gate_Bannergate_Banner
Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. június 21., péntek
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „A minimum az volt, hogy felmondok a Nemzetiben” – László Zsolt Kadarkai Endre vendége volt

    2024. március 25., hétfő 11:07

    A legújabb Szavakon túlban László Zsolt volt a vendég. Szóba jött, hogy kik és miért sértődtek meg egy-egy társulatváltásnál, mikor beszélt Vidnyánszky Attilával, miért tartja borzalmasnak a Nemzeti Színház épületét.

    Kiderül, hogy miért van sok baja önmagával, mit gondol díjakról, nézői elismerésekről.

    Dadogásról, pánikrohomokról, pihenésről. Érzelmes, mély és őszinte beszélgetést igérhetek! Nézzék, szeressék!

    Néhány idézet az interjúból:

    – A Radnótiban kezdtem, ’89-től ’94-ig, sokan gyűltünk ott össze fiatalok. Ez egy nagyon prosperáló időszak volt, merthogy sok, viszonylag egyívású ember került egy társulatba. Szerintem az a vérfrissítés nagyon jót tett akkor a színháznak, ezt közölték is velünk, csak valahogy mi azt éreztük, hogy Valló Péter posztgraduális osztálya vagyunk és nem nagyon tudunk ebből kitörni. Tehát felnőttségre vágytunk. És akkor jött egy helyzet, hogy megalakult az Új Színház Székely Gábor vezetésével – az ő megkeresésére nem nagyon lehetett nemet mondani, de amúgy is már érett, hogy váltsak. (…) Ez Bálint Andrásnak és Valló Péternek nagy fájdalom volt. Emlékszem, Bálint egy évig nem köszönt vissza, Valló tovább húzta ezt a sértődős dolgot. De Székely volt a vonal másik oldalán, nem lehetett azt mondani, hogy még gondolkozom.

    – Vidnyánszkynak azért mondtam nemet, amikor marasztalt a Nemzetiben, mert úgy gondoltam, hogy ez a minimum, hogy tartozom ennyivel az Alföldinek, aki nem csak a munkatársam, akinek nagyon sok mindent köszönhetek, például megújulást a színészetben – ő alkalmazott először, mint negatív szereplőt. (…) Vidnyánszkyval azóta csak kétszer találkoztunk, ő szeret úgy fogalmazni, hogy a barikád két oldalán állunk, de én soha nem voltam barikádban, egyik oldalán se, másik oldalán se… SRossz érzésem nincs az Attilával kapcsolatban, leszámítva az SZFE-t, de hát azt most hagyjuk… Egyszer a Harmadik Figyelmeztetés nevű színészzenekarral léptünk fel a Nemzetiben, és amikor zajlott a hangbeállás, meglátott minket, odajött, kezet fogtunk, és akkor azt mondta: „nem gondoltam volna, hogy idejössz”. Akkor azt válaszoltam, hogy „nem vagyunk egyformák, Attila”. Lehet, hogy nem kellett volna.

    – Amikor a Törőcsik Mari emlékestre érkeztünk fellépni a Nemzetibe, nagyon izgultam, milyen lesz, ha találkozom például a régi kollégákkal, Szarvas Józsival, Rátóti Zolival. Arra gondoltam, vajon lenne-e értelme bármiről is beszélgetni, de nem hiszem, hogy találnánk közös nevezőt. Ha összekerülnénk egy előadásba vagy forgatásra, tehát ha huzamosabb ideig együtt tudnánk lenni, akkor lenne rá lehetőség… (…) Megmondom őszintén, Vidnyánszky frusztráltságát sokkal jobban megértem, mint az övékét.

    – A Törőcsik Mari emlékesten nagyon boldog voltam, mert Básti Julival és Dés Lászlóval zenélhettem. Délelőtt volt egy hangbeállás, jött a műszak, a kellékesek, az aszissztensek, Süti, a súgó, az öltöztető, egymás nyakába borultunk, ölelkezés, mlékezés, sírás. Utána szépen próbáltunk, majd beültem a kocsiba, és úgy remegett a kezem, hogy nem tudtam tíz percig elindulni. Ott jött ki ez az egész… Addig azt mondtam magamnak, hogy túl vagyok a Nemzetin, de egyáltalán nem voltam túl rajta.

    – Nincsenek új gesztusaim, nincsenek új pofavágásaim, ezeket már mind elhasználtam, nem tudtam újat kitalálni egyelőre, de majd igyekszem. Azzal nyugtatgatom magam, hogy azért a színpadon kimondott mondatok mindig más szövegek. (…) Nincs az az agyturkász, aki képes lenne az önkritikától megszabadítani. Öt éve gyakran elmegy a hangom. Ha nincs munkám, másnap elmegy a hangom, tehát használhatatlan leszek. Voltam két gégésznél, foniáternél, jártam nyirokmasszázsra, de nincs semmilyen elváltozás és nem tudnak mit kezdeni ezzel a tünettel. Gáspár Sándor ugyanezzel küzd. (…) Én magam sem tudok tenni ellene. Mészáros Máté fogalmazta meg találóan, hogy a színészet olyan, mint a börtön, vagy a katonaság. (…) Sok hülyeséggel küszködök magammal kapcsolatban, negatív dolgokkal… Előfordul, hogy annyi önbizalmam sincs, hogy azt érzem, mikor veszik észre, hogy szar, amit csinálok. (…) A mai napig, ha színpadra lépek, szorongok, majd meghalok.

    – A kétségek közt eszembe jutott, hogy zsongott a Kállai Feri bácsi, aki tanárunk volt a főiskolán, és azt mondta: „hát gyerekek, a tehetség az nem állandó”. Megtörténhet, hogy eltűnik a fenébe. Ő mondta azt is, hogy „húsz százalék tehetség, a többi az mind a szerencse”.

    – Bizonyos értékeimmel tisztában vagyok, képes vagyok színészként odafigyelni a színpadon, sokrétű a szenzorom, nem csak a saját dolgommal foglalkozom. De amikor meghallom Pál Andrist vagy Schneider Jankót, elolvadok és azon töprengek, miért nincs ilyen orgánumom. Volt, csak valahogy elmúlt. Ez is bosszant, mert sokszor hívnak például reklámra, de már megkérdezik, „van-e most hangod”.

    – Jártam pszichiáternél, meg pszichológusnál is, mert néha rám tört a pánik. Ez akkor csúcsosodott ki, amikor mentünk a lányaimmal a Vas utcában egy tüntetésre, de nem tudtam kiszállni a kocsiból, meglátva a tömeget. Dőlt az izzadság belőlem. (…) 12 éve csöng a bal fülem, az Úri muri főpróbahete óta, amikor naponta kétszer főbe kellett lőnöm magam.

    – A kérdésre, mi van a mérleg másik serpenyőjében, az a válasz, hogy egyrészt van az az energiaáramlás néző és színész, színész és színész között, amit Mészáros Máté is említett. Az egy komoly cucc. Legutóbb a gyógyszertárban odajött hozzám egy vadidegen hölgy, aki azt mondta, „tegnap láttuk egy előadásban, köszönjük, köszönjük”. Nem az számít, hogy mit mond, hanem az, ahogy mondja. (…) Nemrég a villamosmegállóban integetett nekem három 16-18 éves körüli srác. Odajöttek hozzám, hogy most látták A végét és csillogó szemmel kérték, hogy meséljek a darabról. És ez valami fantasztikus élmény. Szerencse is kell ahhoz, hogy pont ott álljak a megállóban.

    – Amikor jelöltek a Halhatatlanok Társulatába, egyszerűen azt hittem, hogy hülyéskednek, hol a kandi kamera.

    László Zsolt az interjúban őszintén mesél még családjáról, a munka más megpróbáltatásairól és arról, mi a legfontosabb számára.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram