Tegnap délután derült ki, hogy Eszenyi Enikő lemond a vígszínházi munkájáról és visszavonja igazgatói pályázatát – miután két hete egyre-másra jelentek meg a nyilatkozatok kifogásolható vezetői módszereiről.
Az első, aki már 2017-ben nyilvános levélben engedett ebbe bepillantást, Néder Panni volt, aki a Túl a Maszathegyen című előadást rendezte a Pesti Színházban. Akkor nem volt következménye a kiállásának. Két héte ismét nyilatkozott, mert nem tudta szó nélkül hagyni Eszenyi Enikőnek a verbális bántalmazást mélyen elítélő szavait. Néder Panni a WMN-nek meséli most el, min ment keresztül az elmúlt időszakban.
“(…) Az események (…) gyors egymásutánban követték egymást: naponta jelentek meg újabb riportok vagy közösségi posztok a Vígszínház egykori és jelenlegi színészeitől, az eredeti nyilatkozatot pedig azóta nagyjából ötven új ember írta alá. Közben jó páran – többek közt Eszenyi Enikő – színházpolitikai bosszúhadjáratnak, lincselésnek állították be az ügyet, amely számomra – ezzel ellentétben – pszichológiai szempontból teljesen logikus, egymásból kiinduló és egymásra épülő események láncolata volt. Amellett, hogy igaztalannak tartom a fentebbi nézőpontot, szomorú és megalázó, ha a fényre lépő emberek személyes történetei effajta konspiráció által devalválódnak.
A kiállás bátorságot szül. Hatással vagyunk egymásra. Kiállni pedig nehéz, mert az érintettek számos sebet hordoznak, adott esetben szégyellik magukat.
(…)
Lengyel Tamás a HVG-nek adott interjújában rendkívül pontosan és őszintén elemzi, mi okból bonyolult reflektálni, kilépni az ördögi körből, aztán a nyilvánosság elé állni. (…)
Hálás vagyok minden bátor embernek, aki nyílt sebeit a szégyen és a társadalom általános áldozathibáztató attitűdjének ellenére felvállalta. Nélkülük nívótlanabb lenne ma a közbeszéd, kevésbé reflektálnánk saját sérüléseinkre.
Átértékelődött a fizikai abúzus fogalomrendszere, és úgy vélem, a mostani ügyek kapcsán léphetünk újabb szintet, hogy végre a verbális erőszakot is az azt megillető komolysággal kezeljük.
Március 9. óta több sarkából fordult ki a világ. Ma a legtöbben önként vállalt karanténban töltjük napjainkat, Eszenyi Enikő pedig lemondott. Üres vagyok, sokkos, fáradt és szomorú. Órák óta gondolkodom, hogy a hosszúra nyúlt bevezető után mit emelhetnék ki e rendkívül sűrű másfél hét eseményeiből. Azt hiszem, először a láthatatlan emberekről szeretnék írni. A Vígszínház segítőkész, professzionális, csodálatos háttérdolgozóiról, akik nem hallathatják nyilvánosan a hangjukat. Akik javarészt minimálbérért dolgoznak hihetetlen odaadással és alázattal. Akiken szintén nagyot – sokszor a legnagyobbat – csattant az ostor, és akik nélkül nem működhetne ez a gigantikus gépezet. Kedves ti: szeretném, ha bekerülnétek a köztudatba – mint a színház nélkülözhetetlen munkatársai. Sajnálom, hogy mennyi fájdalmat cipeltek magatokkal a mai napig, és szeretném, ha tudnátok, hogy a csoportos kiállás értetek is szól.
Azokról a láthatatlan emberekről is szeretnék pár szót szólni, akiktől annyi szívmelengető üzenetet kaptam – és bárkiről, aki hozzájuk hasonlóan erőt merített csoportosan elkövetett őszinteségünkből. Tömegek osztották meg személyes élményeiket és írták azt, hogy ezentúl jobban képviselik saját magukat. Hogy ezentúl nem tűrik el a hatalommal való visszaélést, legyen szó bármilyen munkahelyről, intézményről vagy emberi kapcsolatról. Mert a kiállás további bátorságot szül. És mert hatással vagyunk egymásra.
A Vígszínház kapcsán kipattant anomáliának pont ez a lényege – a szélesebb spektrum, amelyről fentebb írtam. A közszereplők látványosabbak, hangjuk távolabbra ér, és úgy vélem, pont ezért kötelességük beleállni az ehhez hasonló helyzetekbe.
Így válik a színház közüggyé, így emelkedik az egyéni történet társadalmi szintre.
(…)