12 év után jelenlegi formájában megszűnik egy meghatározó független színházi műhely: a k2 Színház. Az idei Ördögkatlan Fesztiválon búcsúztak el közönségüktől. A társulatot 2010-ben a Kaposvári Egyetem színművész szakának hallgatói alapították Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével. A K2 megszűnésének margójára Kurta Niké készített interjúfüzért a volt és jelenlegi tagokkal. 12 év, 12+1 kérdés. Vissza- és előretekintés 10 részben. A harmadik interjúalany: Király Dániel.

1. Mi a legelső meghatározó emléked, mint k2-ős?

Az első emlékem abból az átmeneti állapotból van, amikor a fiúk megneszelték a vígszínházi felmondásom hírét és elhívtak kávézni. Annyira szimpatikus volt a hozzáállásuk mindahhoz képest, amivel korábban találkoztam, hogy nem volt kérdés, hogy csatlakozzam-e a csapathoz. Persze a döntésemhez az is hozzájárult, hogy a Vígszínházból úgy jöttem el, hogy semmilyen munka nem volt kilátásba helyezve. Tehát nem azért mondtam fel, mert egy jobb ajánlatot kaptam, hanem azért, mert már egy jó ideje elviselhetetlen volt ott létezni. Az első próbafolyamat ráadásul Az apostol volt nekem, amit Benkó Bence egyik rokonának cserhátszentiváni borászatában raktunk össze. A szabadban próbálva egyesült természet, digitalizáció és színház. Ez egy igazán meghatározó emlék és tapasztalat a csapat szellemiségéről, a szabad gondolkodásról és az egymás iránti kiolthatatlan érdeklődésről. Talán ez az, ami a legjobb bennük, bennünk. A „valódi k2-ős” munka még váratott magára. Nagy átalakulásokon ment keresztül a társulat. Gyöngy Zsuzsival együtt csatlakoztunk és váltottuk egymást az akkor kiváló Horváth Szabolccsal és Boros Annával. 

2. Mi volt társulati tagságod során a legfelemelőbb színházi pillanatod?

Beremenden a Karnevál. Az volt benne a legjobb, hogy körülbelül negyven ember végignézte. Délután háromkor kezdtük és hajnal egykor lett vége. A Benczúr Ház különleges termeiben is nagyon jó helye volt az előadásnak, de azért a beremendi Megbékélés Kápolnánál nem tudok tökéletesebb helyszínt. Az lett volna jó, ha mindig ott tudtuk volna játszani. Ráadásul közben itt-ott eleredt az eső, ami felidézte bennem az egyetemi Peer Gynt előadásunkat a Szentkirályi utcában, ahol szintén mindig jó pillanatban esett az eső, vagy éppen szálltak fel a galambok. Imádom, amikor a természeti jelenségek összefüggésbe kerülnek azzal, amit a színházban csinálunk. Ha egy pillanatot kell kiemelnem, akkor az előadás legvégét mondanám, amikor az együtt töltött kilenc óra után a kápolna előtt egy közös fotót készítettünk a nézőkkel. 

3. Mi volt a legkiemelkedőbb társulati pillanatod?

Azért nehéz ezt megtalálnom, mert abban az évben, amikor én társulati tag lettem, jött a covid első hulláma, ami félbeszakította az első olyan darab próbafolyamatát, amiben a jelenlegi csapatból mindenki benne volt. Lényegében három próbanap után leálltunk, mert bezártak a színházak. Nagyon nagy nehézségekkel indult ez a vérfrissített, új csapat. A Béke című előadásunkon kívül azóta sem lett olyan munkánk, amiben a teljes csapat részt venne. És hiába voltak társulati üléseink, nincs sok olyan emlékem, amiben mind együtt vagyunk. De talán az egyik legfelemelőbb pillanat az volt, amikor a Pinceszínházi pályázat bukása után Petya először állt elő azzal, hogy ő ezt be szeretné fejezni. Annyiban hasonló volt a helyzete, mint Bodó Viktornak lehetett a Szputnyik megszűnésekor, hogy túl sok olyan dologgal kellett társulatvezetőként foglalkoznia, amivel nem szeretett. A színházcsináláson túl sok energiát kellett fektetni a helykeresésbe és a méltatlan körülményekkel való küzdelembe. És akkor, amikor Petya először beszélt nekünk erről a döntéséről, erőt tudott meríteni belőlünk, mert mi színészek azt mondtuk neki, hogy nyomnánk tovább, annak ellenére, hogy tényleg nagyon nehéz. Én is gyűlölöm, amikor egyik napról a másikra derül ki, hogy holnaptól nincs hol próbálni stb.stb. Mégis akkor lelket tudtunk önteni egymásba és belé. Azt hiszem, Borsányi Dani szólalt fel először és olyan lelkesítő beszédet mondott, hogy többen csatlakoztunk hozzá és igazi társulatként ösztönöztük egymást. A csapat újálakulása is az ekkor megszületett energiák mentén történik. Ekkor derült ki, hogy továbbra is szeretnénk együtt dolgozni. Konkrétan ekkor mondtuk ki, hogy ne akarjuk elhazudni azt, hogy szar és azt is, hogy ne azon próbáljunk változtatni, amin nem tudunk. Fogadjuk el, hogy nincs helyünk, nincs anyagi biztonságunk és ehhez képest dolgozzunk. 

4. Mi volt a legkínosabb színpadi pillanatod?

Sajnos volt egy pár. Jó, megvan! A „méltán híres és nagysikerű” Algoritmus című előadásunkban – amit szerencsére kevesen láttak – volt egy jelenet, amiben Formán Bálint kollégámmal egy meleg párt alakítottunk, akik Borsányi Danihoz, mint szexrobot készítőhöz mentek el, hogy leadják az igényeiket egy robot legyártására. Az előadás előtt megkértünk egy-egy nézőt, hogy egyikük egy táblára írjon fel egy állatnevet, másikuk pedig egy másik táblára egy híres ember nevét. Mielőtt elkezdődött a jelenet, mindketten megkaptuk a két tábla közül az egyiket. Én akkor az állatnevet kaptam, nem tudom már mi volt az. Bálint pedig egy kisilabizálhatatlan nevet kapott. Előadás után elolvastuk a táblát, amin az állt, hogy „SzarkaG1G”. Mivel az egyetemfoglalás éppen akkor zajlott, én utólag arra következtettem, hogy ez a felirat a „Szarka Gábor egy geci” akart lenni, de a Formánnak halványgőze nem volt, hogy mit jelent ez a szöveg. Iszonyú kínban voltunk, mert ő sem tudta, mit játsszon, én meg egyáltalán nem értettem mit akar. A nézők síri csöndben nézték végig a szenvedésünket. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor a legrosszabbul éreztem magam.  Szörnyű volt… Még csak nem is lett belőle egy jó sztori. 

5. Melyik volt a legfontosabb alakításod?

Ez is a Karnevál lesz, mert ez volt a legnehezebb. Mindig halálfélelmem volt, amikor elkezdtük az előadást. Nyolc óra után jutottunk el a hetedik részhez, amiben Vidalt, a könyvtárost alakítottam. Ez egy ötven perces rész volt, amiben zárt kettős jelenetek követték egymást. Az előadás végén frenetikus energiákkal kellett megcsinálnom egy „one man show”-t, ami azért volt nagy kihívás, mert mire odaértünk, rettenetesen elfáradtam. Mivel a jelenetet megelőző nyolc órában alig-alig szerepeltem, nagyon össze kellett szednem magam ahhoz, hogy olyan tempóban, plasztikussággal és energiával tudjam elmondani a monológomat, hogy leessen a nézők haja. Az első részben ráadásul Mihály arkangyal voltam kék kisgatyában és teljesen értelmezhetetlen szöveget üvöltöttem szanszkritból, görögből és latinból összeollózott halandzsa nyelven. Minden alkalommal az volt az élményem, hogy a közönség egyáltalán nem érti, hogy miért csinálom ezt. 

Egy időben havi rendszerességgel játszottuk a darabot és már attól megfájdult a fejem, ha csak egy pillanatra eszembe jutott ez az ötven perces rész, vagy maga a balett terem. Amikor ezt a jelenetet játszottam, a fáradtság, a vízhiány érzetétől és a jelenet végén elszívott két cigarettától minden alkalommal megfájdult a fejem. De közben óriási feladat volt és nagyon élveztem! Azt hiszem, általában jól is sikerült. 

6. Mi volt a legnagyobb kudarcod?

A rendezésemhez kapcsolódik a legnagyobb kudarc. Jó előadás lett, szeretik a színészek és nagyrészt a nézők is, de magamnak nem igazán tudtam megfelelni. Nem sikerült megteremtenem és biztosítanom a megfelelő munkakörülményeket, az elegendő időt és a főpróbahéten magát a próbahelyszínt. Nem alkotói, hanem szervezői kudarc volt. 

Alkotói kudarcként éltem meg a szerepátvételemet a Hűség című előadásban. Röviddel a Vígszínházi kiválásom után ugrottam be ebbe az előadásba és azt se tudtam, hol vagyok, nagyon-nagyon rossz állapotban voltam, kimerülve, szörnyen elhízva és traumatizálva. Akkor azt éreztem, hogyha játszom, a szöveget nem tudom elmondani, ha a szöveget mondom, akkor nem tudok játszani. Soha korábban nem volt ilyen élményem. A szövegtanulással soha, semmiféle problémám nem volt. Egyszer elolvasok egy szöveget és tudom. El volt használva az összes energiám, nem volt miből merítenem. 

7. Mi az, ami a k2-ből hiányozni fog?

Petya. Attól függően, hogy ki mennyi ideje k2-ős, nagyon másként éljük meg ezt a változást. Nekem ez a néhány ember jelenti a k2-t és ebből a néhány emberből végülis csak Petya távozik most és persze Erdélyi Adrienn, aki még szeptemberben elment az Azori-szigetekre jógaoktatónak. Petya egy unikális alkotószellem, akit mint civil embert kevésbé ismerek. Dolgozni és próbálni nagyon szerettem vele. Fantasztikusan jól ír! Érthetően és világosan instruál és láthatóan inspirálódik a színészi munkából. Biztos, hogy fogunk még együtt dolgozni. Az ő hiányától eltekintve számomra minden változatlan marad. Sőt, minden jobb lesz!

8. Mi az, ami nem?

Remélem, hogy a kepesztés és a végeláthatatlan, reménytelen kapaszkodás azért, hogy megváltoztathatatlan dolgokon próbáljunk változtatni, megszűnik. Ha nincs hely, akkor nincs hely. Nem hitegetjük magunkat tovább azzal, hogy „most ki kell bírni, jövőre, majd lesz egy színház!”.Ez nem reális. Ettől persze nem lesz kényelmesebb egy „lekoszlott” próbahely. A körülmények nem változnak. A hozzáállásunk változik. Előremutató változások történnek a csapatban. Sokkal több társulati ülést tartunk, többet beszélünk a problémákról. A hiábavaló reménykedésen kívül, ami még nem fog hiányozni, az az átláthatatlanság. Mert ha volt probléma a k2-ben, akkor az a demokratikus működés hiányosságai miatt volt. Sokszor elakadtak az információk a vezetők és a színészek közt. Az ő konfliktusuk eredőjének is azt tartom, ahogyan nem kommunikáltak egymással és elmulasztottak problémákat felvetni és átbeszélni. Ez a figyelem most jelen van és csodák csodájára meg is tudjuk közösen oldani a felmerülő kérdéseket! Ez az alapja az átlátható és számonkérhető működésnek. Ehhez hozzátartozik az is, hogy én magam is számonkérhető vagyok. Sokkal jobb, ha egy vitás helyzetben nem tudok arra hivatkozni, hogy „de én nem is tudtam róla!”

9. Van olyan, amit másképpen csinálnál?

Előbb eljönnék a Vígszínházból és akkor lehet, hogy hamarabb összeszedem magam. Az első hullám kellett hozzá, hogy elkezdjem feldolgozni azt, amik a „Vígben” történtek. Akkor kezdtem el pszichoterápiára járni, edzeni, diétázni, főzni. Az addigi k2-ős működésem nem volt a „maxon”. 

10. Szerinted mi az oka a megszűnésnek?

Két része van. A két alapító összeveszett és ennek a gyökerét én abban látom, hogy bár egy mély barátság és egy pezsgő munkakapcsolat volt köztük, mégsem voltak képesek a problémáikat megbeszélni. Sok minden tört most hirtelen a felszínre, ami régóta „bugyborgott” a mélyben. A másik ok pedig nyilván annak a sikertelensége, ahogyan a csapat afelé haladt egy kaposvári spontán szerveződésből, hogy meghatározó árnyalata legyen a magyar színházi palettának. Ennek a célnak az eléréséhez a következő állomás az lett volna a srácok fejében, ha egy olyan saját helyet szerezhetnek, ahol egy arculatot tudnak kialakítani, ahol előre lehet tervezni.  A báziskeresés kudarca lökte Petyát oda, hogy egy időre felhagyjon azzal, hogy egy független társulatot vezessen. Nyilván minden olyan lépés, amit ennek a célnak az elérésére tettek, elvonta a figyelmüket arról, amit szeretettel és szenvedéllyel tudnak csinálni: az írás és a rendezés. 

11. Hogy látod a jövőt?

Először is találunk a csapatnak egy nevet és ezen a néven egy sokoldalúbb működés veszi majd kezdetét. Nem csak színházzal fogunk foglalkozni, hanem lesznek „side” projektek is: podcast, youtube csatorna, stb. Szeretnénk jobban megszólítani a közönséget. Újult erővel megyünk tovább!

A személyes jövőmet pedig úgy látom, hogy más területeken is kipróbálom magam és a színházi működésem kicsit visszafogom. Szeretnék rendezni és írni. Várkonyi Zoli sorozatíró tanfolyamán tovább is képeztem magam. Fontos, hogy kreativitás legyen a munkámban. 

12. Az előtted megkérdezett kollégád, Bán Bálint kérdése: Meg tudod e fogalmazni, hogy mi az, amit kutatsz a művészetben?

Engem elsősorban nem a művészet hajt, hanem a játék. Azért vagyok társasjátékgyűjtő és azért tartok ki a színházi forma mellett, mert imádok játszani! A civil életben is nagyon sokat játszom! Hogy a játékban mi hajt? Azt hiszem, minél összetettebb egy játék, annál jobban érdekel. Videojátékok közül is kizárólag azok kötnek le, amik a szórakoztatáson túl művészi értékkel, filozófiával, a képi világ minőségével, zenével, színészi játékkal, történetmeséléssel próbálnak bevonzani. A „God of War” videojáték például nem azért tetszik nekem, mert marha jól lehet benne „hentelni” a szörnyeket, hanem, mert elképesztően izgalmas a görög mitológia vegyítése az északival és fantasztikus színészi alakítások vannak benne. Végülis a művészetben is a játékot keresem. Ezért szimpatikusabb az az alkotás, amiben a nyomasztás mellett humor és könnyedség is van. De a pusztán „limonádéra” sincs szükség szerintem. Nem szeretem azt, amikor valami csak „seggletolós” poénokra épít, de a másik végletet sem, ami például a Dark c. sorozatban van, ahol soha nem mosolyog senki. A kettő hatás vegyítésében találom meg az alkotás értelmét. 

13. Milyen kérdést teszel fel az utánad következő Viktor Balázsnak?

Ha egy földönkívülinek kellene elmagyaráznia, hogy miért érdemes színházat csinálni, akkor mit mondana?