Kállai Ferenc életútját járja körbe Sztankay Ádám új elemző írása “A nagy színész, akivel a Kádár-diktatúra gyakran szórakozott, és aki Pelikán gátőrként vált legendává” címmel, amelyben szó esik a Nemzet Színésze megpróbáltatásairól, szerelmeiről és eredményeiről is. Erre hívjuk fel a figyelmet.
“1944-ben vették fel a Színművészeti Akadémiára, ahol egy hónapot sem töltött el. Munkaszolgálatból megszökve, szőnyegbombázásokat túlélve, színészi tanulmányokat kihagyva játszotta el Bárdos Artúr Belvárosi Színházában a háborút követő első békeévben Rómeó és Júlia férfi főszerepét.
Az előadás színháztörténeti jelentőségű sikert hozott, megalapozva Kállai Ferenc pályafutását.
A házasság előtt álló színész a Shakespeare-darab próbáin szenvedélyes szerelembe esett a Júliát alakító, nála évekkel idősebb Fényes Alice-szal. A házasság nem maradt el, és a hamarosan az ország legnagyobb színészei közé emelkedő, nők iránti vonzalmában semmit sem változó Kállai Ferenc elmondhatta, hogy az ország legmegértőbb, legmegengedőbb asszonyát mondhatja a feleségének.
Két évvel a Belvárosi Színház bemutatója után a a Nemzeti Színházhoz szerződött, élete végéig a társulat tagja maradt, ahol a világ drámairodalmának legjelentősebb alakjait formálta meg, szinte kivétel nélkül hitelesen, és különös módon a legeltérőbb figurákat is önazonosan. Kállai Ferenc a körülötte zajló színházi és társadalmi csatározások között is intakt maradt, még úgy is, hogy puszta felelősségérzetből társadalmi, szakmai megbízatásokat is elvállalt.
Bizonyos helyetekben képes volt arra a világot idézőjelbe helyező attitűdre, amely leghíresebb filmszerepének karakterét, Pelikán József gátőrt jellemezte. Mindezzel együtt pályafutása végére sem adatott meg számára az idős kort némileg megkönnyítő elégedettség érzete. Miközben minden díjat és elismerést megkapott, amit csak egy színész megkaphat”
– fogalmaz Sztankay Ádám.
Portrékönyvében mondta el a következőket: “Pőrére vetkőztetek magamban minden szerepben mindent. Tudom, ha nem is éltem át valahol ezt vagy azt, de amit a szerep követel, az bennem valahol, mint minden emberben, megvan. Csak nekem van ahhoz képességem, hogy egy-egy impresszió után – akarva-akaratlanul – elraktározzam a dolgokat. És ez, ha kell, előjön belőlem. Előjön egy ember hangja, járása, magatartása. Például amikor a döglött aknákat még meg sem írta Csurka, bennem már megvolt az az ultrabalos figura, akit később játszottam. Gyöngyösön láttam egy ilyen embert a kórházban. Amikor megkaptuk a darabot, akkor tudtam, hogy a Gyöngyösön látottaknak elő kell jönniük belőlem. Érdekes, hogy manapság mintha a szenvedélyek ki lennének lúgozva a fiatal kollégákból. Alig lehet kicsiholni a színpadon egy fiatalemberből azt az alapérzést, hogy ő meglátta a szerelmet.”
75 éves korában nyerte el a Nemzet Színésze címet, ennek kapcsán nyilatkozta: “Boldogság nekem, ha a naptáramba piros betűkkel beírom, mikor lépek fel, mikor veszek részt előadásokban, amelyekben lehetőségem van arra, hogy én is ugyanúgy hajoljak meg, mintha én lennék a főszereplő. Ha pedig előfordul, hogy nagyobb a tapsom, mint a főszereplőnek, az ugye kenegeti a hiúságomat. Így tartok a vége felé. Így neveztek ki engem pár kollégámmal a nemzet színészévé. De nem ez a bosszantó a többiek számára, hanem az ezzel járó pénz (…) Persze, hogy állandóan azt firtatják, miért éppen mi lettünk a nemzet színészei (…) A túltáplált hiúságú emberek nehezen viselik, ha éppen nem az ő hiúságukat legyezgetik. Én most elértem azt a kort, ötvenvalahány éves pályám alatt, hogy meglátok valamit a kirakatban és különösebb probléma nélkül megvehetem.(…) Nem úgy, mint azelőtt, amikor ifjúkoromban tizenötödikén már a kontót kellett kérni, hogy tudjak ebédelni. Van, aki azt mondja, hogy ez igazságos, van, aki azt, hogy nem. (…)
A közönség szeretetét abszolút érzem. Ez a pálya nagy prémiuma. Tudok ölelkezni azokkal, akiknek az előadásokat csináljuk. Nem én vagyok megelégedve, hanem ők. Borzasztóan utálom a hazugságot. És az önmagukat nem vállaló, nem nyitottan élő kollégákat nem bírom elviselni.
(…) Ha én mihamarabb eltakarodom a pályáról, az döntően az alakoskodó kollégák miatt lesz.”
Sztankay Ádám idézi meg a rendkívüli színművész alakját az Origo oldalán.