„Gondolatátvitelt csak intelligens közönséggel lehet csinálni, aki nem gondol semmire, azzal nem tudok mit kezdeni”- mondta egyszer Rodolfó, a legismertebb magyar mágus. A legnagyobb ámítástechnikusra emlékezünk, aki 1987. január 25-én, immár 35 éve hunyt el.

Gross Rezső néven született Budapesten, egy Nagyfuvaros utcai betűszedő fiaként, nevét 1945-ben magyarosította Gácsra.

Bátorsága sodorta a mágia felé 1924-ben, ugyanis tizenhárom éves korában kimentett a Dunából egy kínai gyöngyárust, aki hálából mutatta meg neki a kavicsos mutatványt. Négy kavics és két kalap kellett hozzá. Másnap már ő ejtette ámulatba barátait a Mátyás téren. Egyszer csak megállt mellette egy úr, és azt mondta: de ügyes vagy, fiam, hol tanultad? Ő meg elmesélte, hogy előző nap Lágymányoson. Az idegen nem akarta elhinni, hogy egy nap alatt tanulta meg a trükköt, majd átadta neki a névjegyét. Ódry Zuárd volt, Ódry Árpád színművész bátyja, a Magyar Mágusok Szövetségének elnöke. 

Ő tanította a kisfiút, aki a Rodolfo Grosso művésznevét is tőle kapta.Ekkortájt alakult ki a rá jellemző elegáns bűvész megjelenése: fekete angol bajusz, hátra fésült fényes haj, sötétkék frakk, csokornyakkendő, fényes lakkcipő, hófehér, vasalt ing. Rodolfo élete végiéig adott a kifogástalan megjelenésére.

Első alkalommal 1930-ban a Fővárosi Nagycirkuszban lépett fel, és mutatványaival hamarosan külföldön is ismertté vált. A Moulin Rouge-ban együtt dolgozott a két Latabárral, Feleki Kamill-lal, Alfonzóval, és fellépett Londonban, Lausanne-ban, Párizsban és Berlinben. „Csak a kezemet figyeljék! Vigyázat, csalok!” – szokta mondani.

Az 1939-es második zsidó törvény egycsapásra megváltoztatta Rodolfo életét. Fel kellett adnia polgári állását az úridivat-üzletben, ezért artistaügynöke javaslatára megalakította a Rodolfo Reveu-t. Táncos revüműsorba ágyazott bűvészműsorával komoly sikereket arattak feleségével és egyben asszisztensével, Nádor Olgával, aki egész életén át társa volt. Első külföldi fellépéseik Athénban, Isztambulban és az egyiptomi Alexandriában voltak. Rodolfót ügyessége és lélekjelenléte mindig átsegítette a nehéz helyzetekben, amelyre jó példa egy a török határon, a vonaton történt eset: „… görög vámosok vettek körül. Olga elsápadt, hiszen a zsebemben lapuló tárca dagadt a dollároktól.ˮ Olga később megkérdezte, hova rejtette a pénzt? –„Hát a legjobb helyre! Amikor mentünk a motozásra beloptam a vámos zsebébe, búcsúzáskor meg szépen visszaloptam.ˮ

A munkaszolgálat ideje alatt sem veszítette el a jókedvét, rendszeresen szórakoztatta bajtársait különböző bűvésztrükkökkel. Ezzel nemcsak mentális épségük megőrzését segítette, hanem egyben kivívta megbecsülésüket is. Társai hálából igyekeztek óvni őt, ezért kesztyűben dolgozhatott, vigyázva a kezeire. A szerencsés véletlennek köszönhetően több alkalommal is egy helyre került a barátaival, az artistaművész és humorista Alfonzóval és a később a Fővárosi Nagycirkusznak is rendszeresen kosztümöket tervező Vogel Eric-kel. Rodolfo családnevét 1945 decemberében magyarosította Gácsra.

A háború munkaszolgálattal, bujkálással és éhezéssel töltött évei után szinte azonnal ismét az újranyitott budapesti varieték színpadain találta magát. Ekkor már országos hírnévnek örvendett. Rendszeresen turnézott vidéken is többek között Karády Katalinnal, annak disszidálásáig.

1948-tól eleinte komikus duóban lépett fel Alfonzóval, majd egy szám erejéig csatlakozott hozzájuk Latabár Kálmán színész is, akit „kettéfűrészelt” a színpadon. 1950-től tizenöt éven át lépett fel a Latabár-fivérek színházakban bemutatott varieté műsoraiban. Később rendszeresen szerepelt televíziós műsorokban, valamint több bűvészettel foglalkozó könyvet is megjelentetett. Rodolfo a változó történelmi korszakokban is mindig sikeres maradt. Nem részegítette meg a siker, számára a minőségi szórakoztatás volt a legfontosabb.

„Nekem mindegy kinek bűvészkedem, mert a trükkjeimre mindenki ugyanúgy reagál. Az Arizona gazdag nézője és a hajdúsági parasztember egyféleképpen fogadta a csodáimat. Mert a csodáim általánosan emberiek.”

Az artistaművészekhez hasonlóan Rodolfo is rendszeresen fellépett a mozi-varietékben az országszerte vetített filmek vetítése előtt vagy után. Többször nagy sikerrel szerepelt a Fővárosi Nagycirkusz műsoraiban is. 1962-ben belépett a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalathoz, egy évvel később megválasztották az Artista Szakszervezet elnökének. Pozíciójából fakadóan sokat tett a Fővárosi Nagycirkusz új épületének felépüléséért. Hatvanéves volt, amikor természetesen ő is fellépett a kor magyar artistacsillagaival 1971. január 14-én, az épület nyitógáláján.

„Tudományát” az Artista Akadémián, majd az Állami Artistaképző Intézetben tanította, és könyvet is írt művészetéről. Révész Gy. Istvánnal együtt írt Vigyázat! Csalok! című memoárját és a szakmai titkokat felfedő Bűvészkönyvet sokan olvasták, sok gyermek kedvenc játéka volt az általa összeállított bűvészládika.

„Ha nem gyakorolok egy napig, nem történik semmi. Ha nem gyakorolok két napig, én észreveszem. Ha három napot hagyok ki, azt már a közönség is észreveszi”– nyilatkozta. Rodolfo erőssége volt a kézügyesség, közönségét a gondolatolvasás, a mnemotechnika, a szuggesztiós mutatványok és a színpadi zsebtolvajlás trükkjeivel is elkápráztatta. Ötezer mutatványt és kombinációt ismert, és még hetvenéves kora után is napi négy órát gyakorolt, egy kétméteres tükör előtt ellenőrizve mozdulatait. Hiteles művész és ember volt, a legegyszerűbb helyeken, a legszegényesebb körülmények között éppoly igényes előadást tartott, mint a csillogó színpadokon, neves helyeken.

A második világháború idején kórházakba vitték el, ahol a kéz és lábnélküli emberroncsok arcára varázsolt mosolyt művészetével. „Ágytól ágyig vittem trükkjeimet…, akkor nem egyszerűen művésznek, de Sámánnak , Varázslónak éreztem magam” – emlékezett később. Annak érezte leánya, akit ma Gálvölgyi János feleségeként ismerünk.  „Csodálatos apa volt” – mesélte a hot!-nak édesapjáról Judit.„Jobban bíztam benne, mint magamban, a legintimebb titkaimat is megbeszéltem vele. Otthon is bűvészkedett, a családon próbálta ki a trükköket. Én viszont nem bűvésznek, egyenesen varázslónak láttam őt.” 

Rodolfó hitvallása talán útmutatás lehet ma is: „Az a művész, aki meg van magával elégedve, az nem művész többé. Az meghalt.”

Egy, a 60-as évek végén adott interjúban, a Film Színház Muzsikában úgy fogalmazott, nem hisz a csodákban, mert ő minden csodát meg tud csinálni. A természetben hitt, annak a legnagyobb csodájának az embert tartotta.

„A bűvész azt az élményt adja nézőinek, hogy az ember miképpen tud uralkodni a tárgyakon, a fizikai törvényeken, hogyan képes azokat játszva, látványosan fel- és kihasználni. Így jön létre a mutatvány, a trükk: egy teljesen logikus és megmagyarázható mozdulatsor végén a látszólag illogikus, érthetetlen befejezés. Ugyanakkor a bűvészet nem csoda! Éppen a csodák ellen harcol, a maga módján bemutatja, hogy nincsenek csodák! A trükkök nagyobbik része logikus gondolkodásra késztet. A bűvészet alkotó művészet is, mert igazán bűvésszé nem csupán az alapfogások elsajátítása, hanem az egyéni fantázia és leleményesség, ügyesség tesz. Újabb és újabb mutatványokat kell kitalálni! Az nem bűvész, aki állandóan csak öt-hat trükkel lép föl” – nyilatkozta a Képes Újságnak 1979-ben.

Forrás: Színház Online, Fővárosi Nagycirkusz / Szekáry Zsuzsanna