtti időkre?

Gábor: Bár a virtuális tér nem jelenik meg konkrétan, ám a Zsombor által játszott Bence karakterében az online térben való kószálás nagyon is jelen van. Mivel viszont ezt az egészet kívülről látjuk: hogy miközben valaki egy pult mellett áll az italával, mégis milyen nagy utat jár be az online térben – ez ettől valahol komikussá is válik.

Számodra miért fontos ez a történet pont így?

Zsombor: Azért, mert az ember egyébként is pont ilyen, így igaz. Gábor írásaiban mindig tetszik, hogy egyszerűek, valóságosak a karakterek, anélkül, hogy szándékosan leegyszerűsítettek, zsánerszerűen tipizáltak lennének. Bence kezében is ott van a telefon, amit pörget és pörget, mégis arra vágyik, hogy valaki megölelje, valakihez hozzá tudjon bújni. Legyen valakije, történjen vele valami, de igazából mindenki más is erre vágyik ebben a darabban, ez pedig, esetleg, épp egy telefontól vagy biciklitől, az elmosott és felszolgált poharaktól függ. Ebben a novellasorozatban minden figurát meg tudsz sajnálni, bármennyire antiszociális is legyen, mert mindenkiből szinte üvölt a kapcsolódni akarás vágya. Amíg létezett az Úri Muri, bár őszintén nem igazán szerettem azt a helyet, a társaság miatt mentem oda, hogy történjen valami, leginkább a semmi.

Gábor: Ez is olyan igazi “pesti” életérzés, hogy az a hely, ahol épp vagy, az mindig szar, hisz a jó hely mindig az, ahol épp nem vagytok.

A darab biciklis történetszála honnan ered?

Gábor: Egyszer egy sarkon láttam egy cangát, ami nagyon hasonlított arra, amit tőlem elloptak. És bevillant, vajon hogy is lehetne visszaszerezni? Biciklizni elég jó dolog, és ha az embertől elveszik a bicaját, akkor egy kicsit a múltnak azt darabkáját is elveszik, ami ehhez kapcsolódik. Ebből a gondolatból indult el az egész: valamiképp kérem vissza azokat az éveimet! 

Bencének miért lehet valójában fontos az a telefon?

Zsombor: Azért, mert az egész világa benne van. Ma nem tudsz elmenni Nevadába, de beírva a Google Mapsbe meg tudod nézni. A mai srácoknak minden információ ott van a zsebükben, bármit el tudnak érni, meg tudnak nézni. Bárkit fel tudnak hívni, bárkinek tudnak írni, csak kérdés, hogy az a valaki a másik oldalon felveszi-e, válaszol-e? Bence sajnos már csak így tud kapcsolatot teremteni a külvilággal. Telefonját lerakva egy pozőr, aki valójában nem is ő, a telefon olyan neki, mint a dohányzó embernek a cigaretta: rágyújt, és most akkor csak ő létezik és a cigi, ez egyfajta biztonság.

Ha már elszakadás a biztonságot adótól: a színházi rendezés hogy jött neked a film után?

Gábor: A filmesek mindig kritikusak kicsit a színházzal, ahol valamennyire ott van a “realitáshoz” való ragaszkodás. Sokszor nem tudnak egy-egy előadással mit kezdeni, amelyben a színész elkezdi teljes testtel eljátszani az adott érzelmi állapotot. Számomra nagyon szimpatikus, amikor egy színházi előtanulmány továbbfejlődik filmmé, vagy épp fordítva. Erre volt példa párszor a Proton Színházban, ennél fogva – az egyéb bátorítások mellett -, magam is pont emiatt éreztem ehhez a fajta rendezéshez is bátorságot.

Dóra: 2019 tavaszán Gábor egy színdarabötlettel keresett meg. Elkezdtünk beszélgetni, de fél évvel később is még csak a beszélgetésnél tartottunk, a színdarab közben nem fejlődött. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy mi az, amivel mostanában foglalkozik. Azt válaszolta, hogy épp novellákat ír. Először azt gondoltam,  ha most novellákat ír, akkor vajon mikor lesz majd valami a színdarabból, másnap viszont már azt, hogy oké, akkor csináljunk novellákból színházat. Így született a Komolyan röhejes vagyok.

A teljes interjú itt olvasható.

A fotókat Szokodi Bea készítette.