Egy másik földrészről, Dél-Koreából érkezett a Győri Nemzeti Színházba a Patchwork Fesztivál hatodik napján fellépő Oh! My Life Movement Theatre. A szöuli tánctársulat Fantázia című látványos produkciója azonban megmutatta, hogy a mozgás, a tánc és a játék a hatalmas távolság ellenére is képes közös nyelvet találni a magyar gyerekekkel.

Mivel ez az első külföldi bemutatója az előadásnak, először is a koreográfus, rendező Neongcool Park egy játékos bevezetővel ad segítséget az előadás formanyelvének megértéséhez. Aztán kezdetét veszi a felszabadult, energikus játék a hangokkal, mozdulatokkal, a térrel, a tárgyakkal és a képzelettel.

Hat táncos érkezik a színpadra: először egy vonalban, aztán különböző irányokra szétválva haladnak egyik oldalról a másikra. A lassított mozgás később gyors, energikus szaladgálásba vált, a táncosok hirtelen tempó- és irányváltásokkal a legkülönbözőbb módon haladva – előre, oldalazva, háttal – szelik át a teret. Időnként ütköznek egymással, vagy ráijesztenek a másikra, számos variációt mutatnak egy-egy helyzetre, az előadók saját vérmérsékletükhöz, alkatukhoz idomítják a hasonló mozdulat- és hangsorokat. Aztán megszólal egy zene, amely mind a távol-keleti, mind az egyetemes popkultúrától távol álló, ám a mi fülünknek nagyon is ismerős kelet-európai dallamokat és balkáni ritmusokat hoz a színre, és jó néhány perc után hitetlenkedve jövünk rá: a zene, amit hallunk, a magyar Besh o droM első lemezéről való (amit 2001-ben Japánban is kiadtak). 

Egy idő után a táncosok mindenféle hétköznapi tárgyakat hoznak magukkal a színpadra. Eleinte csak felmutatják azokat, és már viszik is ki, majd mindenféle mozdulatokat tesznek velük, amelyek a fantasy filmek, a számítógépes játékok világát idézik fel. Később a behurcolt tárgyakkal (tévé, virág, csontváz, teniszütő és még sok egyéb) kreatív játékba kezdenek: a tévét kutyamód pórázon húzzák, az esernyőt újraélesztik, a pandamacival pedig mindenkit lelövöldöznek. De nem állnak meg egy ötletnél, számtalan módon hozzák játékba a tárgyaikat. Mindezt a gyerekek játékához hasonlóan, csak sűrítve és felfokozott tempóban teszik, mozgásukban gyakran felfedezhetők a különböző harcművészetek mozdulatai.

Aztán az egyik táncos vadul gitározni kezd egy csontváztorzón az előtte lévő CD-lejátszó hangjaira. Ám amikor a társa elveszi tőle a zenét, elszabadul az őrület, és egy apokaliptikus vízió bontakozik ki a jövőről. A felhangosodó heavy metal hangjaira majommaszkos alakok érkeznek. Műanyag vizespalackokból épített fura szerkezeteket hoznak a hátukon, amelyek rakétákra vagy felhőkarcolókra emlékeztetnek, de hosszú lábaik is vannak, és amikor felhúzzák őket a magasba, egyszerre tűnnek vízben lebegő állatoknak és az élhetetlenné vált földről elhúzó űrhajóknak. Aztán hatalmas felfújt bolygó-gömböket látunk, amelyekkel a táncosok kilabdáznak a nézőtér fölé is, miközben a színpad mélyén egy hasonló méretű, vizespalackokkal tüskézett áttetsző szemétbolygó kerekedik ki.

De nem ilyen katasztrófahangulatban ér véget az előadás: a gitározó alak visszatér, a püffedt palackbolygó fényét és alakját veszti – hiszen mindez csak a képzelet, a fantázia szülte látomás volt, és ha megpihentünk, kezdődhet újra a játék.

Szerző: Szűcs Mónika