Ma ünnepeli 75. születésnapját Földessy Margit, Balázs Béla-díjas színésznő.

„Margitnál azt láttam, hogy lehet úgy is színházat csinálni, hogy szeretjük egymást, boldogság van, és mindenki csapatjátékos. (…) Az, aki hozzá járt, elfogadott bizonyos alapértékeket. Margit például őszinteségre nevelt. Megtanultuk, hogyan válhatunk csapatjátékosokká, hogyan kezeljük egymást, hogyan beszéljünk az emberekkel. (Kőrösi Gábor szerkesztő-riporter, műsorvezető)

„Meggyőződésem, hogy a legtöbb konfliktusos szituáció humorral kezelhető, amihez viszont kreativitás kell, hiszen ott abban a pillanatban kell olyat mondani, amivel az ember helyre teheti a dolgokat. Nyilván, ez készségszinten meglehet, de ha az ember gyakorol, rengeteget fejlődhet, és Margitnál erre bőven volt lehetőség”. (Kosztra Gábor matematikus)

Földessy Margit pályájáról:

 Földessy Margit művészcsaládba született. Édesapja, Földessy Géza színész, színházi rendező és színigazgató, édesanyja a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Komlós Juci. Miután édesapja disszidált, anyai nagyapja, Komlós Vilmos – a Hacsek és Sajó Sajója – töltötte be a családban az apa szerepét. Már hat-hét évesen színházban és Keleti Márton filmjeiben szerepelt. Később is számos játék- és tévéfilmben láthatta a közönség.

Az 1953-ban bemutatott, Keleti Márton rendezte Ifjú szívvel című filmben olyan színészóriásokkal szerepelhetett együtt, mint Soós Imre, míg az 1959-es Pár lépés a határ című alkotásban Gobbi Hilda és Várkonyi Zoltán mellett játszhatott.

1972-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Tagja lett a 25. Színháznak, majd a Nemzeti Színháznak. Ezután a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött. Sokat szinkronizált.

A színész-pedagógus 1985-től vezeti a SZINDRA Színjáték- és Drámastúdiót, amelynek évtizedek óta a II. kerület ad otthont, 2013 óta pedig a Marczibányi Téri Művelődési Központ (Marczi). Mint mondja, itt megtalálta az otthonát.

A stúdió ötlete fiához, Galántai Márkhoz kötődik, aki iskolásként a kudarc- és a sikerélményeket is nehezen dolgozta fel. Ezért annak idején áthívta magukhoz fia osztálytársait és megpróbálta kijátszatni velük a problémákat. Meséken, szituációs gyakorlatokon keresztül segített nekik abban, hogy rájöjjenek, mi a jó és mi a rossz, hogyan és miért tudunk megbocsájtani valakinek. Ennek a csapatnak több olyan fiatal is tagja volt, akik ma már komoly karrierrel bírnak.

Bár Földessy Margit mindig hangsúlyozza, hogy nem színészeket nevel, köztudott, hogy számos híres művész került ki a szárnyai alól. A hozzá járó stúdiósok „margitosoknak” hívják magukat. 

A Szindra híre szájról szájra terjed, és már a margitosok gyerekei is margitosok. A stúdió történetében egyetlenegyszer jelent meg hirdetés, még az ősidőkben, az Esti Hírlapban, azóta sosem.

Földessy Margitnak szenvedélye a munkája, napi 14–16 órát dolgozik azért, hogy megfejtse a gyerekek lelkét, erősítse önbizalmukat és azt vallja, eközben ő maga tanul a legtöbbet.

Földessy Margitról saját szavaival:

Szülők: Egy ideig hittem, hogy ott ülnek egy felhő szélén, és figyelnek, de mostanra már annyian lettek odaát, hogy biztosan nem férnek el egy felhőn, meg el sem bírná őket… Emlékszem, az első rendezésemhez kellett egy kék paróka, de abban az időben lehetetlen volt ilyet találni. Felnéztem az égre: na, Vilikém, ebből a slamasztikából csak te tudnál engem kihúzni! Másnap benéztem egy turkálóba, és a nagy ruhakupac tetején ott volt egy kék paróka. Elhalt hangon kérdeztem: ez is eladó? Az árus döbbenten nézett rám: hogy a francba került ide ez a sz*r? Vigye, hogy ne is lássam! Véletlen volt, vagy sem, nem tudom… Nem akarok vajákos lenni, de tény, hogy életem során számos ilyen megmagyarázhatatlan esemény történt. Lehet, hogy valahonnan figyelnek, és segítenek?

Komlós Juci: Szigorú édesanyának nem mondanám, elfoglaltnak viszont igen. A mi kapcsolatunk mindig jó volt, de igazán szoros csak a később lett, amikor már idősebb volt, és nem volt annyi munkája. Igazi anya-lánya viszony volt a miénk. Picikorban rendkívül szoros, kamaszkorban pedig zűrös, utána felnőttem. Édesanyám akkor teljesedett ki igazán, amikor nagymama lett: csodálatos, tüneményes, mosolygós nagyszülő volt. Mindig bizonyítani szerettem volna neki. Azt gondolom, hogy egy idő után sikerült is, de nagyon sokat kellett érte dolgozni. Akkor is fogtam a kezét, amikor elment az égbe. Nem lehet feldolgozni, de idővel megtanul együtt élni az ember a hiányával. Úgy gondolom, hogy ő mindig velem van, mindig vigyáz rám és az egész családunkra. Az jut eszembe sokszor, hogy ha ezt anya látná, mennyire örülne!

Elengedés: Én képes vagyok túltenni magam sérelmeken, elengedem őket, anyukám viszont képtelen volt megbocsátani azoknak, akik galádul viselkedtek, akik hitványak voltak. (…) Tudták, hogy magától is a maximumot követeli, természetes volt, hogy másnál sem adja alább. Szókimondó és egyenes volt mindig. Nem tudott soha helyezkedni, ha olykor próbált is, az mindig rosszul sült el, és visszájára fordult. Gyűlölte a képmutatást.

Gyerekkor: Kiss Manyi és Dajka Margit voltak anyám legjobb barátnői. Kiss Manyi volt a keresztanyám is, drága Margitkával pedig rendre együtt tartottunk Margit napot egy cukrászdában. Egyikük boszorkány volt, a másikuk angyal, és a világ két legnagyobb színésznője. A keresztapám egy másik csoda, Márkus Laci volt. Főleg a nagypapám miatt hatalmas társasági központnak számított az otthonunk. Valóságos bohémtanya. Feljárt hozzánk a magyar színészet színe-java, dumálni, kártyázni, enni, inni – a nagymamám, Irmuska állandóan főzött -, aztán futamok idején indultak együtt lóversenyezni, majd visszatértek kifordított zsebekkel, búskomoran, és szent esküt tettek, hogy soha többé a lábukat sem teszik be a lóversenypályára. Tartották is becsülettel a következő futamig.

Anya-lánya: Úgy mondhatnám, hogy hetven százalékban teljesen őszinték voltunk, és harminc százalékról nem beszéltünk. Aztán volt egy időszak kamaszkoromban, amikor megbolondultam, hirtelen kőkemény és dacos lettem. Akkor nem tudott jót mondani nekem, eleve mindennel szembehelyezkedtem. „Ne nevelj te engem, majd én nevelem magamat!” – mondtam neki. Néhány évig tartott ez a szilajság, aztán visszalágyultam, de akkor meg már vidéken dolgoztam, így hosszabb ideig tartott, amíg visszaállt a korábbi harmonikus állapot.

Minél bátrabban: A stúdióba ötéves kortól kilencvenkilenc éves korig fogadunk játékszerető gyerekeket. A játék tulajdonképpen egy kommunikációs forma. Azt gondolom, hogy az a jó, ha mindenki minél többet meg tud őrizni a játékosságából vagy minél bátrabban be tudja vallani játékosságát, és nem hiszi azt, hogy infantilis dolog, ha egy tudós ember vagy egy politikus játékos.

Figyelni: Az a jó, ha sokan vagyunk, akik tudunk egymással játszani, egymásra figyelni.

Változás: Minden változott, én is változtam velük együtt. Természetes, hogy nem olyanok most a gyerekek, mint régen, hiszen egészen más hatások érik őket. Vannak nagyon pozitív, de rendkívül negatív hatások is. A felnőtt az, akinek segítenie kellene eligazodniuk ezek között a rettenetesen nehéz terhek között. Nekünk, felnőtteknek annyira sok mindennel kell foglalkoznunk, hogy szinte megszűnnek a beszélgetések. Illetve a gyerekkel való párbeszéd többnyire arról szól, hogy mi történt az iskolában, milyenek az eredményei; a lélekről, életről, szeretetről szóló beszélgetések egyre ritkábbak, nincs idő rájuk. Nyilvánvaló, hogy ez megváltoztatja a gyerekeket. Ennyi év után sok helyzetben nekem is másképpen kell viselkednem velük, de az a legfontosabb, hogy a körülöttem levő gyerekek mindig tudják, hogy számíthatnak rám.

Generáció: Nem megy tönkre, mert ott vagyunk körülöttük és fogjuk a kezüket. Mindig akadtak nehéz sorsú, életű emberek, mindig voltak nem elég jól gondolkodó fiatalok, de minél többen vannak a másik oldalon olyan felnőttek, akik figyelnek rájuk és toleránsak, annál kevesebben vesznek el. Azt gondolom, a szellemiség nagyon fontos, ez nem változott.

Kutatni: Kutatni, keresni kell, mert a stressz, a félelem, a görcs minden tehetséget elhomályosít. Az iskolában is kellene, hogy legyen egy olyan tantárgy, hogy stresszoldás. Sokszor nekem is évekig kell együtt ‘játszanom’ egy gyerekkel ahhoz, hogy észrevegyem, milyen fantasztikus díszlettervező lehetne belőle, mert ott vannak a képek a fantáziájában. Akkor azt kell neki mondanom, hogy menjen el egy olyan művésztanárhoz, aki erre is megtanítja. Vannak fantasztikus táncos gyerekek, akik kiváló mesterektől tanulnak táncolni, csak nem mindenki tudja, hogy azt hogyan kell uralni. Mert ott van a követelmény, aminek meg kell felelni. Ezzel a megfelelős dologgal rettentő sok baj van. Amikor látom, hogy a gyerek erőből akar, akkor mindig azon gondolkodom, hogy ezáltal mennyit veszít” – hangsúlyozta a színésznő.

Átadni: Igyekszem azt a szeretetet, könnyedséget, vidámságot, bohémságot, amit kaptam. Szeretném, ha ezek a gyerekek is egy ilyen cirkuszkocsiban élnének, ha ennyi derű hatná át életüket és ennyi elhivatottság, miközben rengeteget kell tanulni, az alapokat muszáj elsajátítani, mert a Hamletet is ezerféle alternatív értelmezésben elő lehet adni, de előtte pontosan kell tudni, hogy valójában miről is szól a darab.

Értékmegőrzés: Fontosnak tartom az értékmegőrzést, az összetartozást és a szeretetet, azt kívánva, hogy így együtt, még sokáig együtt lehessünk. Végtelenül bízom a fiatalokban

Forrás: Színház Online, Wikipédia, Nők Lapja / Szegő András, Kultúra.hu