A Kamrában hat, a Katonában három évadot ment a Kerékgyártó István novelláiból a Katona József Színház által színdarabbá írt Rükverc, amely a boncteremtől a bölcsőig visszafelé mesél el egy lecsúszás történetet a rendszerváltás utáni évtizedekből. Tizenegy évvel a bemutató után az eSzínház is műsorára tűzi december végétől, 29-étől Vidra Zsolt küzdelmes életét a senkivé válás útján.
Az egyik utolsó főszereped volt a Katonában a Rükverc Vidra Zsoltja. Hogyan emlékszel vissza az előadásra, az esetleges párhuzamokra a saját életeddel?
Külön öröm volt, hogy a fiammal játszhattam a Kerékgyártó István Rükverc című novellagyűjteményéből írt darabot. Személyes érintettségem is volt a témában. Még diákkoromban egy cigány jósnő tenyérből azt jósolta nekem, hogy „Jánoskám, magának az életben minden sikerülni fog. A végét is elmondhatom?” Igenlő válaszomra hozzátette: „Az utcán fog meghalni.”
Volt az életemnek egy olyan időszaka, amikor különböző magánéleti problémák, válás, túlhajszoltság miatt többet ittam a kelleténél, lakás híján a színházban laktam. Havi huszonnégyeket, huszonnyolcakat játszottam. Előadás után az éjjel-nappaliba mentem, hogy vegyek magamnak némi piát. Sétáltam, csavarogtam, egy szakállas öreg hajléktalan pénzt kért tőlem, majd meghívott a „kéglijébe”, ami nem volt más, mint a Veres Pálné utcai ékszerész bejárati ajtajához leterített hullámpapír. Egyszer csak elkezdtek körénk gyűlni a belvárosi hajléktalanok. Egy fogatlan, ötvenes nő megkérdezte tőlem: „Művész úr, hát, maga, hogy kerül ide?”
Ekkor leesett a tantusz, Mari néni, a tenyérjós jóslata. Elnézést kértem, azonnal felálltam, és bejöttem a színházba… Naponta jártam a Vásárcsarnokba, egyszer szembejött velem egy lakáshirdetés. Kilenc és félmillióért árultak egy lakást a belvárosban. Egy fillérem sem volt, nem tudtam, honnan fogom előteremteni az összeget. Végül kölcsönökből sikerült. Akkor már négy gyerekem volt, tartásdíjat fizettem… Itt jön be a Rükverc. Amikor elmeséltem Kerékgyártó Istvánnak a sztorimat, nem akarta elhinni.
Valójában bárkiből lehet hajléktalan, ha elveszíti a munkahelyét, a lakását. Azon túl, hogy belekóstoltál a hajléktalan létbe, hogyan érint az, hogy egyre mélyebb rükvercben van a magyar társadalom morálisan, szociálisan, mentálisan?
Nyugdíjas vagyok, egyre kevesebb feladatot vállalok, csak, ami kötelező. A jelenlegi társadalmi közegtől nagyon rossz a közérzetem. Elveszítettem a kreativitásom. Nekem, akinek a gyufás skatulyáról eszembe jutott az univerzum, egyszerűen nincs kedvem érvényesen újra alkotni az elmúlt években.
Bálint fiadnak a Rükverc volt az első nagyszínpadi feladata még egyetemistaként, hol a fiatalkori énedet alakította, hol a fiadat. Mit adott ez a közös munka?
Nagyon szerettem. Bálintnak eleinte voltak fenntartásai a fordított dramaturgiával, az adaptációval kapcsolatban. Mire azt mondtam neki, abból kell kiindulni, hogy apáddal együtt dolgozol, ráadásul a Katona József Színházban. És hidd el, mondtam neki, ha egy ilyen komoly munkát csinálok, az hosszan fog menni.
Próbára teszik a kapcsolatotokat az apa- fiú történetek? Kisfilmben is szerepeltetek együtt.
Konkrétan kettőben. A Figyelj már oda! Almási Zsolt díjnyertes diplomafilmje. A Menetrendben az általam játszott öregnek lebénul a fél oldala, tolókocsiba kerül. A család gazdasági helyzetének a javítására kitalálja, hogy levágatja a béna karját meg a lábát. Nagyon groteszk, rengeteget lehet rajta nevetni.
Máté Gábor Bálintban a tökéletes fiatalkori másodat látta. Ti is ambicionáljátok a közös játékot?
Teljes joggal, mintha a klónom lenne, csak éppen erősebb és magasabb kiadásban. Inspiratív számunkra a közös játék. Tanulunk egymástól, ő tőlem metodikákat, felkészülést. A kreativitásra nem tudom megtanítani, ugyan olyan, mint az adottság, vagy van, vagy nincs. Én pedig szemléletet tanulok tőle.
Más világban nőttem fel, más volt a művészet, a kultúra társadalmi megítélése, értéke. Gáspár Sanyi barátom kérdezte tőlem, tudom-e hanyadikak vagyunk a társadalmi rangsorban. Honnan tudnám, nem lógok a neten. Mint kiderült a színészek négyszázharminckettedikek a sorban!
Hogyan veszed a fiad szakmai választásait? A teljes létbizonytalanságot jelentő független színházi létet folytatja…
Annak idején egy vis major miatt nem szerződtették a Katonába. A Tháliába szerződött, ahol nem igazán érezte jól magát. Jelenleg a Gólem Színházban játszik, a színház a rendelkezésükre bocsátott egy termet. A K2 Színház volt tagjaiból alakult Apertúra színházi műhely tagja. Valójában a két kezükkel építették fel a színházat, összegyűjtött szponzorpénzekből. Előfordult, hogy megnyertek egy pályázatot, még sem kapták meg az odaítélt összeget.
Alapító tag vagy a Katonában, kerek negyven éve a társulatnál. Szerepínséges évadokban bizonyára felmerült benned a maradni vagy menni kérdése. Mi tartott vissza?
Kétszer is felmerült bennem a színházból való „disszidálás” gondolata. Elsőre azért maradt félbe, mert a Katonát éveken keresztül hívták nyugatra, de a kulturális minisztérium mindig nemmel válaszolt, helyette a Nemzetit, a Vígszínházat ajánlotta.
A németek viszont ragaszkodtak hozzánk. 1987-ben végre kiengedtek bennünket a Theater der Welt fesztiválra Stuttgartba, ahol akkoriban a világ legjobb színházai voltak jelen Peter Steintől Giorgio Strehleren át Bob Wilsonig. A diktatúra lazulásának idejétől gyakorlatilag az egész világot bejártuk 1987 és 1994 között Los Angelestől Hongkongig, Ausztráliától Dél- Amerikáig. Előfordult, hogy épphogy hazajöttünk az egyik turnéról, már mentünk is tovább egy három hónapos dél-amerikai turnéra. Azért vagyok felkészületlen a rendszerváltozásból, mert nem voltam itthon.
A kilencvenes évek közepétől, végétől parkolópályás korszak jött számodra a Katonában.
Valójában az történt, hogy a színház 1994-ben kettészakadt. Két szemlélet állt szemben egymással.
Zsámbéki Gábor azt vallotta, hogy addig kell folytatni a külföldi turnékat, amíg megy a hajó. Székely Gábor a műhelymunkát hangsúlyozta, és mivel nem voltunk itthon, gyakorlatilag nem tudott kivel dolgozni.
Kivárásos alapon élted meg azokat az évadokat, amikor nem írtak ki a próbatáblára, illetve csak kisebb epizódszerepekre?
Ó, én annak nagyon örültem. Játszottam még Schwajda alatt az új Nemzetiben, harminc évig a Kolibri Színház alapító eladásában, a Kukac Matyiban. Ez utóbbival megnyertem a Színház a Bőröndben fesztivált Arizonában. Több kollégával is játszottam már, akiknek a Kukac Matyi volt az első színházi élményük.
A neved Gáspár Sándorral és Dörner Györggyel együtt említve egyet jelent a magyar színháztörténet talán leghosszabb sikerszériájával, a Stílusgyakorlattal. Elvi különbözőségek okán hagytátok abba?
A Stílusgyakorlat Salamon Suba László diplomamunkája volt eredetileg. Több mint hétszázszor játszottuk, az évek során generációk nőttek rajta fel. Amikor kihagyás után újrakezdtük, közöltem, hogy egy esetben vagyok hajlandó játszani, ha az öltözőben félretesszük a politikát. Máskülönben ugyanis nem lehet érvényesen együtt játszani. Aztán Dörnert kinevezték az Új Színház igazgatójának, és nem utolsósorban megszüntették a játszóhelyünk, a Komédium dotációját.
Hogyan néz ki a személyes toplistád a szerepeidből?
A Stílusgyakorlat, a Revizor, a Három nővér, a Művészet Haumann Péterrel, Lukács Andorral mindenképpen szerepel rajta. És a Vonó Ignác Szolnokon, ami a szerzőnek, Fejes Endrének nem tetszett, csak, amikor már híre ment az előadásnak.
A Színikritikusok díja történetében először velem fordult elő, hogy két díjat is kaptam egyszerre, a legjobb férfialakítás díját a Vonó Ignácra és egy különdíjat a Stílusgyakorlatra.
Utcaszínházi vonalra is elmentél, legutóbb A borbéllyal. A kísérletező vénádat beindította a nem hagyományos színházi közeg?
A borbélynak sajnos betett a covid. Hat évad alatt kettőszázhatvan előadást játszottam le belőle, havi hatot, plusz az évad végén még tízet. És az előadás önfenntartó volt. Túl azon, hogy a mi színházunkat kísérletező művészszínháznak tartom, mindig érdekeltek más területek is, elég kreatív voltam. Ambícióm, kedvem is volt hozzá. Most már fizikálisan sem vagyok olyan állapotban, de legfőképpen a kedély, a kedv hiányzik.
Vidéki, nyugdíjas színészként aposztrofálod magad. Alsóörsön kiteszi a napjaidat a ház körüli tevékenység?
Ilyenkor a fűtés, a favágás, a területrendezés, a téli munkák vannak soron.
Muszáj aktívnak maradnom fizikailag is. Van időm olvasni, írni, skiccelem az emlékirataimat a legelső emlékképeimtől, mert van mire emlékezni. Parasztgyerek vagyok. Harminchárom évesen kijutottam az Oscar-díjkiosztóra, Los Angelesbe Az én kis falummal.
Vannak még cseh kapcsolataid?
Ha minden igaz, májusban megyek Prágába. A covid miatt Jirkának (Jiři Menzel- A szerk.) nem volt nyilvános temetése. A cseh kulturális minisztérium tavaly rendezett a tiszteletére egy emlékhetet, ahol csak Menzel filmeket vetítettek. Szomorú, hogy Az én kis falum stábjából már csak ketten élünk, Jan Svěrak forgatókönyvíró meg én.
Jiři Menzel úgy beszélt rólad, mint a testvéréről. Hogy alakult a szakmai kapcsolat barátsággá?
Az Őfelsége pincére voltam magyarországi bemutatóján azt mondta Jirka, hogy Magyarországon két barátja van, Szabó István és Bán János. A mi kapcsolatunk Gyarmathy Lívia Minden szerdán című nagyjátékfilmjével kezdődött, amiben én játszottam a főszerepet, Jirka pedig egy tánctanárt. Akkoriban még jól beszéltem németül. Aztán úgy alakult, hogy minden évben találkoztunk a filmszemléken, hol Pécsett, hol Budapesten. A Činoherní és a Katona közötti baráti kapcsolatnak köszönhetően Prágában vendégszerepeltünk a Stílusgyakorlattal, amit Menzel a Činoherní színésze, rendezője is megnézett. A fiatal suttyó szerepében látva szöget ütött a fejében, hogy én játszhatnám Az én kis falum főszerepét. Előtte még a Katonában rendezte a Szarvaskirályt, együtt dolgoztunk, mint színész és rendező. Mire forgatni kezdtünk, már szorosabb kapcsolat alakult ki közöttünk. Rengeteget bántották azzal, hogy „jobbnál jobb cseh színészeink vannak, minek kell ide egy ismeretlen magyar”. Mire Jirka annyit válaszolt, hogy „mert egy zseni”.
Szerinted milyen arányban múlik a saját döntéseinken és a körülményeken, hogy ki mire viszi az életben, mennyire sikeres pályát fut be?
Számomra az volt a siker, amikor be tudtam teljesíteni a saját hivatásbeli vágyaimat, hogy a színház, ahová tartozom világkarriert fusson be, a filmjeim felkerüljenek a nemzetközi palettára.
A legtöbbet a kudarcaimból tanultam, amikor valami nem sikerült és rájöttem az okára. A színészi pályához a képesség csak a belépő, utána jön a rengeteg fizikai-szellemi munka, felkészülés a darabra, a csend, a szünet, a vonatfütty jelentése.
Csehovnál a szünet nem azt jelenti, hogy a színészek hallgatnak, ellenkezőleg, akkor történik a legtöbb minden. De, ha a néző nem tudja értelmezni, hogy mi jár a szereplők fejében, akkor nem fogja érteni. És ha nem érti, unatkozik. Nagyon fontos faktor még a szerencse, jókor kell lenni jó helyen. Az én ars poeticám szerint a következetes munka hosszútávon meghozza az eredményt.
Szerző: Szentgyörgyi Rita