Úgy alakult, hogy az elmúlt időszakban Gunilla Boëthius lett az egyik legtöbbet játszott kortárs svéd drámaszerző. A lassan nyolcvan éves írónő alkotói figyelme első gyermeke megszületése után fordult igazán a színházi darabok felé. Olykor kivételes érzékenységgel vizsgálja a többségtől eltérő, sokak számára furcsa, problémás, vagy éppen kihívással élő embertársait és környezetüket, így van ez például a 2011-ben napvilágot látott Autist javisst! (Valóban autista!) című drámájában is. A Kosztolányi Dezső Színházban a tavalyi év végén A föld fia című művéből ősbemutatót tartottak, és a kitűnő előadást el is vitték Kisvárdára. Erről a produkcióról ír Oláh Zsolt.
Nincs értelme kertelni: amennyiben lefejtjük a szimbolikáját a svéd írónő darabjának és a szabadkai produkciónak, a különböző nehézségekkel szembe kerülő és küzdő család, mint alaptörténet bármelyik közép-európai fiatal párral és gyermekükkel előfordulhatna. Talán ettől is olyan népszerűek Boëthius drámái: végtére is egyetemes érvényű, mindennapi életünket befolyásoló kérdésekről beszél, csak éppen azon a némileg szürreális, de egyben konkrét és lírai svéd nyelvén, ami csakis az övé. Björn és Anja gyermeket szeretnének és Kalle, a fiuk derékig a földbe ásva születik. Óvják, védik, egyre fogyatkozó lelkesedéssel.
Először az anya talál vigasztalást egy pap karjaiban, majd meghal Kalle nagymamája, végül az apa is eltűnik a színről: a sajátos nevelési igényű fiú egyedül marad. Anja az előadás végén visszatér hozzá, és a tékozló asszonynak jut a feladat, hogy miután gyermekét sikerült kiemelnie a földből, vállalva fiát úgy ahogy van, nekivágjon vele a minden bizonnyal küzdelmes életnek. Akár a dosztojevszkiji alakok bűntudata és a tolsztoji szereplők képmutatása is tetten érhető a színpadi figurák jellemében, akiknek kimondott szavai egyszer kopogón egyértelműek, másszor cseppnyi líraiságot csempésznek az előadásba.
Hegymegi Máté rendező ráérzett Boëthius nyelvezetére. Nem engedi a közönségnek, hogy túlságosan elmerüljön az elhangzott, jelentőséggel bíró mondatokban, mert a színészek egy pillanattal később már ki is mondják a következőt. Ezek a gondolatok csípik az elménket, mint a jeges szél Kalle arcát. A másfél órás, dinamikus előadás sűrű energiájú, kiváló ritmusú, és a színészek is csak éppen annyira engedik át magukon a színházi szövetet, hogy hitelesen képviseljék Boëthius és Hegymegi immár közös, szimbólumokban és asszociációs lehetőségekben gazdag világát és formanyelvét. Fülöp Tímea Anjaként fülig szerelmes feleség, szerető anya és boldogságkereső nő, aki majdnem beleőrül abba, hogy családi életével beleragad a sárba, miközben lelkével az ég felé vágyik. Kucsov Borisz Björn, az apa szerepében megpróbál megtenni minden tőle telhetőt és nem csupán rajta múlik, hogy végül elfogy az ereje. Búbos Dávid Kurt, a pap megformálójaként már-már luciferi figura, ő ront bele a fiatalok házasságába és Kalle tőle kapja a tudás élményét is.
Verebes Andrea Nagymamája varég ősasszonnyá avanzsál. Mészáros Gábor Kalle szerepében egyszerre groteszk jelenség és végtelenül emberi jellemű fiú. Nem akar mást, csupán szeretni, nevetni, játszani, megismerni és felfedezni a világot: teljes értékkel élni. Pető Kata jelmezeinek színei meglehetősen egyértelműek. Anja vörös ruhájára Björn komplementer zöldje felel. Kurt kékben látható, Goethe Színtana szerint ez a szín gyengéden fokozódik a vörösben, de a tekintetet is vonzó, ingerlő semmi. A Nagymama lilája egyszerre lehet nyugtalanító megjelenése a jámbor bölcsességnek és a babonás komorságnak is. Kalle jobbára félmeztelen, néha majdnem természet- és testszínű ruhát adnak rá.
Fekete Anna hatásos díszletében feje fölött markológépszerű szerkezet, mintegy Damoklész kardjaként lebeg, és ne gondoljuk, hogy attól, mert Anja kihúzta őt a földből, létezését nem kísérik majd végig a további veszélyek, a kihívások, az újabb és újabb, rendre megoldandó élethelyzetek. De talán éppen ezért és ezzel együtt is érdemes vállalnia önmaga kivételes különlegességét.
Szerző: Oláh Zsolt
Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára