„Kezembe kerül néha egy-egy fotó és mosolyogva teszem félre: szép volt, jó volt, de már történelem” – emlékszik vissza az MMA oldalán kivételesen gazdag és sikeres pályájára Császár Angela. A Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja kedvenc szerepeiről és mindennapjairól is mesélt március 16-i születésnapja alkalmából Kurucz Éva interjújában.

– Egy szép, kerek születésnapon beszélgetünk. Szereti az ilyen évfordulókat? Ilyenkor megáll egy kicsit, visszatekint az elmúlt időszakra?

– A szép, félkerek évfordulóm „éjszakára esik”, édes nagymamám szavajárása szerint. Amikor majdnem minden a hátam mögött van és alig valami előttem, a mindennapok kis örömei éltetnek. Tegnap is csodás volt 46 km-t tekerni a gyönyörű napsütésben a Duna-parton, vagy jó hallani, hogy az unokáim jó jegyeket hoznak az új iskolában, hogy oltást kaptak a barátaink és ha mi is megkapjuk, személyesen is találkozhatunk.

– Nagyon szép, tartalmas és sikeres művészi pálya van Ön mögött, sok díjjal, elismeréssel, és persze a közönség múlhatatlan szeretetével. Ha ki kellene emelni 2-3 szerepet, színészi feladatot, amelyekre a legbüszkébb, amiket a legjobban szeretett, melyek lennének azok?

– Egy passzivitásban eltöltött év után, amikor alig mozdultunk ki itthonról, amikor Zoom-on keresztül láthattuk egymást, beszélhettünk egymással, szinte hihetetlennek tűnik az a csodás borzongás, amit tömött nézőtér előtt, maszk nélküli játszótársakkal átélhettünk. Mindent szeretek, amit csináltam, hisz azt csinálhattam, amire talentumot kaptam. Kezembe kerül néha egy-egy fotó és mosolyogva teszem félre: szép volt, jó volt, de már történelem. Egri Pista bácsi, Rajz Jani bácsi, Pápai Erzsi, Raksányi Gellért, Siklós Olga, Neményi Lili, Horgas Béla, Sinkovits Imre, Bubik Pista… sok fiatalnak semmit nem üzennek ezek a nevek. Drága kollégák, barátok tűntek el mellőlem. A Budapest-Orfeum sikere vagy a Villámfénynél emléke, a Kedves hazug melegítő öröme, a rockoperák felemelő hangulata remélhetőleg másokban is nyomot hagytak.

– A nehézségek mellett a pandémia talán arra is jó volt, hogy a művészet új utakat talált a közönséghez: például online tartalmakkal akár kész színházi előadást, akár egy szép verset kínált a nézőknek. Ön szerint mi a legfőbb tanulsága ennek az időszaknak?

– Alig várom, hogy felébredjen a tetszhalott színház és újra élhessünk. Az online térbe száműzött előadások csak pótmegoldást jelentenek. Egy hangverseny varázslatos hangulatát, a közös lélegzést, a pianisszimókat és a fortisszimót hiába várom a képernyőtől. Tisztelet a kollégáknak, akik verseket küldenek az éterbe. „Jaj, hogy szerettem volna élni régen, / vén századok bús mélyein, korábban, / mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma, / a buta »modern technika« korában.” – mondja Kosztolányi. Az újraolvasott Pestis-ben van egy gondolat, hogy „az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló”. Én is ezt szeretném tapasztalni.

– Végezetül: mit kívánjunk a következő évekre, mint művésznek, mint magánembernek? 

– Kicsattanó egészséget, jó ízű játékot, szeretni való színházat, békés egymás mellett élést és minden jót kívánok a márciusi és a többi hónapban született embertársamnak.

Forrás és fotó: MMA