Egy korty magyar bor címmel jelent meg Szigethy Gábor színháztörténész, rendező, Kossuth-díjas író legújabb könyve. A kötetet a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatta be a Kortárs kiadó. A szerző már túl jár a harmincadik köteten, a nevéhez fűződik egyebek mellett a Gondolkodó magyarok című sorozat, Latinovits összegyűjtött írásainak kiadása vagy a Ruttkai Éva–Latinovits Zoltán életrajzi fotóalbumok is. Ezúttal a magyar borvidékekre kalauzolja el az olvasót, a bor és az irodalom közötti kapcsot is bemutatva – hívta fel a figyelmet az Infostart.

A nyolcvanegy éves Kossuth-díjas szerző így ajánlja olvasóinak új könyvét: „Ennek a könyvnek magyar borok a főszereplői, magyar borok, amelyeket ittam és szerettem; magyar borászok a hősei, akiknek ittam a borát, és akiket borukat kortyolva, történeteiket hallgatva megszerettem; tettestársai mesélőkedvű barátaim, akikkel boldogan ittuk borász barátaim jobbnál jobb fehér- és vörösborait. Íme néhány a megidézett bor-emlékekből: Tiffán’s Grande Selection, Györgykovács-Furmint, Hidaspetre, Kétvölgy és Vylyan Kékfrankosok, Ezerjók, Somlai Furmintok, Légli Gesztenyés, Takler Bikavér; Vesztergombi, Bock és Vida Kadarkák; Heimann Barbár Cuvée, Gere Fekete Járdovány, Figula Olaszrizlingek, Generosa, Kéknyelű, tokaji édesek, rozék…”

Nem titok, hogy nagyon sok momentum az életében köti a felesége édesanyjához, Ruttkai Évához. És tulajdonképpen a magyar bor fokozott ismerete is hozzá kapcsolódik. Arról szólva, mi ez a történet, Szigethy Gábor elmondta:

„Ez egy régi történet. Amikor diák voltam, akkor mi legfeljebb fekete címkés cseresznyét ittunk, mert a bor ihatatlan volt. De 1981-ben vagy 1982-ben feleségem édesanyja Egerben játszott nyáron, és a próba után mondta, hogy menjünk ki a Szépasszony-völgybe, és kóstoljunk. Én szokásomhoz szíven előre rohantam már, kértem négy pohárban egri bikavért, és kihoztak műanyag tálcán, vizes pohárban vörös italt. Megkóstoltam, és megállapítottam, hogy az körülbelül százszor jobb, mint amit Pesten lehet palackban kapni. Odaért feleségem édesanyja, meglátta a borász, „kezit csókolom”. Kivette a kezemből azt a poharat, amiből már ittam, térült-fordult, alpaka tárca, vörösboros pohár, az ezerszer volt jobb, mint amit egy perccel előbb ittam. Rájöttem, hogy a bor egy nagy titok, és valami rémlett gyerekkoromból, amikor én csak úgy belekortyolhattam.”

A könyvében azt írja, hogy kétéves volt, amikor először megkóstolta a bort:

„Kétéves voltam, mert a háborúban édesapám édesanyámmal leküldött minket Zalaegerszegre, mint a háborútól a legtávolabbi csücsök. A szüreten ültem anyám ölében, és talán el is aludtam, de a házigazda fölkiáltott, hogy bort ide már. Ezt én is kiabáltam, hogy „bojt ide”, és akkor anyámtól kaptam egy korty bort, hogy tudjam, hogy a „bojt ide” mit jelent, de ez még nem volt mélyen rám ható esemény. Az, amikor Egerben egyszer csak kiderült, hogy a Pesten kapható borokhoz képest a borászoknál is van kisebb és még nagyobb minőség, tehát hogy a bor egy titok. És akkor ez elkezdett érdekelni, de lényegében a ’90-es években párhuzamosan azzal, hogy a magyar bor kezdett újra föltámadni, kerültem borászok közelébe, és aztán ott ragadtam.”

Arról szólva, mik voltak a főbb állomások, amelyek egészen odáig elvezették, hogy a Magyar Bor Akadémia tiszteletbeli tagja lett, kifejtette:

„Ez úgy kezdődött, hogy a budavári borfesztivállal párhuzamosan volt mindig egy nagy tömegvacsora, akkor még a kongresszusi palotában, az utolsó az Arénában volt. Ez azt jelentette, hogy a szervezők meghívtak 10, aztán 14 éttermet, és mindig valami művészetet kapcsoltak hozzá. Filippinyi Évához, a rádióshoz, akivel sokat dolgoztam akkor, és akinek a férje, Kalász Márton volt, az írószövetség akkori elnöke, futott be a kérés a borászoktól, hogy küldjenek 14 írót, aki tud bort inni, vagy akar bort inni. Nem egészen értettem, de mindenesetre azt mondták, hogy menjünk el a feleségemmel a Gambrinus étterembe, mert ott lesz egy vacsora. És ott derült ki, hogy ott nem sok író van, hanem én vagyok a feleségemmel az író, és ott van a teremigazgató, a sommelier, két remek borász, Gál Tibor és Gere Attila, és végig kell ennem egy nagyon válogatott ötfogásos vacsorát, ehhez két fantasztikus borász borai, és ezt meg kell írnom másfél oldalban, a legkegyetlenebb műfaj író számára, mert ez lesz a műsorfüzetben. Azt mondták, hogy ez az egyetlen, ami tényleg használható volt az írók írásai közül. Nyilván szerepet játszott feleségem és az édesanyja emléke, hogy akkor a következő évben színészeket hívjunk. És akkor én azt találtam ki a feleségemmel, hogy a meghívott éttermek nevéhez igazítjuk a történetet, tehát Remíz étterem, akkor A vágy villamosa és Eszenyi Enikő, aki akkor játszotta. Vagy Alabárdos, akkor Falstaff, és Kállai Ferit hívom meg, akiről éppen akkor könyvet írtam, tehát nagyon jó kapcsolatunk is volt. Így született meg a tizennégy étterem, mindegyik étterem nevéhez kapcsolódva egy dráma és a drámát éppen játszó színész. És akkor ott ragadtam. Világ életemben kíváncsi természetű ember voltam, fogalmam nem volt a gasztronómiáról. Nem voltam az a rendszeresen vendéglőbe járó ember, viszont így a budavári Fortuna étteremben mindent láttam, és aztán vittem a hallgatóimat, akkor azt a bizonyos híres nagy évfolyamot, Tompos Kátya, Zöld Csaba, Nagy Sándor, ott tanultak meg bort inni. És így kerültem bele a körbe.”