Profi táncosok, a Magyar Táncművészeti Egyetem életének szerves részei, vérbeli pedagógusok. Hájas Katalinnal, az MTE Társastánc-és Divattánc tanszékének vezetőjével és Kósa Rolanddal, a tanszék művésztanárával beszélgettünk.

Meséljetek nekünk egy kicsit a kezdetekről. Miért pont a társastánc?  

Hájas Katalin: Annak idején szertornával kezdtem a pályafutásomat, ez volt az első olyan dolog, amit hosszú ideig csináltam. Közben nagyon sokat jártam a szüleimmel az Operettszínházba, gyermekkórusban énekeltem és rendszeresen néztem a Savaria táncverseny televíziós közvetítését, ami nagyon tetszett. Majd egyszer szólt a barátnőm, hogy talált a közelben egy tánciskolát, mi lenne, ha beiratkoznánk. Így is tettünk, én pedig ott ragadtam. Az első alkalommal rögtön éreztem, hogy ez az, amit csinálni szeretnék. 

Kósa Roland: Kaposváron születtem, ott írattak be a szüleim az akkor elég neves Flamingó Táncegyüttesbe tíz évesen. Engem igazából „a zene vitt be”, és ahogy Kati mondja, én is ott ragadtam. Ügyes lányokat kaptam partnernek, akikkel gyorsan tudtam fejlődni, így hamar kerülhettem magasabb osztályba. 18 évesen költöztem Budapestre, alig vártam, hogy kezdhessek a Táncművészeti Főiskolán. Amikor beléptem, az első pillanatban tudtam, hogy egyszer majd itt szeretnék tanítani. Most pedig már a nyolcadik éve vagyok művésztanár.

Mindkettőtök életében központi helyen szerepel az állandó önképzés, a tanulás folytonossága, a tudás magas szintű elsajátítása. Mi az, ami hajt titeket?

H.K. Azt gondolom, hogy egy pedagógus a folyamatos tanuláson keresztül tudja magát mindig megerősíteni, hiszen a pozitív impulzusok nekünk is kellenek. Akkor lesz valaki hiteles pedagógus, ha ő is képezi magát és példát mutat. Négy gyerekem van, több diplomám, jelenleg a doktori képzésem van folyamatban. Mindig azt szoktam mondani, hogy küzdeni kell. Nincs olyan, hogy az ember valamit nem tud megcsinálni. 

K.R. Szerintem a tanításban a legfontosabb a felelősség. Mivel minden folyamatosan változik, nekünk is állandóan képezni kell magunkat. Mióta elkezdtem táncolni, azóta is nagyon sok minden lett más. Noha a bázis és a technika ugyanaz, de a kinézet, a stílus, a tananyag már nem.

A Magyar Táncművészeti Egyetemen a balett, néptánc és moderntánc mellett komoly társastánc oktatás is zajlik, ti pedig szerves részei vagytok az intézmény Társastánc és Divattánc tanszékének. Véleményetek szerint miben kiemelkedő a képzés? 

H.K. Elsősorban a saját tanszékemről tudok beszélni, ahol nagyon baráti a hozzáállás mindenki felé. Számomra rendkívül fontos, hogy segítő attitűddel forduljunk egymás felé – ezt tudatosan is próbálom közvetíteni. Ami különleges, és amiben különbözünk – például a néptáncosoktól, akik szintén párban táncolnak -, hogy mi oktatóként mindegyik nemet önállóan tanítjuk, míg a néptáncosok ezt párban teszik. Természetesen a finomságokat már az adott nem szereplői adják át.

K.R. Illetve még abban, hogy mi a versenyekről is ismerjük a gyerekeket. A múltkor egy magyar bajnokságon voltunk, ahol rengeteg nálunk végzett hallgatóval találkoztunk. A szakmánk, a versenytánc sport és a Táncművészeti Egyetem nagyon szorosan kötődik egymáshoz, hiszen itt végez szinte mindenki, aki utána a felvételiző gyerekeket idehozza.

H.K. Igen, ez egy szűk kör, ahol mindenki mindenkit ismer, és jó együtt lenni.

Hogyan írnátok le az utat, amit egy növendék bejár a kezdés és a végzés között?

H.K. A táncpedagógus részen már adott tánctudással, versenyzőként jönnek a felvételizők és jó esetben pedagógiailag fejlődnek nagyon sokat: empátiában, előadásmódban, de természetesen az elméleti tudásuk is tovább bővül. Szerető, szakmailag felkészült pedagógusként tudnak kilépni innen. 

K.R. Ezzel szemben a művészképzőn a társastánc kiegészítő technikaként jelenik meg, amit a balett, néptánc és a színházi tánc szakokon is oktatok. Meggyőződésem, hogy a társastánc nagyon sokat tesz hozzá a növendékek lelki és szakmai sokszínűségének a fejlődéséhez és ahhoz, hogy tudatosságot, karaktert, színpadi jelenlétet találjanak. Minden vizsga az ifj. Nagy Zoltán színházteremben van, így olyan, mintha színházban lépnének fel.

Laikusként azt gondolja az ember, hogy a ti tanszéketek a sokszínűsége miatt jobban elkülönül a balett vagy a néptánc tagozatoktól. Ez az állítás megállja a helyét?

H.K. Az biztos, hogy sokszínű és abszolút különleges. (Nevet.) A társastánc, vagy ha úgy nézzük, a tíztánc nagyon sokféle energiával és hangulattal dolgozik, bármit ki tudunk belőle hozni. Bármilyen megjelenése is legyen az egyetemnek, a társastáncos hallgatók közül mindig vannak fellépők. Akár szomorú, akár vidám fellépő számra van szükség, biztos, hogy tudunk olyat nyújtani, amire épp szükség van.

Mire törekedtek leginkább az oktatási tevékenységetek során? Mennyire vagytok szigorúak a visszajelzések alapján?

H.K. Tőlem valószínű, hogy eleinte félnek a hallgatók. (Nevet.) De én magammal szemben is szigorú és maximalista vagyok.

K.R. Szerintem nem félnek, inkább izgulnak. Ami pozitív.

H.K. Lehet, mindenesetre nem is bánom, mert akkor készülnek. Azt várom el tőlük, hogyha gyerekeket kapnak a kezükbe, akkor hitelesek, valamint emberileg és szakmailag is felkészültek legyenek. Ahogy telik az idő, egyre jobban megértik, hogy a maximalizmusom értük van. Most is nagyon hiányoznak a végzősök, akikkel már közelebb kerültünk egymáshoz. Hiányzik, hogy együtt nevessünk az órán.

K.R. Ami engem illet, én olyan területen vagyok a művészképzőben, ahol a szigornak semmi értelme. A gyerekek ott alapból egy olyan közegben vannak, ahol mindent betartanak. Nálam egy kicsit fel tudnak szabadulni, minden órámat tudatosan játékkal kezdem. Ahol a saját határaik véget érnek, ott kezdődik a kreativitásuk, ebben tudok leginkább a segítségükre lenni. Gyönyörű dolog, amikor pedagógusként átélheted azt, ahogy egy törékeny balerina megengedi magának, hogy elkezdjen boogiezni. (Mosolyog.) 

Mitől lesz két remek táncos egy párként is kimagasló?

H.K. Először is szerintem egy pár esetében szükséges a kémia, hiszen szimpátia nélkül nem tudjuk sem személyiségében, sem testileg közel engedni a partnert. A közös cél csak úgy működik, ha együtt dobog a párnak a szíve. Amikor nincs külön te meg én, hanem mi vagyunk. Vannak külön-külön nagyon jó táncosok, akik párban nem jók, mert nem tudnak kommunikálni, nincs közös rezgés.

K.R. Sokszor van olyan a táncversenyeken, hogy ha a pár épp külön táncol és mindketten csinálnak valamit, érzed azt, hogy a fiú azért csinál kevesebbet, hogy a lány feltűnjön, vagy épp fordítva. Egy jó koreográfus figyel arra, hogy a pár erősségeit mutassa meg, közben pedig megtanítjuk őket arra is, hogy hogyan tudjanak bízni egymásban, hiszen az az első és legfontosabb, hogy megértsék, hogy ők együtt táncolnak és nincs olyan, hogy „én jó voltam, te pedig nem”. 

H.K. Egyébként egy táncpárnál nagyon sokszor van, hogy egy idő után – habár a férfi vezet, a nő követ – a nő pontosan tudja, hogy bizonyos szituációkban a partnere mit fog csinálni, hiszen ismeri a gondolkodását, a reakcióit, és ugyanez visszafelé. Ekkor működnek igazán jól. 

Decemberben indult egy videósorozat (Táncolj Te is Velünk!) az MTE Youtube-csatornáján, aminek állandó szereplői vagytok. Mi ennek a missziója?

H.K. Alapvetően az, hogy megosszuk azt az örömet, amit a társastánc okoz. Azt gondoljuk, hogy ha a videósorozat segítségével megtanítjuk a nézőknek az alaplépéseket, akkor a táncolás felszabadító érzését is tovább tudjuk adni, és reméljük, hogy ez a bánatban, a nehéz napokon át tudja majd segíteni őket.

K.R. Szeretnénk közelebb hozni a táncot az emberekhez. A videókban megmutatjuk, hogy csak három lépést kell egymás mellé tenni és már van is egy chassénk. Ez egy kivitelezhető dolog és szeretnénk, ha az emberek megtalálnák magukban ezt a csodát, mert ha táncolsz, egyszerűen minden felszabadul és tiéd a világ. 

Végezetül pedig: van kedvenc táncos idézetetek?

H.K. Nekem nem táncos van, de nagyon szeretem Nikos Kazantzakisz, görög költő gondolatát: „A tanár híddá feszül s biztatja tanítványait, keljenek át rajta; majd miután megkönnyítette számukra az átjutást, boldogan összeroskad, arra buzdítva őket, hogy maguk építsenek hidakat.” Ez egy óriási pedagógus hitvallás.

K.R. Nekem is hasonló, így hangzik: „A gyermek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.” Plutharkosz fogalmazta meg és szerintem mindkettőnkre abszolút igaz. Ott vagyunk, amikor szükség van ránk, segítjük a gyerekeket, ahol csak tudjuk, de helyettük táncolni, vizsgázni sajnos nem tudunk. Úgyhogy lángoljanak. (Mosolyog.)

Szerző: MTE