Minden kornak kötelessége emlékezni és emlékeztetni. 2016-ban követ dobott az emlékezetpolitika „állóvizébe” Závada Pál  Egy piaci nap című regénye, majd  2018-ban annak színpadi változata. A Radnóti Színház kollektívája sodró erejű szavakkal, zenével, képekkel szembesít a magyar történelem egyik elhallgatott eseményével: a háború után haláltáborokból hazatért, kisemmizett kunmadarasi zsidókat az egykori szomszédok, bajtársak egy kegyetlen, alaptalan pletyka nyomán ellehetetlenítik, lemészárolják. A 2019-ben a Színikritikusok díját és a Kortárs Dráma díjat elnyert előadás lekerült ugyan a Radnóti Színház műsoráról, de az eSzínházban megtekinthető január 26. és 29. között.

„Nem teremőr vagyok egy szövegmúzeumban” hivatkozással válaszolsz, amikor számon kérik, hogy szabadon bánsz a drámai szövegekkel. A valós eseményeken, dokumentumokon alapuló Egy piaci nap esetében hogyan zajlott a közös munka Závada Pállal a regény színpadra alkalmazásánál?

Éteri állapot volt az egész folyamat azzal együtt, hogy elég tekervényes úton jutott el hozzám a darab rendezése. Ahogy megjelent Závada Pál regénye, szinte azonnal elolvastam és felhívtam őt azzal, hogy milyen szenzációs. Amikor később személyesen találkoztunk az Örkényben, mondtam neki, hogy kell nekem a színpadi feldolgozás joga. Mire bánatosan közölte, hogy azt már odaadta a Radnóti Színháznak. Jaj de jó, legalább meg tudom ott rendezni, gondoltam, de mint kiderült, a színház már kijelölte a rendezőt. Komoly aknamunkába kezdett a társulat azért, hogy én rendezhessem meg az Egy piaci napot. Örökké hálás leszek nekik. A végén hozzám csapódott le az anyag. Addigra viszont már erőteljesen foglalt volt az évadom, szinte alig tudtam a darabbal foglalkozni. Kiderült, hogy a Radnóti többször is átdolgoztatta Závadával a színpadi szöveget, mert nem voltak elégedettek vele. Mi a könyvet vettük alapul, meg a három különböző szempontból megírt színpadi Závada-szöveget. Pénteken megvolt Miskolcon a Kabaré bemutatóm, hétfőn már az Egy piaci nappal kezdtem a Radnótiban. Palitól teljes szabad kezet kaptunk, elég jól ismeri a munkáinkat, tudja mire számíthat. Úgy egyeztem bele, hogy ő meg ott ül minden próbán, nem szerettem volna, ha olyasmi kerül a szövegbe, amivel nem ért egyet.

A kunmadarasi zsidók elleni 1946-os pogromok a magyar történelem egy kevéssé ismert brutális eseménysorozata. A gyilkosságok megjelenítése helyett a növekvő, a terjedő gyűlölet rítusába akartátok bevonni a nézőt, élő zenei tagolással?

Ezek súlyos formai döntések. Az biztos, hogy a kunmadarasi és a miskolci történéseket nem lehet naturálisan ábrázolni a színpadon. Sem értelme, sem létjogosultsága. Az akciófilmeket sem nézem tovább, ha ebbe az irányba mennek el. Szétfröccsenő vér és agyvelő helyett a dolgok legvégét kell megmutatni. Kovács Márton zeneszerzőnek már a próbák elején mondtam, hogy a gyilkosságok minden bizonnyal zenei módon fognak megszólalni. A technikai könnyebbség miatt választottuk azt, hogy minden szereplő végig a színpadon legyen. Sokat segített Khell Zsolt díszlete, bezárta a társulatot egy apró, Radnóti színpad méretű térbe.

Nem elviselhetővé tenni a borzalmakat, hanem átélhetővé. Ennek a szándéka, valami fajta emelkedettség, gyász is megjelenik az előadásban. Arra utalva, hogy a magyar társadalom adós a gyászmunkával a zsidósággal, a múlt szégyenteljes tetteivel szemben? 

A magyar társadalom nem csak az emlékezést nem végezte el, hanem a nomenklatúra törekvéseiből az is látszik, hogy nincs is erre szándék. Szégyen, hogy nagyon soká derült fény a kunmadarasi borzalmakra, valamikor 2004- 2005 körül jelentek meg az első tanulmányok. Mindez azért is érdekes, mert Bibó István a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányában ír az 1946-os pogromokról, elemzi hogyan alakultak ki. Minden tizennyolc évesnek el kellene olvasni ezt a könyvet, hogy kicsit jobban értse, jobban rácsodálkozzon az országra, amellyel együtt kell élnie. 

Honnan a gyűlölet, hogy jutnak el odáig tisztességesnek, jó szándékúnak ismert emberek, hogy a szomszédaikat kifosszák, megöljék, kegyetlenkedjenek velük.Ennek a gyökereit modellezi le a falu közössége.

A konkrét történelmi körülményektől nem lehet eltekinteni. A világháború végén vagyunk. Nagyon komoly az éhezés, borzalmasan mennek fel az árak, az emberek meg vannak szorulva. A Kunmadarasról Auschwitzba tartó vonat – valamilyen véletlen folytán – nem Auschwitzba ment, hanem Bécsbe és onnan fordult vissza. Tehát Kunmadarasra viszonylag sokan jöttek vissza, többen, mint ahányan meghalhattak volna. Emellett ott van a magyar állam akkori politikája az árdrágítókkal szemben, akik mögött azonnal megtalálták a zsidókat. A nyomor nagyon könnyen ad táptalajt az embernek, amikor meg akarja találni a bűnöst, akitől szenved. Az már egyéni ízlés kérdése, hogy ki vesz részt benne, ki nem. Bizony el lehet érni, hogy a másik kitaszításával, ember mivoltától való megfosztásával felhatalmazásod van arra, hogy elvedd az ingóságait, aztán a méltóságát, majd az életét. Nem bonyolult dolog. És nehogy azt higgyük, hogy túl vagyunk rajta! Ma is mindannyiunkban ott bujkál lehetőségként, hogy akármelyik oldalra kerüljünk, az áldozatokéra vagy a gyilkosokéra.

A hat évvel ezelőtti bemutatóhoz képest még brutálisabb, gyűlölködőbb a közbeszéd, a közgondolkodás, a közhangulat Magyarországon. Az eSzínházzal a Radnóti kifinomult budapesti értelmiségi közegéből szélesebb látókörbe kerül az előadás…

Az eSzínház nagyobb tömegeket képes megszólítani, de szomorú vagyok amiatt, hogy élőben már nem látható az Egy piaci nap. A Radnóti Színház döntése, hogy levette a műsorról. Streamen is azok fogják megnézni, akik amúgy is érzékenyek a témára, nyitottak erre a problémára. Jó néhány előadást láttam a hatvanvalahányból, nem fordult elő, hogy kimentek a nézőtérről, hacsak azért nem, mert érzelmileg nagyon sokkolta őket.

A Hungary Live Festival felkérésére New Yorkban is megcsináltátok amerikai színészekkel az Egy piaci napot. Hogyan fogadták?

Akkor dolgoztam először amerikai, New York-i színészekkel, akik között nagyon nagy ágyuk is vannak. Elképesztő volt a felkészültségük, az igényességük, a figyelmük. Nagyon elkapta őket a darab. Felolvasó-színházi előadás volt, minden egyes dolgot tisztázni kellett, az angolul nem érthető nyelvi fordulatokat megváltoztattuk vagy kihúztuk. A nézőkkel folytatott beszélgetés során elhangzott, az a csodálatos a darabban, hogy teljesen általános történet, Amerikában éppúgy érthető. Akkoriban éppen Ukrajna volt a levegőben , most a Közel- Kelet, minden szituációra lefordítható, ami fontos az emberek életében.

Ha lehetne, újra színpadra vinnéd?

Igen, minden további nélkül. Önálló értéke a darabnak az a rengeteg munka, amit Závada, a Radnóti társulata, Kovács Mártonék beletettek. Nem szívesen hagynám veszni.

A magadfajta szabad gondolkodású művész értelmiség, színházcsináló számára egyre szűkül a tér ebben az országban. Ezért is rendezel gyakrabban a határon túl, Erdélyben?

Itthon két évente egyet tudnék rendezni. Ezt az igényemet Erdélyben, Marosvásárhelyen, Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen is ki tudom elégíteni. Tavaly Illatszertárt rendeztem Marosvásárhelyen, hamarosan visszamegyek, az egyetemen felújítjuk a Johanna, avagy maradjunk már emberek című szövegünket. 

Addig nem ér el a magyar kultúrpolitika keze, hogy ne a hozzáértést és a szakmai tudást tekintsék első sorban. Romániában szerencsére a közéletet nem fertőzte meg annyira a politika, mint nálunk, amiről egyértelműen a hatalomnak nevezett aktuális garnitúra tehet. Minden „jól seprő” kultuszminiszternek az első dolga ott is, hogy felvesse a kultúra támogatásának a csökkentését, de oly mértékű az ellenállás, hogy nem lehet meglépni. És még valami. Romániában 1989-ben vér folyt az utcákon, a szólásszabadság hihetetlen nagy kincs, amikor veszélybe kerül, mindenki felcsapja a fejét, nagyon vigyáznak rá. Az átmenet nálunk nem tisztán és korrekten zajlott, lásd ügynöktörvény, hanem koszosan és szürkén. 

Az ellenállás képessége hiányzik a magyar kulturális közegből?

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak két társulata van, egy magyar és egy román. Egy ottani színésznőtől hallottam, hogy a magyar társulatnál úgy zajlik a társulati ülés, hogy mindenki magában puffog, morog az ajkai között, ellenben a románok felugranak a helyükről, kiabálnak, robbannak. Mentalitásbeli különbségek vannak. Ettől függetlenül amikor a kis színházak költségvetését próbálták megnyirbálni, azonnal talpra állt az egész szakma és szembementek. Nem úgy mint nálunk, amikor a tao törvényt teljesen önkényesen, a saját céljainak megfelelően eltörölte a kultúrpolitika, más néven Vidnyánszky Attila. Ott, ahol a művészettörténetet kiveszik az oktatásból, nagyon nincs min csodálkozni, legfeljebb azon, hogy akik a döntéseket meghozzák szembesülnek azzal, hogy épp azt semmisítik meg, amire annyira büszkék, például a kultúrát.

Szerző: Szentgyörgyi Rita