Vajdai Vilmos színész-rendező, a Katona József Színház művésze, a Táp Színház vezetője az alábbi írással

Sok kétkedés után rájöttem, hogy miért van mégiscsak esélye, hogy az SzFE-s fiatalok győzzenek.

Jó sok éve, talán a rendszerváltás környékéig visszatekintve soha nem volt még ilyen tiszta ügy, ennyi tiszta, nyíltszívű, tiszta tekintetű, okos emberrel.

Sokszor lehetett azt érezni, hogy valakiknek egy bizonyos ügyben egyértelműen igazuk van, de azért róluk is lehetett tudni egysmást egyéb ügyek kapcsán, előfordult, hogy ilyen-olyan embere az adott ügynek meg-meg alkudott, más érdekektől vezérelve ezzel-azzal himi-humi – ezt hívják nálunk egy ideje politikának. Így nehéz volt bármilyen ügy mellé teljes szívvel odaállni.

A színművészetin viszont nincs mellébeszélés.

Közjáték:

És hit sincs, mert minek az, ha épp itt beszélgetek Istennel. Az igazság itt van, minek kéne hinnem benne, itt van előttem, tudom, látom, legfeljebb abban lehet kétségem, hogy én itt vagyok…

De hát Isten csak nem beszélgetne velem, ha nem lennék itt, mert akkor lehet, hogy valami baj van Istennel, magában beszél, képzetei vannak, elrugaszkodott a valóságtól. Ezek után tényleg lehet, hogy kell a hit: el kell hinnem, hogy mindezek ellenére Isten épelméjű, és hogy tudja, mit csinál.

De mondjuk bizonyításnak az is jó, ha logikai úton levezetem, hogy azt hogy Isten azt képzeli, hogy hozzám beszél, nem tudhatom másként, mint hogy jelen vagyok, tehát valóban hozzám beszél. Vagy pedig, ha nem vagyok jelen, még onnan tudhatom,  ha én magam vagyok az Isten. Vagyis magammal beszélgetek, tehát biztos megbuggyantam.

És az Szfe-s diákok ezért nem megfoghatóak, mert nincs vesztenivalójuk igazán, mert nincs is semmijük, amijük lenne, azt az SZFE-n akarták megszerezni… A tudást, amivel elődeik jó példáján, hivatással, becsülettel leélhetik az életüket, és megélhetést is szerezhetnek majd, ha nem is túl fényűzőt, viszont alkotni fognak, egész életükben, mindhalálig, mert az alkotás, az alkotni vágyás nem megy nyugdíjba.

A hatalmon lévők pedig próbálkoznak azokkal az eszközökkel, amelyekkel mindig sikerrel jártak egy, már általuk szétkorrumpált országban: fenyegetnek, zsarolnak, jogszabályt módosítanak, szinte gyerekes módon próbálják megvásárolni, korrumpálni az ellenállókat, de azokról minden visszapattan, mert a hajlott gerincű országgal ellentétben, nekik ezek már nem természetes dolgok, nem érvényes eszközök. Ők tehát nem is értik az egészet, hogy ami egy meg egy, arra miért mondják idősödő pocakos, furcsán viselkedő emberek, hogy az három vagy öt vagy száznégy… miért??

És mert velük van a kreativitás, a tiszta gondolkodás, a megfoghatatlan, a – nevezzük így – tehetség, mert az egyetemre hosszú, kemény felvételi folyamat során a művészet, a tehetség nagyjai, nagyon nagy arányban tehetségeket vesznek fel.

És a tehetség, egy olyan állapot, hogy önmagában is létezik; tehetséges ember azt is jelenti, hogy nem csak egy dologban tehetséges, hanem azért tehetséges, mert a dolgok igazságát keresi, a mélyére megy, elemzi és amiatt a megfoghatatlan picike plusz miatt, ami megvan benne, meg tudja találni, és nem csak látja, tehetsége okán szívében érzi is, mi a helyes. És ízlése, indíttatása szerint ki is tudja fejezni különböző művészeti ágakban, érthető vagy elvont nyelven.

Ezért reménytelen velük szemben a hatalom harca, mert az őket térdre kényszeríteni vágyó hatalom mögött nincs sem igazság, sem ilyen tömegű tehetség! Ha legalább az egyik volna… de  mivel nincs, nem marad más csak az erőszak, ahhoz meg talán, reménykedjünk, mégsem elég erősek és bátrak.

Eddig az egyetemisták csak jól léptek vagy jól reagáltak, hisz nem is tudnak mást, mert nem is értik, nem is ismerik az igaztalan utat, a gaz utat.

Ők, ezek a fiatalok, a meséből a legkisebb fiú. Aki tényleg legyőzheti a sárkányt. 

És az emberek, görbülő gerincükről megfeledkezve, felemelik épp előrebukó fejüket, a szívük megtelik reménnyel és a szégyenből, hogy ők mindezt, akár gyengeségből, akár esendő okokból, nem tudták megtenni, újra erőt kovácsolnak és szép lassan odaállnak a fiatalok mellé, egyre többen és többen és többen… és talán átbillentik a mérleghintát a jó oldalára.

(Egy darabig)

Vajdai Vilmos