A Freeszfe közössége Kurázsi-különdíjat vehetett a Színházi Kritikusok Céhe-től a vasárnap esti díjátadó gálán. Az alábbiakban Upor László beszédét olvashatják.
„Az oklevélen ez áll: „Kurázsi-különdíj a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak, tanárainak és dolgozóinak, akik kiálltak egyetemük szabadságért.”
Legelőször is: nagyon köszönjük.
Aztán rögtön – megindultan, de kissé álnaivul – feltesszük a kérdést: vajon megérdemeljük-e ezt a díjat? Mert igazából miféle bátorság kell ahhoz, hogy vészhelyzet esetén az ember mentse, ami menthető, tegye, ami a dolga? Ha földrengés, szökőár vagy tűzvész jön, az ember előbb cselekszik, aztán gondolkozik – nem mérlegel, nem számítgatja a veszélyt, a veszteséget, hanem ugrik.
De még ha azt látja, hogy az étel lekap, akkor is először lekapja a lábost a tűzhelyről, csak aztán konstatálja esetleg, hogy megégette a kezét. Vagyis nem tehet róla, ha „bátor” volt.A mi helyi katasztrófánk úgy kezdődött, hogy 2020 nyarán jogerősen – noha jogtalanul – tartós szabadság-vesztésre (sic!) ítéltek bennünket, ami a halálbüntetés után a legsúlyosabb ítélet.
Mi pedig nem tehettünk mást: ezt az ítéletet megfellebbeztük, megvétóztuk – és ez számunkra magától értetődő volt: az egyetlen autentikusnak tűnő válasz. A fellebbezés, a vétó formája folyamatosan alakult, de a nem-vétó sosem volt valódi opció.És persze, ha az álnaiv álarcot ledobjuk, be kell ismernünk: tisztában vagyunk vele, hogy sokan mások hasonló helyzetben … khm… bátortalanabbul viselkednek. Tehát, rendben, fogadjuk el, hogy kell hozzá némi kurázsi.
Ezt a kurázsit pedig a közösség adja, az az egyedülálló mód, ahogyan az elmúlt sok-sok hónap során együtt gondolkoztunk, együtt léptünk, de – szerencsére – sosem egyszerre fáradtunk el. Ha mostanra sikerült valamire jutnunk – és úgy tűnik, sikerült –, ez is abból adódik, hogy (mint valami közlekedő edényben) ha az egyik csövecskében süllyedni kezdett a szint (az energia, a biztonságérzet, az alkotókedv szintje), a másik csövecskéből áttöltődött, kiegyenlítődött.
Ha nem így történt volna, most nem itt volnánk. Vagy nem is volnánk.
Hogy ez a közösségi kurázsi – nevezzük annak – feltűnik a hivatásos odafigyelőknek, és hogy a hivatásos odafigyelők ezt megjegyzendőnek, megjelölendőnek ítélik, az mindannyiunknak fontos. Nagyon köszönjük. Mindazok nevében, akik nem fogadják el a szabadságdeficitet.”