Áprilisban három magánszínház vezetője volt Csizmadia Tibor vendége: Bank Tamás, a Játékszín igazgatója, Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda tulajdonosa, valamint Puskás Tamás, a Centrál Színház vezetője. 

Csizmadia Tibor kérdésére mindhárom vendég kijelentette, hogy állami vagy önkormányzati színház vezetését nem vállalná. Orlai Tibor ezt alapvetően azzal indokolta, hogy több évtizede dolgozik a magánszférában, és ezt a függetlenséget nem szeretné föladni, Bank Tamás emberi, szakmai, gazdasági okokkal indokolta, miért nem. 

Puskás Tamás megvilágította, hogy a magyarországi magánszínházak még messze állnak attól, hogy a Broadway- vagy a West End-értelemben használjuk ezt a kategóriát. Bár a tao ezt lehetővé tette, de ez a konstrukció már nem létezik. Bár nincsenek könnyű helyzetben a tao eltörlése, illetve a Covid miatt, a Centrál Színház igazgatója kiemelte, hogy egyetlen jelentős magánszínház sem adta föl az elmúlt évben.

Puskás színháztörténeti kontextusba helyezve a magánszínház intézményét, elmondta, alapvetően ez a színházak működési formája, az állami, önkormányzati tulajdonlás a 20. század második felében alakult ki, Orlai Tibor pedig hozzátette, a magánszínházakra Európában és Magyarországon mindig szükség volt, szükség van, és reméli, a jövőben is helyük lesz. 

Bank Tamás úgy fogalmazott, „akkor beszélhetünk majd igazi magánszínházról, ha saját épületekkel rendelkezünk, húsz-harmincezer forintos jegyeink lesznek, és nem számítunk arra, hogy az állam kisegítsen bizonyos támogatásokkal.”

Véleménye szerint ennek a jegyárnak előbb-utóbb lesz realitása. A Játékszín igazgatója beszélt arról is, hogy ők hárman nem egyszerűen színházigazgatók, hanem cégvezetők is, ez pedig azzal jár, hogy a saját bőrükre megy a játék, azaz ebben a szegmensben egyáltalán nem lehet következmények nélkül dönteni színre vitt darabokról, színészekről, rendezőkről.

Orlai Tibor ezt úgy pontosította, hogy magánszínházként jobban ki vannak téve a néző, azaz a piac visszacsatolásának. A producer ugyanakkor árnyalta a képet: „Nem lehet mindig sikerre menni. Úgy gondolom, hogy nekünk, akik ebben a szcénában dolgozunk, fel lehet vállalni időnként a kísérletezést. Nem lehet, hogy egy magánszínházban, legyen az bármennyire tőkefüggő, teljes egészében a kassza csilingelése határozza meg a működést.”

Az Orlai Produkciós Iroda évi 6-700 előadásának 40-45%-át vidéken játssza, és a szórakoztató repertoár mellett az elmúlt években felépített egy rétegszínházi repertoárt is. A Játékszín is egyre erőteljesebben nyit a vidék felé, évente 70-100 alkalommal tájolnak. Bank Tamás megjegyezte, ennek gazdasági okai is vannak, de azt is fontosnak tartja, hogy vidékre is eljussanak a budapesti előadások.

Bár a Centrál Színház már nem tájol, Puskás Tamás ezekből a strukturális jellemzőkből azt emelte ki, hogy a magánszínházak mindig a lehetőségek mentén dolgoznak. Az is közös a három színházban, hogy kvázi-társulattal dolgoznak, amit a nézői igény mellett elsősorban az egyeztetés praktikuma és a hosszú szériák is magyaráznak.

Kiderült, hogy a kvázi-társulat előnye vezetői szempontból a mobilitás, az, hogy – Bank Tamás megfogalmazásában – könnyebben nyitható az olló, azaz egyszerűbb a frissítés. Orlai Tibor a szabadság oldaláról közelítette meg a kérdést, ami mindkét félre vonatkozik, tehát egy színész is elmehessen hosszabb időre, kérhesse azt, hogy ne legyen benne új produkcióban.

Az Orlai Produkciós Iroda vezetője hangsúlyozta, az általa preferált modellben az egzisztenciális biztonság és a művészi fejlődés a röghöz kötés kényszere nélkül tud működni. Puskás Tamás a szereposztásban az adott szerepre legalkalmasabb magyarországi színész elvét követi, és arról is beszélt, miért hív külföldi rendezőt egy replika-előadás színrevitelére. Ugyanakkor mindhárom igazgató megerősítette, nincs egyetlen recept. Van, hogy a darabhoz keresik a színészeket, és olyan is, hogy színészre keresnek darabot, de arra is találni példát, hogy közösen kezdenek gondolkodni a rendezővel a darabválasztásban. „Ne általánosítsunk, hogy a magánszínház bulvárszínház” – jelentette ki Bank Tamás, amihez kollégái is csatlakoztak. Orlai Tibor a nézők neveléséről beszélt, Puskás Tamás pedig a közönségért való felelősséget emelte ki.

A három színházvezető között lényeges, alapvetően alkati különbség mutatkozott abban, milyen viszonyban vannak a felkért rendezőkkel. Orlai Tibor produceri szinten dolgozik, művészeti kérdésekbe a felkérést követően nem szól bele.

„Ha eldöntöttem, hogy ő csinálja ezt az előadást, onnantól kezdve a bizalom száz százalékban ott kell, hogy legyen, és nekem nincs jogom beleszólni a munkafolyamatba” – fogalmazta meg az általa követett metódust.

Bank Tamás saját rossz döntéseiből okulva rendezőtől függetlenül végigüli a próbákat, és a szerződésekben is szerepel, hogy beleszólhat a rendezés folyamatába. Számára ez jelenti a garanciát arra, hogy a megbeszéltekhez képest nem lesz más az előadás, és a Játékszín évi 140.000 nézője elégedett marad. Puskás Tamás a magánszínházak kitettségével és a hosszú szériákkal indokolta, hogy kevesebb a nagyszínpadi bemutatójuk, azoknál viszont biztosra akar menni, ezért adja ki ritkán a kezéből a rendezést.

A Centrál Színház igazgatója harmadikként egy Ruszt Józseftől kölcsönzött szempontot említett: „ő volt az, aki azt mondta, hogy ha Magyarországon biztosan szeretnél színházrendezőként dolgozni, szerezz magadnak egy színházat. Ezt viszonylag korán megfontolva léptem.”

A Covid hatásairól és a magánszínházak túlélési stratégiáiról is esett szó a beszélgetésben, hiszen az állami segítséget semmilyen formában nem kapó magánszínházaknak valóban a fennmaradásért kell küzdeni, mert már a tartalékaikból élnek. Orlai Tibor elmondta, a színészek egzisztenciális helyzetén valamennyit segít a stream, Bank Tamás és Puskás Tamás kiemelte a láthatóságot és a közönséggel való kapcsolattartást, de megerősítették, hogy az online közvetítésekből jelentős bevétel nem származik. Ezt a „lábat” azonban a jövőben is megtartják, mert vannak nézők, akiket földrajzi határok vagy egyéb korlátok miatt csak így tudnak elérni.

A jelent és a jövőt érintő kérdésekben is egyetértés mutatkozott, és nem csupán azon a személyes szinten, hogy ezt a munkát addig érdemes csinálni, amíg inspirációt és örömet találnak benne. 

A vendégek megegyeztek abban, hogy a mecenatúra és a szponzoráció megszűnését nem csupán a tao megjelenése segítette elő, hanem az is, hogy Magyarországon a kultúratámogatás nem számít egy cég megítélésében. Reményüket fejezték ki, hogy ez a szemlélet megváltozik, és a társadalom számára fontos értékmérő szemponttá válik.

A legégetőbb téma azonban a színházi élet újraindulása.

Orlai Tibor kiemelte, egyáltalán nem gazdasági, fiskális kérdésnek, hanem egyértelműen egészségügyi kérdésnek tekinti az újranyitás időpontját, ugyanakkor mindhárman bíznak abban, hogy biztonságban elindulhatnak a zárt és a szabadtéri előadások.