2019. november 6-án hunyt el Karinthy Márton színigazgató, színházrendező, író, a Karinthy Színház és elődje, a Hököm Színpad alapító igazgatója. Múltidéző összeállítással emlékezünk a művészre.
Karinthy Márton pályájáról:
Karinthy Márton 1949 szeptember 1-én született Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát 1973-ban végezte el, Marton Endre és Kazán István, később Babarczy László osztályában.
1973-1975 között a Békéscsabai Jókai Színház, 1975-1977 között a Pécsi Nemzeti Színház, 1977-1980 között a Thália Színház, 1980-1982 között a Népszínház rendezője. 1978-1980 között a Gorsiumi Nyári Játékok rendezőjeként is dolgozott. Részt vett a Reflektor Színpad és a Játékszín létrehozásában.
1982-ben megalapította a Hököm Színpadot, a háború utáni első magánszínházat, amelynek rendezője és igazgatója volt. 1988-ban a teátrum nevét Karinthy Színházra változtatva költöztek a mai helyre, a volt Haladás mozi épületébe a Bartók Béla út 130. alá.
A helyiség felújítását a vállalkozás maga finanszírozta. A színház az elmúlt évtizedek alatt sokat fejlődött, legutóbb 2010 nyarán bővült csaknem kétszeresére az előcsarnok, új közönségforgalmi terekkel kiegészülve, a színpadra forgószínpad, süllyesztő került. 2011-ben a színház feletti lakást kényelmes próbateremmé alakították, amely stúdió előadások megtartására is alkalmas. 2012 őszére a két szintet egybenyitották, a terem pedig a Hököm Stúdió nevet kapta.
A színház változatos repertoárjából ő rendezte többek között a Büszkeség és balítéletet, az Arzén és levendulát, a Tanút, a Bástyasétány 77-et és a Szellemidézést, amelynek bemutatója tisztelgés volt apja, a darab szerzője és nagyapja családja, – akikről a darab szól – emléke előtt.
2003-ban jelent meg nagy sikerű könyve, az Ördöggörcs, amely elsősorban Karinthy Gáborról, a nagybátyjáról szól, az ő történetével kapcsolatban pedig önmagáról, a családról is. A könyv 2012-ben svédül is megjelent. 2007 végén A vihar kapuja címmel jelent meg kötete, amely Karinthy rendező osztályának (1968-1973) történetét meséli el. A 2012-es könyvhétre került a boltokba a Magyarnak lenni sorozatban az Okosan kell szeretni magyarságunkat című kötete.
2013-ban munkája elismeréseként Kossuth-díjat kapott sajátos szellemiségű, nagy közönségsikernek örvendő színházi műhely létrehozásáért, három évtizedes vezetői és rendezői tevékenységéért, írói munkásságáért, a Karinthy-hagyomány és -szellemiség ápolásáért, továbbviteléért. 2016-ban Vámos László-díjat kapott.
Karinthy Márton úgy rendelkezett, hogy lánya, Karinthy Vera és két közeli munkatársa viszi tovább a Karinthy Színházat, amely ezután is folytatni kívánja a Karinthy Márton által megalapozott szellemiségű, polgári, szórakoztató színházat.
Hosszan tartó súlyos betegség után, életének 71. évében 2019. november 6-án hunyt el.
Karinthy Mártonról saját szavaival:
Csoda: Az Ördöggörcsben már megírtam, hogy nyolcéves lehettem, amikor meglátogatott minket Major Tamás. Éppen A windsori víg nőkre készültek, és apámnak megvolt Verdi Falstaffja, ami ugyanannak a történetnek a megzenésítése, és Major meg akarta hallgattatni a fő színészeivel Verdit bakelitlemezen. Bessenyei, Kállai Ferenc, Máthé Erzsi és Major Tamás ott ültek nálunk.
Major említette, hogy este játszik, mire megkérdeztem tőle: mit tetszik játszani, Tamás bácsi? A Tartuffe-öt játszom – válaszolta. Mi az, hogy Tartuffe? – kérdeztem vissza. Akarsz jönni? – kérdezte. Csoda volt az az este.
Név: Az elején még persze sikerült elkerülnöm az összehasonlítgatást, mert ha művészi pályára is, de azért egy másik területre merészkedtem, ez volt a színház. Bár apám annak idején erről is mindig le akart beszélni, mert hogy jobb lenne ezzel a névvel egy normális, polgári szakmát választani: lehetnék ügyvéd, orvos vagy tanár. Vagy nevet változtatni, ugye, azt is lehet, ez is felmerült… Bennem komolyan nem, mert úgyis tudták, ki vagyok. Színházi gyerek voltam, gyakorlatilag minden nap színházban ültem, úgyhogy minden színész ismert. Azt persze lehetett volna mondani, hogy a Kovács Ubul az a Karinthy Marci, de hát teljesen mindegy volt. Itt inkább arról volt szó, hogy az ember végre elkezdje a saját életét, és ne hasonlítgassák mindig, és mondogassák, hogy a kis Karinthy, a Marci, Marcika. Ez volt mindig, de hát ez hozzá tartozik a történethez.
Hadik: Tulajdonképpen Buda kulturális főutcája alakul a Bartók Béla úton, a Gellért tértől a Kosztolányi Dezső térig. De én ezt meghosszabbítom a Karinthy Színházig. Azt pedig nyugodtan mondhatnám, hogy a Hadikban születtem, ha nem zárt volna be a háború után, de szellemileg valóban ott születtem, mert a mindenfajta őseim ott élték a mindennapjaikat. Reggeltől estig ott időztek, haza csak aludni jártak, meg veszekedni. Igaz, ezt megtették a Hadikban is. Nagyapám ott írt, ott fogadta a hódolóit, a világmegváltóit, a pumpolóit. Apám, Karinthy Ferenc pedig azért ment le a kávéházba, hogy az apjától pénzt kérjen. Ezért is van nekem törzsasztalom ott. Gondolkodni, írni én is egyedül, itthon szeretek.
De ezek az emberek egészen másképp éltek, csakis ebben a zűrzavaros nyüzsgésben tudtak dolgozni. Az egész Nyugat nemzedéke lényegében kávéházakban írt. Meg is van annak a legendája, hogy melyik nagy mű hol készült.
Agóra: Az éppen aktuális hatalom mindig megpróbál beleszólni a színház működésébe. Talán pont azért, mert a színház funkcióját tekintve agóra, amely lehetőséget teremt a különböző vélemények megnyilatkozására. Olyan időszak sosem volt, hogy a kultúrpolitika kivonult volna a színházak életéből, sajnos ezzel a törekvéssel szemben nem sokat tehetünk. Ez a szándék néha erősebb, néha gyengébb, de mindig fennáll.
A rendszerváltás környékén volt egy idillikus, paradicsomi állapot, amikor úgy képzeltük, hogy végleg kivonul a politika a színház életéből. Akkor a színházi emberek kicsit meg is ijedtek, hogy ezentúl a politikai mondanivaló talán nem is lesz olyan fontos. Az összekacsintás néző és játszó között megszűnt, hiszen már mindenről nyíltan lehetett beszélni. Így arra gondoltunk, hogy a színház vissza fog vonulni a magánszférába. De aztán a helyzet persze változott.
Most az igazgatók kinevezésekor, olykor pedig az előadások hangnemében érezhető a politikai nyomás. A megszűnéstől félelem egyenes út az öncenzúra felé. A remény, hogy ha bizonyos dolgokról nem beszélünk, akkor talán megússzuk. A színházi rendezőknek, az írókhoz hasonlóan elsősorban szabadságra van szükségük az alkotáshoz. Ezután ehhez partnereket és megfelelő közönséget is kell találniuk.
Színpadi csoda: Mindig a színházcsinálókon múlik, hogy az előadás megérinti-e a közönséget, vagy csak elszenvedi azt.
A színpadi csoda megszületésétől függ, hogy egy előadás jó-e, vagy sem. Megérzi az ember, ha egy darab megsebzi, megragadja, elgondolkodtatja vagy felszabadítja.
Természetesen van politikai, közéleti színház is, és nagyon színvonalas polgári, szórakoztató jellegű is. A régi Vígszínház semmiféle politikai véleményt nem közölt, „csak” a polgári életet mutatta be, amely a lipótvárosi közönségnek nagyon tetszett, hiszen saját magát látta viszont a színpadon. Ha választani kell, akkor a Várkonyi-féle régi Vígszínház vagy az Ádám Ottó-féle Madách Színház hagyományai őrzőjének tartom magam. A saját színházi világomban igyekszem ezt a hangulatot visszahozni, gondolom ez a darabválasztásaimon is pontosan látszik.
Polgári: Nem vagyunk kísérletezőek, bár időnként nagy kedvem lenne ehhez. De itt nem olyan a tér és a közeg. Itt jó szereplőkkel, jól megcsinált előadásokat kell létrehozni, és polgári darabokat bemutatni. Színpadtechnikánk és berendezésünk ma már megfelel egy jól felszerelt közepes színházénak. Bár voltak rendhagyó előadásaink is. A III. Richárdot például tizenkét férfi játszotta. Abban az évben Szacsvay László kapta meg a legjobb női alakítás díját, Margit királynő szerepéért. A Tanner John házasságát pedig forgó, mozgó viadukton játszottuk, amin szaladgáltak a színészek. De a legsikeresebb, a legjobb produkcióinkat polgári darabokból mutattuk be. Mindig a régi Madách Kamarát, vagy régi Katona József Színházat idézem vissza magamban, amikor a műsort tervezem. Aztán a sors iróniája, hogy sokszor egykori nagy, vígszínházi darabokat mutatok be. Ami valaha hatalmas nézőtér előtt jól működött, az ma egy kis színházban él meg igazán. Gondolok például Molnár Ferencre, Lengyel Menyhértre, Gábor Andorra, Szomory Dezsőre, Vaszary Gáborra. Ezek a darabok itt igen jól megszólalnak.
Rendületlenül: Volt egy ki nem mondott megegyezés, hogy a színház nem mondja ki, de mégis üzeni, hogy menjenek ki az orosz csapatok, legyen demokrácia és ne mondják meg, hogy mit lehet gondolni és mit nem. A színháztól félt a hatalom, ezért nagyon odafigyeltek, hogy mi jelenik meg a színpadon. Sokkal nagyobb hatást tulajdonítottak a színháznak, mint ami valójában volt neki.
Ma a fordítottja van, sokkal kisebbnek hiszik a hatását, mint amekkora valójában. Nem fontos a kultúrpolitikának, és a társadalomba sincs annyira beágyazódva, mint például a kereskedelmi csatornák műsorai. Ennek ellenére minőséget kell létrehozni, mert ha fogyatkozva is, de megvan még az az értelmiségi réteg, meg a színházrajongók köre, aki rendületlenül akar színházba járni.
Kaland: Az én kalandos életem többrétegű. Az egyik rétege a színházcsinálás kalandja, amihez rengeteg fordulat fűződik, és amihez nagy szerencse és bulldog-szerű kitartás szükségeltetik. A másik kaland inkább irodalmi jellegű: hogy ezzel a névvel írni merészeltem. Hogy mennyire sikerült, az utókor dönti majd el. Éppen aktuális a nagypapaság kalandja is, de ez nem egyedi, ezen sokan átmennek. Én azonban kétszeres nagypapa vagyok, néhány hete született a második unokám és kislány mind a kettő. Ez valóban nagy élet-kaland.
Fluidum: Pszichológusok keresik az ember mozgatórugóját, hogy mi az az erő, vagy fluidum, ami működésben tart egy embert. Azt hiszem, ha a saját mélyembe nézek, azt mondhatnám, hogy az én hajtóerőm mindig is egyfajta bizonyítási vágy volt. Egyrészt a hozott nevemmel szemben akartam bizonyítani. Sok kaján és gúnyos mosolyt, megjegyzést kaptam egész életemben erről, gyerekkoromban, a főiskolán és később is, olykor még ma is előfordul, tehát elsősorban a bírálóim felé van elszámolni valóm. Másrészt persze a családom felé is hajt valami szembesülési kényszer, a Karinthy-ősök felé. Ma már apám szemébe tudnék nézni – ez is egy nagyon fontos dolog. Ő nagy szeretettel nevelt, de tulajdonképpen nem sok reményt fűzött az én művészi pályámhoz. Sok sérelmet cipeltem magammal emiatt. Persze más oka is volt: nagyon későn érő művész voltam, és amíg apám aktív volt, én nem tudtam a maximumot nyújtani. Valami gátlás miatt sem tudtam kihozni magamból, ami bennem volt – ehhez kellett ez a saját színház és ennek minden kínja, kálváriája. Mára ezen a pályán nagyjából mindent elértem, amit lehetett, mégis még mindig ez hajt, és e nélkül nem is tudnék színházat csinálni.”
Forrás: Színház.org, Nextland.hu, Népszava, HVG, Fidelio, konyves.blog.hu, Fidelio