KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 19., kedd

    “A kicsit nagyon meg kell becsülni” – 90 éve született Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr

    2020. június 16., kedd 12:08

    Június 16-án lenne kilencvenéves Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr, a világítás mestere, a fény művésze.

    Zsigmond Vilmos pályájáról:

    Szegeden született, tanulmányait a helyi piarista gimnáziumban folytatta. Érdeklődését a fotózás iránt Dulovits Jenő Művészi fényképezés című könyve keltette fel, amelyet egy betegsége alatt olvasott el, és édesapja gépével maga is fényképezni kezdett. A legendás Illés György tanítványaként 1955-ben végzett a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán. Több főiskolai társával végigfilmezték az 1956-os forradalom eseményeit, az országot novemberben hagyta el a később szintén sikeres hollywoodi karriert befutó Kovács László társaságában, táskájukban csaknem tízezer méternyi filmfelvétellel. 

    A két barát az Egyesült Államokban telepedett le, Zsigmond Vilmos 1962-ben kapott amerikai állampolgárságot. Kezdetben laborokban dolgozott, fotózott, oktatófilmeket készített, dokumentumfilmeket és reklámfilmeket, majd kisebb költségvetésű alkotásokat fényképezett. Operatőri látásmódja – a hangulati világítás, az emberi arc középpontba állítása, az emberi történetek bemutatása és a realista ábrázolás – az 1960-as években kibontakozó amerikai független filmes mozgalom, az Új Hollywood felé vitte. 

    Első jelentősebb munkája a Peter Fonda rendezte A bérmunkás volt 1971-ben. Ugyanebben az évben a McCabe és Mrs. Miller című Robert Altman-film forgatásakor fotós múltját felhasználva laboratóriumi eljárással fakított ki felvételeket, hogy a régi filmek hangulatát idézze, ezt az eljárást alkalmazta később A madárijesztőben és A szarvasvadászban is. 

    Az 1970-es évek amerikai újhullámos filmjei mellett olyan hollywoodi produkciókat is fényképezett, mint a Steven Spielberg rendezte Sugarlandi hajtóvadászat és a Harmadik típusú találkozások. Utóbbiért 1978-ban operatőri Oscar-díjat nyert, sajátos technikájával a digitális effektusok korát megelőzve volt képes meghökkentő látványt nyújtani. Ő fényképezte a vietnami háború borzalmait és utóhatását bemutató A szarvasvadászt is, amelyért – bár jelölték – Oscar-díjat nem kapott, de átvehette a Brit Filmakadémia (BAFTA) elismerését, ő maga ezt a filmjét tartotta a legjobbnak. 

    Több műfajban kipróbálta magát: fényképezett zenés filmet (a The Band búcsúkoncertjét megörökítő Az utolsó valcert), vígjátékot (Az eastwicki boszorkányokat és a Mavericket), az HBO számára egy Sztálinról szóló életrajzi filmet, amelyért 1992-ben Emmy-díjat kapott, erotikus thrillert (a Slivert és a Vágyak vonzásábant), többször dolgozott Woody Allennel (Melinda és Melinda, Kasszandra álma). 

    2007-ben negyedik alkalommal jelölték Oscar-díjra a Brian De Palma rendezte Fekete Dália fényképezéséért (a harmadik jelölést 1985-ben A folyó című drámáért kapta). Túl a nyolcvanadik életévén is aktív volt, több dokumentumfilmet készített. Élete utolsó időszakában két filmterv látványvilágán dolgozott, köztük a modern török államot megteremtő Kemal Atatürk életéről szóló alkotáson. Rendezői feladatot egyetlen alkalommal, az 1991-es a Tékozló apa című koprodukciós filmdráma kedvéért vállalt. 

    A szülőhazájával mindvégig kapcsolatot tartó Zsigmond Vilmos 2002-ben fényképezett először magyar filmet: a Bánk bán című Erkel-opera 2002-es filmváltozatáért Káel Csaba rendezővel megosztva megkapta a legjobb operaadaptációért járó díjat az operatőröknek szentelt Cameraimage fesztiválon. 2006-ban egyik közreműködője volt A lyukas zászló című 1956-os dokumentumfilmnek, és ő volt az operatőre A halálba táncoltatott lány című, Hules Endre által rendezett filmnek (2011). 

    A kritikusok által a fények és árnyékok szerelmesének és festőjének nevezett Zsigmond Vilmos nem szerette, ha a színek túl sokat beszélnek. Elsősorban azt emelik ki vele kapcsolatban, hogy megtanította az embereket, hogy másként gondolkodjanak és másként nézzék a világot. Fontosnak tartotta, hogy segítse a fiatal operatőröket, tudását többször is mesterkurzus keretében adta tovább Magyarországon és az Egyesült Államokban. Az operatőröknek azt tanácsolta, hogy a digitálisan rögzített felvétellel is úgy bánjanak, mintha filmszalag lenne. Úgy vélte, a digitális technika még nem éri el a hagyományos film szintjét, és felületességre késztet, számára viszont mindig az volt a cél, hogy a filmjei szebbek legyenek, mint a valóság. 

    Zsigmond Vilmos 1999-ben megkapta az Amerikai Filmoperatőrök Társasága (ASC) életműdíját. 2000-ben Göncz Árpád államfő elnöki Aranyéremmel tüntette ki, 2001-ben a Corvin-lánc birtokosa, 2004-ben Szeged díszpolgára lett, ahol moziterem is őrzi nevét. 2005-ben megkapta a Magyar Operatőrök Társasága életműdíját, a következő évben a Magyar Művészetért Díjat, 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé választották. A 2014-es cannes-i filmfesztiválon átvehette a Pierre Angenieux-ről elnevezett operatőri életműdíjat, és a CineFest miskolci nemzetközi filmfesztiválon is elismerték életművét. 2015-ben az ő kiállításával nyílt meg a Budapesti Tavaszi Fesztivál a Ludwig Múzeumban, a budapesti Gellért szállóban lakosztályt neveztek el róla. 

    A világhírű operatőr 2016. január 1-jén halt meg kaliforniai házában, abban az évben a cannes-i filmfesztiválon portréfilmet mutattak be róla a Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal címmel. Nevével 2017 óta Szegeden nemzetközi filmfesztivált rendeznek, amely az operatőri munkát helyezi a középpontba, a mustrát idén szeptemberben negyedik alkalommal szervezik meg. 2018-ban először hirdették meg a magyar operatőriskola két kiemelkedő alkotójáról elnevezett, Kovács László és Zsigmond Vilmos Operatőr Versenyt. Zsigmond Vilmos özvegye három éve a Színház- és Filmművészeti Egyetem könyvtárának adományozta férje filmezéssel és fotózással foglalkozó albumait és szakkönyveit. 

    Zsigmond Vilmosról saját szavaival: 

    Siker: A sikerhez szerencse is kell, de nagyon sokat kell dolgozni is érte. Nekünk az elején tíz éven át semmi sem jött össze, és csak lassan jutottam el addig a szintig, amelyet elutazásom előtt Magyarországon értem el. Kellett hozzá az elszántság, kellett az akaraterő és az önbizalom, hogy igen­is be fogunk jutni a legjobbak közé, és persze a nyelvtudást is minél előbb meg kellett szerezni. Bennem egyébként már főiskolás koromban megfogalmazódott a gondolat, mennyire szeretem a szakmát, és hogy szeretnék a legjobb lenni. Az attitűdömet azonban az édesapámtól örököltem, aki fantasztikus futballkapus volt a Makkabi Brnóban. Később edző lett belőle. Ez a csapat akkoriban végigverte a világ összes csapatát, beleértve a Milán FC-t és a Madridot. Édesapám lényegében egyvalamire tanított meg engem: „Fiam, bármit teszel, csak akkor fogjál bele, ha a maximumot tudod kihozni. Ha pedig erre nem vagy képes az egyik dologban, akkor válassz egy másikat, olyat, amiben a legjobbat tudod adni” – mondta. Mindig ehhez tartottam magam, és a kis munkákat, az alacsony költség­ve­tésű filmeket is ugyanúgy komolyan vettem, mint a nagy játékfilmeket. A kicsit nagyon meg kell becsülni, mert a kis munkákból jönnek a nagy munkák.

    Képek: Engem elégedettséggel tölt el, hogy valamit alkothatok, és a képekkel tudom befolyásolni a világot. Ha nem lennék operatőr, akkor állóképeket készítenék mint fotográfus. 

    Csapatmunka: A filmkészítés csapatmunka, nem úgy, mint a festészet, ahol a festő egymaga keveri a színeket és rajzolja a formákat. Mi egy kicsit úgy használjuk a lámpákat, mint a festők az ecsetet.

    Történet: Az emberek a történetért mennek a moziba. A film absztrakt dolog. A fekete-fehér film a non plus ultra. Amikor én világításról beszélek, az árnyékkeltést értem alatta, és ebből a szempontból a fekete-fehér művészi szinten sokkal kifejezőbb tud lenni. Egy operatőrnek sosem a valóságot kell rögzítenie, mert az egyszerűen unalmas (kivéve, ha dokumentumfilmet készít). Mi Lacival költői valóságnak neveztük, amiről mi azt hisszük, hogy műalkotás.

    Atmoszféra: Lényegesen leegyszerűsíti az atmoszférát a digitális kép: mindenki azt hiszi, ha a kép olyan, mint a valóság, az már jó, de nem így van. Ne azt a valóságot próbálja az ember filmezni, amit lát, hanem azt a valóságot, ami a történetben van! És ez a nehéz, ezt meg kell teremteni. 

    Digitális: A digitális filmet nem szabad ellenezni. Én azt a részét használom a digitális fotográfiának, ami nekem kedvező. Legszívesebben most is színes nyersanyagra dolgoznék, és utána áttenném az egészet digitális formátumba, hogy majd a Photoshoppal azt csinálhassak vele, amit csak akarok. Ezt a filmnél nem tudtam megtenni, azt csak egyszer lehetett felvenni – bár a nagyításánál lehetett változtatni a fényeken, és lehetséges volt kivenni a színeket is. – A kérdés az, hol születik meg a kép. A fejedben vagy amikor a fényképezőgéppel kattintasz? Ha a fejedben van a kép, ha tudod, hogy mit akarsz, akkor azt meg tudod valósítani digitális technikával is. Ha így gondolkodunk, a digitális fényképezéssel egyszerűbbé válik a szakma. De ez nem jelenti egyszersmind azt, hogy jobbá is válik. Ahhoz tudnunk kell, hogy mit miért csinálunk.

    Saját világ: Az európai filmek művészibbek, mint az amerikaiak. Már csak a témájuk miatt is: az előbbiek inkább az emberekről szólnak, az utóbbiak, különösen manapság, a speciális effektusokról. Ez a probléma, nem beszélve a digitális kamerákról. Az egész film stílusa átalakul miattuk, és a felvevőgép is olyan érzékeny, hogy azt hiszik, nem kell világítani. Bekapcsolják, rendben van, de elfelejtik, hogy a filmnek van egy saját világa, amihez a digitális gépeknek is idomulniuk kellene. Ezt tanítom a filmes iskolákban. 

    Imádom: Sok rendező azért fél az Oscar-díjas operatőrtől, mert úgy érzik, hogy utána az operatőr könnyebben átveszi a hatalmat, az irányítást. Én viszont a saját munkámat imádom, és nem tudnék rendező nélkül jól dolgozni. A rendezés komolyan sosem érdekelt, mindössze egy filmet készítettem, a Tékozló apát még 1992-ben Michael Yorkkal és Liv Ullmann-nal, és aztán abba is hagytam. Miért akarnám feladni azt, amit igazán szeretek? Operatőrként csak azzal kell foglalkoznom, ami szép és jó – a képi világgal.

    Szerencse: Ha beszélhetünk olasz neorealizmusról és francia új hullámról, akkor tulajdonképpen ez volt az amerikai új hullám. Időben később, az európai mozgalmak után kezdődött, és mi, Európából érkezőként – legalábbis szellemileg – már benne voltunk ebben. Az új rendezők Amerikában is szerettek volna változtatni és a mézes-mázos történetek helyett a valóságról is akartak filmezni. Így a hatvanas évek végével kezdődő időszakban olyan alkotások készültek, amelyek az emberekről szóltak. Szerencsénk volt, ebbe csöppentünk bele. A pályám során sok rendező azért vett fel, mert tudta, hogy jó szakember vagyok, de aztán megpróbálta a saját elképzelését rám erőltetni. Az ilyen direktor rossz operatőrt választott velem.

    Hangulat: Természetesen mindent a rendezőnek tulajdonítanak. Elméletben tényleg mindig a rendező hozza meg a döntéseket, a gyakorlatban ugyanakkor egy jó rendező nyitott arra, hogy elfogadjon segítséget a környezetétől. Így az operatőrnek is lehetősége nyílik arra, hogy hozzáadja a magáét a film hangulatához. Olyan dolgokat, amit a rendező nem akar, vagy nem is tud hozzáadni. Ilyen például a világítás minősége.

    Forrás: MTVA Sajtóadatbank, Forrás: MTI, Színház Online, Magyar Nemzetwww.hetek.huwww.prae.hunol.huwww.origo.hu

    - Színházi pillanatok az Instagramon -