Két nyelven, két kultúrában is otthonosan mozog a Budapesten élő, Szlovákiában született színésznő. Nemrég egy különleges előadással járta be Rómát, Nápolyt, Nemes Nagy Ágnes verseit, Lengyel Balázs prózáját ötvöző Egy másik Róma című kamaraoperával. Neve az elmúlt időkben összefonódott a KultúRecept oldallal, ahol elmélyült beszélgetéseket folytat a pályatársaival. A színészet és a kultúraközvetítés kettősségében éli meg a szabadságát, a kreativitását. Márciusban nagy sikerrel vendégszerepelt a Komáromi Jókai Színházzal a Presznyakov testvérek Csónak, avagy előttünk a vízözön című abszurdjában.
– Feltételezem, hogy inkább előnyt, mintsem hátrányt jelent számodra filmen és színházban a kétnyelvűség, a szlovák és a magyar kultúra képviselete.
Amikor nem vettek fel Budapesten a Színművészetire, nem keseredtem el, mert addigra már felvételt nyertem Pozsonyban. Pont abból a megfontolásból döntöttem úgy, hogy oda is felvételizem, mert nagyon imponált nekem a kétnyelvű színészet. Tanultam egy évig Budapesten az Erasmus program keretében, de minekutána nem itt végeztem, a kapcsolatrendszerem inkább Szlovákiához fűz. Így eshet meg az is, hogy itt a tavasz, és még egyetlen előadásom sincs a jövő évadra lefixálva Magyarországon. Szlovák és cseh nyelvterületen viszont filmes munkák érnek, legutóbb épp Prágában forgattam. Az Emma és a halálfejes lepke című új szlovák- magyar- cseh- osztrák koprodukcióban is kaptam egy kisebb szerepet. Érdekes forgatás, hiszen szlovákiai és magyarországi magyar, valamint szlovák kollégákkal dolgozhatok. Ez az én igazi közegem, kicsit szlovák, kicsit magyar kelet európai mix vagyok. Magyar létemre, szlovák nyelven tanultam és szereztem meg a diplomámat, így azt a kultúrát is a sajátomnak érzem.
– Komárom a Jókai Színház révén egyfajta színházi bázisod manapság?
Az előző igazgató, Tóth Tibor vezetése alatt legalább öt- hat bemutatóm volt ott, majd az igazgatóváltáskor Gál Tamás megkeresett a Csónak, avagy előttünk a vízözön című előadással. Mindig jó szívvel megyek Komáromba, hiszen ott nőttem fel, ott él az édesanyám. Fontos helyszín az életemben, szeretek oda visszatérni. Nagyon örültem, hogy Bagó Bertalannal dolgozhattam. Régóta különleges ember ő az életemben. Olyan rendező, akire tudom, hogy támaszkodhatok. Mindig jókor nyúl utánam.
-A Presznyakov testvérek darabja létfilozófiai kérdéseket fokoz az abszurditásig, a Noé történetet ülteti mai orosz közegbe. Egy pink színbe öltözött butácska feleséget alakítasz benne, aki magazinokból szerzi a tudását.
Tavaly november vége felé mutattuk be az előadást, majd bő három hónapos leállás következett, mert a szlovákiai járványügyi szabályozások miatt nem játszhattunk. Februárban játszottunk belőle még jó párat, 24-én kitört az orosz-ukrán háború. Átíródott a történelmünk megint. A háború kitörését követő előadás marad az összes közül a legemlékezetesebb. A kelet- európai közegre reflektáló mondatok azóta rettenetes módon mást jelentenek, például amikor az atomreaktorokról, a katonai támaszpontokról esik szó. Ha ezeket felrobbantjuk, bumm, vége a világnak, mondja a rendőr. Minek egy halottnak fej- teszem fel a kérdést. Az írók korukat megelőzve beszélnek a 2006-os keltezésű darabban a terrorizmusról, ökológiai katasztrófáról, különböző, a világunkat fenyegető krízisekről.
– Az újrakezdés, önmagunk újragondolása a hétköznapok szintén is témája a Csónaknak. Te például hol tartasz ezen a téren a pályáddal, az életeddel?
Több mint ötven szerepet játszottam el az elmúlt kilenc- tíz évben. És az nagyon sok. Rengeteg próbafolyamatom volt, viszont nagyon kevés előadásom. A létbizonytalanság folyamatos az életemben, a Covidtól függetlenül is. Meghatározó pillanat volt az autóbalesetem, már akkoriban azt gondoltam, ideje újradefiniálni magam. Nem szeretnék szolga lenni, hogy én vagyok a szakmáért, de a szakma nincs értem. Most már kész vagyok a változásra, egyrészt sikerült megalkotni saját projekteket, másrészt elfogadom, hogy nem kell mindenáron mindent elvállalni. Igyekszem úgy alakítani az életem, hogy megengedhessem magamnak, hogy több lábon álljak, amibe nem fér bele a szabadságom feladása. Nem akarnék olyan szisztémába belekeveredni, ami aztán ellenem fordul, és újra baleset lesz a vége.
– A túlhajszoltság, a túlvállalás „hibájába” estél?
Hajszoltak vagyunk. Előfordul velem, hogy megállok egy ajtófélfában, és nem tudom, hol vagyok. Nemrég egy héten belül megtörtént velem Róma, Nápoly, Pozsony, Budapest, forgatás, turné, színház. Megérkeztem a repülőtérre, beültem egy taxiba, épp csak lezuhanyozni volt időm, vittek Szlovákiába forgatásra. Este meg játszottam egyet a József Attila Színházban, aztán újra egy újabb helyszínen találtam magam. És ez nagyon jó volt! Aztán van az úgy, hogy három hónapig nem történik semmi. Teljesen tipikus dolog ez, mindenki így van ezzel: vagy nincs semmi, vagy minden egyszerre, nincs átmenet.
-Sokféle társulatnál megfordultál vendégként, vidéken: Székesfehérvár, Dunaújváros, Győr, Salgótarján. Mit gondolsz, még nem érkeztél meg Budapestre színházilag?
Nem szeretnék elégedetlennek tűnni, mert viszonylag jó helyzetben lévő színész vagyok. Ugyanakkor nem tudom, mit kell tenni manapság ahhoz, hogy az embert észrevegyék. Nekem tulajdonképpen mindegy lenne, hogy Budapesten, Berlinben, Prágában vagy Stockholmban játszom-e. Egyetlen vágyam, hogy azon a helyen legyen egy színház, amiben dolgozom, ahol élek is. Lassan tíz éve lakom Pesten. Van most egy lakás, ahova jó megérkezni, ahonnan jó elkalandozni. És van egy ember mellettem, a férjem, aki a stabilitást jelenti.
– Hogyan találta meg KultúRecept Produkciót az Egy másik Róma című zenei, irodalmi, színházi projekt, amivel márciusban a Római Magyar Akadémián és Nápolyban is felléptetek?
Dobri Dániel zeneszerző még harmadéves zeneakadémistaként nyúlt ehhez a témához. A Római Magyar Akadémia akkori igazgatója felhívta a figyelmét Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs történetére, akik 1947-48 telén ösztöndíjasok voltak Rómában. Dani írt egy kamaraoperát, melyet végül Blaskó Borbála rendezésében egy fizikai színházi elemekkel tűzdelt előadásként mutattunk be márciusban. Budapest után Rómában, valamint a nápolyi Ars Domus kortárs kulturális központban játszhattunk. A nagy sikernek köszönhetően több olaszországi fesztiválra is kaptunk meghívást, remélhetően hamarosan Budapesten is bemutatjuk az előadást.
-Milyen kötődésed volt korábban Nemes Nagy Ágnes költészetéhez, Rómához?
Gyerekkorom óta nagyon szeretem Nemes Nagy Ágnes verseit. Lévén, hogy anyukám kedvenc költőnője, az anyatejjel szívtam magamba a szeretetét. Az olaszországi kötődésem onnan datálódik, hogy szlovák ösztöndíjjal jártam Rómában, annak részeként készítettem egy monodrámát Perczel Zita életéről.
– A színházak bezárása, a karantén idején sok mindenbe belevágtál, rádiós műsortól a receptgyűjtésig. A KultúRecept Facebook oldalon életrecepteket gyűjtesz a kultúra, a művészet jeles képviselőitől. Hiánypótlónak szántad?
Számtalanszor feljöttek hozzánk Dani zenészbarátai próbálni, játszani. A próba után aztán Dani visszavonult dolgozni a saját szobájába, a zenészek meg rendszerint ott maradtak velem, kiöntötték a lelküket. Kaja is volt mindig, főztem valamit, hiszen szeretem a vendégséget. Épp így beszélgettünk persze az autómban is, ahol sok-sok kollégával utaztam együtt különböző vidéki színházakba. Rendkívül érdekelnek az emberek. Van egy olyan képességem, hogy akikkel működik a kémia, megnyílnak nekem, rövid idő után a legmélyebb dolgokról vallanak. Élve ezzel, úgy gondoltam, miért ne beszéltethetnék művészeket magukról. Ebből alakult ki a KultúRecept. Eredetileg volt a Covid alatt egy főzős csoport ételreceptekkel, ma meg már életrecepteket gyűjtök.
-Hová szeretnéd kifuttatni, bővíteni újabb területekről az oldal profilját?
Szeretném növelni a nézettséget, ami egy hosszadalmas folyamat a mai online tengerben. A legváltozatosabb körből válogatom a partnereket. Azzal együtt, hogy a nagyközönségnek szánom a KultúReceptet, tisztában vagyok vele, hogy mindig réteg műfaj marad. Azért voltak nagyot futó epizódok, mint például a Borgula András beszélgetés színházról, gasztronómiáról a Gólemben, aki egy nagyon izgalmas figura. A Blahalouisiana énekesnőjével, Schoblocher Barbarával készült műsornak is nagy volt a nézettsége. Amellett, hogy a popkultúra része, Barbi egy komoly, gondolkodó nő, tele mélységekkel, magasságokkal. Nemrég készült egy nagyon szép felvétel, ami a kárpátaljai, ukrajnai helyzetre reflektál. Több kollégánkkal, valamint Józan Lászlóval és Poncz Máté fiatal költővel is beszélgettünk a műsorban. Művészek a művészekért jelszóval egy gálaműsor előkészítését és megvalósítását tűztem ki célul, a befolyt összeget adományokra kívánjuk fordítani. Keressük még azt a szervezetet, amelyik különböző művészeti ágakban tevékenykedő ukrajnai művészeket képviseli. Ha tud valaki ilyenről, legyen szíves, szóljon.
– Nyilván van egyfajta cinkosság, szolidaritás a határon túli, a felvidéki színészekkel. Mennyire tartod fontosnak, hogy közéleti, szakmai kérdésekben is megnyilvánuljatok?
A jó ügyek mellé oda kell állni, ha a helyzet úgy kívánja, fel kell szólalni, ebből soha nem csináltam problémát. Független ember vagyok, a politikát soha nem engedtem bekúszni az életembe. Gerinctájékon érzek valami kellemetlent, ha arra gondolok, hogy egyik vagy másik oldalra be akarnának sorolni. Természetesen nagyon jó kapcsolatban vagyok több határon túli kollégával is.
– Határozottan érezhető a különbség a határon belüli és túli magyar színészek játékstílusában, hogy más iskolán nevelkedtek…
A Szlovákiában végzett magyar színészek, némi „spéttel” játszanak. Mindez attól van, hogy nem anyanyelven tanultuk a szakmát, illetve, hogy a szlovák nyelv logikája más, fordítva gondolkodik a magyarhoz képest. Máshová helyeződik a gesztus, a hangsúly. Ezek olyan nüanszok, amit kevesen vesznek észre, de kifejezetten hozzánk tesz, hogy egy másik nyelven tanultunk, egyfajta többletet ad.
-Játszol manapság szlovákul is?
Most éppen nem, de korábban játszottam az immár húsz éve Budapesten működő Vertigo Szlovák Színháznál. Egy rövid ideig a Covid alatt a Szlovák Intézetben is dolgoztam kulturális referenskét. Büszke vagyok az alkalomra, amikor Anna Siskovát hívtuk meg Budapestre, aki egyébként öltözőtársnőm volt a pozsonyi Astorka Színházban. Én vezettem a beszélgetést a kiváló, nagy kaliberű szlovák színésznővel. Csodálatos érzés volt, amikor mindazon magyar és szlovák művészek kapcsolódni tudnak, akiket én ugyan más-más helyekről ismerek, de mégis ugyanazt érzik, és ezt meg is tudják osztani egymással egy-egy ilyen alkalommal.
– A céljaid között szerepel, hogy minél többet megismertess a szlovák kultúrából, színjátszásból?
A hosszabb távú klultúReceptes terveim között ez is szerepel, jelenleg egyetlen akadálya ennek, hogy rengeteg pénzt, időt, munkát igényel a feliratozás. Rövid időn belül szeretném, ha a KultúRecepten belül tudnék két főnek állandó munkahelyet biztosítani. Természetesen most is vannak kollégáim, de ők munka mellett, szerelemprojektként fogják fel, ahogyan egyelőre én is. Nagyon sokat jelentene, ha a videók gyártását, közösségi médiás felületek kezelését, az élő színházi előadások lebonyolítását szépen eloszthatnánk egymás között, lennének olyan kollégák, akik ezt segítik.
– Rátermett, kezdeményező személyiségnek tűnsz. Színházi vonalon nehezebben tudod érvényesíteni ezeket a tulajdonságaidat?
Én nem magamat, hanem egy ügyet tudok menedzselni, amilyen a KultúRecept. Boldog lennék, ha lenne jövőre két színházi bemutatóm, mert színház nélkül nehezen vagyok meg. Nagyon jól érzem magam a kamerák előtt. Szlovák és cseh vonalon szerencsére elindult a filmes pályám, nagy öröm volna, ha ez magyar vonalon is megtörténne. Nagyon aktívnak tűnhetek, sokszor azt hiszik rólam, hogy csak az a valóság, amit kifelé mutatok. Erős csaj vagy, úgyis megoldod! – mondják nekem, de senki nem tudja, mennyi álmatlan éjszaka, fájdalom, útkeresés van a látszat mögött. Persze valójában ez nem is tartozik másra.
– Milyen társulatokkal, színészekkel dolgoznál szívesen? Milyen szellemiség áll hozzád közel?
Úgy képzelem, hogy Kerekes Évával mindenképpen jól megértenénk egymást. Ficza István barátomon keresztül a legtöbbet az Örkény Színházba járok. Az Örkényben számomra nagyon szimpatikus módon dolgoznak együtt fiatalok és idősek. De említhetném a székesfehérvári Vörösmarty Színházat is, ott is ilyesmit érzek. Ezeken kívül olyan független alkotók előadásait szeretem nézni, ahol egymást segítik, erősítik a művészek, nem a másik fejét taposva, a másik hátán felkapaszkodva akarnak villogni. Az Egy másik Róma produkciónknál pontosan így van. Nem több az operaénekes a színésznél, a színész a zenésznél, hanem egyenlő partnerek vagyunk. Sztárzenészek, énekesművészek, színész együtt pakoljuk ki a díszletet, zacskózzuk be a jégcsapokat, hogy ne törjenek össze, az operaénekes és a zongorista együtt vasalják a jelmezeket. Ezt az alkotóközeget szeretem. Ennél nem kell több.
Szerző: Szentgyörgyi Rita