Nagyon gazdag az életműved, hosszan sorolhatnánk a szakmai múltja eseményeit. Népművelőként, néptáncosként, énekesként, gyógymasszőrként, zeneterapeutaként is tevékenykedett, a teológia szak elvégzése után református lelkészként kezdett el dolgozni. A legtöbben mégis talán mesemondóként ismerik. Écsi Gyöngyitvel a Vojtina Bábszínház oldalán jelent meg interjú.

Hogyan jellemeznéd az elmúlt időszakot, és hogyan a mostani tevékenységedet, mint előadó? 

Écsi Gyöngyi: Az, hogy sok mindennel foglalkoztam, nem az én érdemem. Harmadik gyerekként minden élményt örököltem a testvéreimtől, valamint nagy áldás volt az életemben, hogy tíz éves koromban indult a táncházmozgalom. Ez Felvidéken a megmaradás egyik eszköze volt. Már alapiskolában, a ‘80-as években kivételes helyzet volt, hogy néptáncot tanulhattam. A galántai gimnáziumban is szerencsém volt, elképesztően sok dolgot lehetett ott művelni! Nagyon magas színvonalon tanítottak minket a tanáraink, akiknek azóta is hálás vagyok: Pék László, Józsa Mónika, Takács Bandi bácsi, Ágh Tibor népzenekutató, Katona István koreográfus. Én csak belekerültem ebbe a világba, és rám ragadt a népművelés. Ki mondhatja el magáról az egész magyarlakta vidéken a Kárpát-medencében ‘82-ben, hogy néprajzszakkörre jár? Megtanítottak minket szakszerűen lejegyzetelni, dolgozni. Amikor tizenhat évesen kikerültem falura gyűjteni, akkor találkoztam azzal a jelenséggel, hogy beszélgetek valakivel, kérdezgetem őt, figyelemmel és szakszerűen. Úgy fogtam fel mindezt, mint egy eszközt, tehát ezekre a szakmákra, gyakorlatokra is úgy tekintettem, mint eszközökre. Ezek kellettek ahhoz, hogy találjak valamit. Az igemagyarázatokban és az igetanulmányozásban leltem rá annak a lehetőségére, hogy ne ártsak ennek a világnak.

Sőt, segítsél is…

É.Gy.: Az lenne jó, ugye? Így érkeztem el a meséléshez és a hithez. Mindig is tudtam, hogy van Isten, csak azt nem tudtam, hogy ő kicsoda. Ilyen rácsodálkozás volt például a gyűjtések kapcsán, amikor hallottam az asszonyokat énekelni. Lehúzták a rolókat, mert tudták, hogy megfigyelnek minket, csendben, gyertyafényben ültünk. Népdalokat, sőt, imádságos énekeket is énekeltünk. Olyan lelkiséggel találkoztam, amiről nem is tudtam, hogy létezik! Nem tudtam, milyen az, amikor valakinek a lelkéből kitárul egy imádság. Hatalmas kreativitás, és képzelőerő jellemző ilyenkor az előadóra, hiszen minden alkalommal máshogy szólnak a dallamok. Ez a népmesében ugyanúgy előjön. A mesemondásban otthon voltam, mert a mesében ugyanúgy benne van a néptánc lüktetése, a népdal, az imádság, az ütemek, a lélegzet fontossága, a mozdulatok. 

Az ember az imádságokat Istennek, Jézusnak mondja, a mesét pedig egy másik embernek. Belenéz a szemébe és várja a visszajelzéseket, amelyek mentén változtatja a mondanivalót. A történetmesélés is egy eszköz tehát. A mi romlatlan népi gondolkodásunk mélyen a hitben gyökerezik. Ez tele van örömmel, kacagással, jóindulattal, tanítással… Én nem akartam semmi olyat csinálni, ami nem tesz jót a világnak, csak az vezérelt, hogy szép és jó dolgokat műveljek. Ezért tartok a mai napig szakmai műhelyeket, foglalkozásokat, Hetényben pedig a lelkészi munkát végzem. És természetesen történeteket mesélek.Egyébként bármi szakmához —a teológián kívül—hozzányúlok, arra azt kell mondanom, hogy nem értek hozzá igazán… Én nem papírból tanultam, hogy hogyan kell dalokat, táncokat, meséket gyűjteni, hanem helyszínből. Mindig is keresgéltem s rábukkantam dolgokra. Például nagyon megörültem annak, amikor megtudtam, hogy a teremtésmesékből, vagy a legendamesékből egy egész CD-nyi anyagot lehet csinálni.

Hogyan és mit tanítasz a meséről a foglalkozásokon?

É.Gy.: Legfontosabbnak a személyiségünk fejlesztését tartom. Közben pedig azt keressük, hogy milyen eszköztárak, meseformulák vannak, hogy milyen segítői lehetnek a hősnek, mitől jó egy segítő figura, és milyen egy hős. Egy jó mesében megoldhatatlannak tűnő probléma van. 

Ha jól értem, miközben tanítasz, te magad is keresgélsz.

É.Gy.: Hogyne! És figyelem, hogy hogyan működik a folyamat, és hogy a pedagógusoknak mire van szükségük. Minden közösségen belül kialakul egy megfoghatatlan belső tér, ami egyben alkotói tér is. Kérdések, válaszok születnek meg, amik elindítanak benned egy gondolkodásmódot. Mindez nagyon felszabadító, és kiragadja az embert a hétköznapi rendszerekből.

Amikor mesét mondasz, a közönség reakciói mentén alakítod a történet hangsúlyait. Egy-egy ilyen alkalommal miből érzed, hogy éppen jól sikerült a közösen eltöltött idő?

É.Gy.: A mesének saját energiatere, saját élete van. Ha az egy jó mese, akkor megáll a maga lábán és rögtön megragad. Ebben nem én vagyok a fontos: én csak egy közvetítő vagyok, aki el akarja mondani a történetet. A lényeg az, hogy keressük azt, ami igaz. Minden felfordult világban rejlik valamiféle rend. Van-e lehetőség boldogabban, jobban, igazabban élni? A belénk teremtett rendet kell keresnünk, és erre a művészet, a mese nagyon jó. Elénk tárul egy világ, amiben ugyanúgy elromolnak dolgok, mint az életben, de valamitől megjavulnak! A mese szabadságot, lehetőséget ad arra, hogy együtt keressük ezt a rendet!

Forrás: Vojtina Bábszínház

Écsi Gyöngyivel itt olvashatnak nagyobb interjút.