Először rendezett a Budaörsi Latinovits Színházban Hegymegi Máté. Az Ödön von Horváth klasszikusából készült Karoline és Kasimir bemutatója kapcsán az átdramatizált színmű vendégszövegeiről, a zene és a különleges Zeppelin-díszlet funkciójáról, valamint a darab aktualitásáról beszélgetett a rendezővel Vass Antónia.

Nemcsak a szöveg szintjén változtattatok az eredeti drámán, az előadás címe is más lett. Mit szerettetek volna kifejezni a címmódosítással?

Sok helyen változtattunk a darabon, húztunk belőle, miközben dalbetétek és vendégszövegek kerültek bele. Zsigó Anna dramaturggal úgy éreztük, hogy ezt valamilyen formában jelezni kell a címben, ezzel párhuzamosan gondolkodtunk azon is, hogy ki a történet valódi főszereplője. Mindkét címszereplő sokat sérül az előadásban, de Karoline az, aki többe veszít, akinek újra kell fogalmaznia önmagát, ezért felcseréltük a neveket. A cím feltételez egyfajta alárendelt kapcsolatot is – Kasimirnak éppen ez az egyik legnagyobb problémája, a kisebbségérzete.

A beemelt vendégszövegeknek milyen funkciót szántatok?

Az eredeti darabban Ödön von Horváth egy cirkuszi freakshow jelenetet képzelt el, olyan torzszülöttekkel, akik külső jegyeik alapján eltérnek az átlagembertől, akiken a szereplők elborzadnak, nevetnek. Úgy éreztük, hogy közel száz év elteltével ezek az elemek már más jelentéssel bírnak, ezért más megoldást kerestünk. A Kikiáltó szerepét átfogalmaztuk és kibővítettük, és a freakshow helyett egy performansz történik az előadásban, amivel a Kikiáltó reflektál az ösztöneiket hajszoló szereplőkre. Ezt több helyen megsegítettük Yuval Noah Harari történész-filozófus gondolataival. A változtatásokkal lett lehetőségünk tágabb értelmezésben rámutatni a viszonyrendszerekre, a problémák eredőjére. Harari Sapiens című könyvében az evolúció mentén nagyon érdekesen beszél arról, hogy mi a boldogság, hogy a kultúránk, amit kiépítettünk, milyen viszonyban van a hosszú evolúciós folyamat alatt kialakult ösztönökkel.

Ezt állítjátok párhuzamba a darabban zajló eseményekkel?

Egy „színház a színházban” helyzetet hoztunk létre, amiben a Kikiáltó ránéz az egész darabra, néha reagál a szereplőkre, aztán megtörténik a performansz a Torzszülöttek zenekarával. Az eredeti mű a müncheni Oktoberfesten játszódik az 1920-30-as évek fordulóján. Mi eltávolodtunk a konkrét helyszíntől és kortól, de azt megtartottuk, hogy egy fesztiválon vagyunk, ahol szinte végig játszik az említett zenekar.

A zenei betétek a korábban említett Torzszülöttek zenekar közreműködésével hangzanak el.

Az élőzene meghatározó az előadásban, fontos eleme az a zenei szövet, amely folyamatosan alakítja a jelenetek atmoszféráját, hangulatát. A Kikiáltó a zenekarral reflektál a helyzetekre, a különböző dalok hol ironikusan, hol ellenpontként avatkoznak be a jelenetekbe. Azt remélem, hogy a megfelelő pontokon lesz ennek humora, vagy éppen megérintik a nézőket a bejátszások, függetlenül attól, hogy érzékelhető általuk egyfajta időbeli távolság és érdekes ambivalencia.

A dramaturgiai változtatások azt célozzák, hogy ez a csaknem százéves mű aktuálissá váljon?

Éppen azért nyúltunk ehhez a darabhoz, mert témájában nem veszített az aktualitásából. A jelen pillanatban is egy nagyon éles helyzet, hogy van egy huszonéves fiú, aki elveszíti a munkáját, és ez védőháló nélkül nagyon sok mindent ránt magával. Kasimir úgy érzi, hogy a kapcsolata azért sodródott válságba, mert elbocsátották. A körülményeket okolja, miközben sok más tényező is közrejátszik. Persze, nem tudom, hogy mennyire lehet különválasztani a magánéletet a társadalmi kérdésektől, politikától. Fontosnak tartom, hogy a kilátástalanság, illetve a védőháló megléte vagy hiánya mennyire van kihatással a személyes kapcsolatokra. Kevés olyan beszélgetést hallok magam körül, ahol ne szűrődne be folyamatosan a politika, a közélet, vagy az élhetőség hiánya.

A történethez Antal Csaba egy nagyon különleges és formabontó díszletet álmodott meg, amely Karoline lázálmaként, vágyai egyfajta kivetüléseként is értelmezhető. Fizikai színházi rendezőként hogyan használod ki az előadás legfontosabb díszletelemét, a Zeppelint?

Bár foglalkozom fizikai színházzal, illetve mozgásszínházzal, de nem feltétlenül szeretnék mindig ebből fogalmazni. Eszközként tekintek rá, tehát ha úgy érzem, hogy hozzáad valamit az előadáshoz, vagy annak egyes részeihez, akkor próbálom csak használni. A Karoline és Kasimir esetében is vannak olyan szituációk, amikor ezen keresztül fogalmazunk, főként az absztrakció mentén és a Zeppelinhez való viszonyokban, gesztusokban. Karoline esetében folyamatos elvágyódást tapasztalunk, míg Kasimirnál egy nagyon erős racionalitást, földhöz ragadást, röghöz kötöttséget. Ezzel a különbözőséggel próbálunk játszani úgy, hogy a színpadon olvasható legyen, de ne váljon közhelyessé. Csabával a Zeppelin központba állítását már az első beszélgetéseinknél meghatároztuk. Fontos volt számunkra, hogy ez a szimbolikus tárgy megjelenjen, kézzelfogható közelségben legyen a szereplőkhöz és a nézőkhöz is, miközben elérhetetlen vágykép marad csak végül.

Az interjút Vass Antónia készítette.
Fotók: Borovi Dániel