37 ismert kortárs szerző, 20-30 perces, egysnittes filmetűdök Shakespeare 37 színdarabjából – ez a Shakespeare37. A sorozat egyik legutóbb megjelent alkotása Márton László Athéni Timón-parafrázisa. A 2021-ben Artisjus Irodalmi Nagydíjban részesült, József Attila-díjas író néhány hete a Pannon Várszínház Petőfi-drámapályázatán szerepelt sikerrel. Beszélgetésünkben az Athéni Timónra, annak aktualitásaira és Shakespeare-re fókuszáltunk, de szó esett arról is, hogy milyen műveken dolgozik éppen.

Mit gondol a Shakespeare/37-ről?

El voltam ragadtatva, nagyszerű ötletnek tartottam és most is így gondolom. A legnagyobb örömmel csatlakoztam, különösen azért, mert a projekt a vírushelyzet második hullámában indult, amikor az embernek minden erejét meg kellett feszítenie, hogy megőrizze belső egyensúlyát és alkotókedvét. 

Szerintem azért is fontos ez a sorozat, mert egy egészen sajátos lenyomatát adja a kortárs hazai irodalomnak, hiszen több mint 30 szerző vállalkozott arra, hogy megírja a saját Shakespeare átiratát.

Igen, és közben az is igaz, hogy a kapocs a Shakespeare-rel való kapcsolat, ami kellően erős ahhoz, hogy hidat képezzen az írók között, ugyanakkor elég szabadságot adjon ahhoz, hogy mindenki a maga módján formálja meg Shakespeare-hez és a konkrét drámához való viszonyát. 

Ön egyébként kedveli Shakespeare-t?

Mi az, hogy kedvelem? Nélküle nem léteznék én sem. Amikor 1977-78-ban katona voltam Hódmezővásárhelyen, többek között az tartotta bennem a lelket, hogy egyszerre végig tudtam olvasni mind a 37 drámáját. A helyőrségi könyvtárban ugyanis mind megvolt. Ezt se azelőtt, se azután nem tehettem meg – nem volt rá idő. Később persze alaposabban is elolvastam egyiket, másikat, volt olyan is, amit fordítottam.

Hogy esett a választása az Athéni Tiymónra?

Eredetileg az Othellót szerettem volna, mert azt jól ismerem, az én fordításomban mutatta be 2009-ben a Vígszínház, de már foglalt volt. Akkor eszembe jutott az Athéni Timón. Ez az egyik legradikálisabb és legmesszebb menő Shakespeare dráma. Sokan úgy gondolják, hogy ez volt az utolsó műve, mert ennél tovább már nem merészkedhetett. Van, aki azt mondja, hogy egyoldalú, ezért rossz darab. Én ezzel nem értek egyet. A drámai kompozíció nagyon erőteljesen működik és nagy teherbírású. Kétségtelen, hogy annyi keserűség van benne, amennyi egyetlen más darabban sem, még A viharban és a Lear királyban sem. Ugyanakkor ez a keserűség nem olyan mélyen tragikus, mint a nagy tragédiákban. Nem biztos, hogy a legkiegyensúlyozottabb, nem biztos, hogy a legtágabb perspektívájú, biztos, hogy a Hamlet és a Lear király e téren előbbre van, de pont ez az érdekes benne, meg ez benne a nagy színházi kihívás, és talán épp emiatt is tudja a mai nézőket és olvasókat megszólítani. 

Mitől tartja izgalmasnak ezt a darabot?

Soha nem lehet figyelmen kívül hagyni a mű előzményeit. Plutarkhosz és Suetonius műveinek ismerete nélkül Shakespeare ókori tárgyú drámáit nehéz értelmezni. Athéni Timón története ezekben az ókori forrásokban rendre megvan. Például Lukianosznak van egy dialógusa, a Timón, az embergyűlölő címmel, de Plutarkhosznál és egyéb szerzőknél is megjelenik. A történet másik hőséről, Alkibiadészről is igazán plasztikus képet kapunk Plutarkhosznál, vagy ott van Thuküdidész A peloponnészoszi háborúról szóló végtelenül sötét és keserű munkája, ami elsőként vet számot azzal a lehetőséggel, hogy az akkor ismert európai kultúrában világháború lehetséges. Abban Athéni Timón egy kedves kis színfolt Alkibiádész szörnyű, baljóslatú alakja mellett. Amúgy Alkibiádész mint bájos ifjú Platón dialógusaiban is feltűnik, különösen A lakomában. Így együtt tornyosul elénk ez az egész rémség, nevezetesen az, hogy van egy önmagát túlélt államforma, ami önmagát demokráciának nevezi, és van egy végtelenül kiábrándult és keserű ember, aki ehhez a pusztulástömeghez vagy csődtömeghez nem tud mit hozzátenni, azonban épp ennek a tehetetlenségnek a jóvoltából vagy rosszvoltából, aktív drámai szereplővé válhat. Engem egyrészt ez ragadott meg a történetben, másrészt, hogy hogyan tud drámai anyag lenni az, ha egy ember arra szánja rá magát, hogy tönkre tegye saját életét, saját személyét. És van még egy fontos gondolat benne: a jótékonyság nem biztos, hogy azonos a jósággal és lehetnek jótékony törekvések, amik nem biztos, hogy maradéktalanul sikeresek lesznek, mert épp a jóság erkölcsi értékeit és színezékeit nem tudja igazán felmutatni, mivel maga a célkitűzés túlságosan absztrakt. Ezért a jószándék elmegy a konkrét cél mellett. Az Athéni Timón erről tanúskodik és ezt próbáltam egy kicsit tovább élesíteni. 

Sokan, sok féleképpen nyúlnak az eredeti alapanyaghoz. Van, aki átírja, van, aki tovább gondolja, van, aki előzményt ír hozzá, van, aki kiragad egy gondolatot vagy egy szereplőt és ezt a szálat viszi végig. Ön milyen utat választott?

Szigorú feltételek voltak: öt szereplőnél több nem lehet a színen egyszerre, maximum 20-30 perces lehet a jelenet. Az volt a cél, hogy valamiféle köze legyen a Shakespeare darabhoz, de mondjon hozzá képest újat, ne legyen nagyon hosszú, mégis egy teljes egész egyfelvonásost kiadjon. Így akkor bennem már meg is volt a sztori: Athén közelében, de Athénen kívül találkozik Timón Alkibiádésszel, a kiinduló helyzet pedig az, hogy Timón ismét kincset talál, noha előzőleg már elszegényedett. Innentől kezdve csak le kellett tennem a tollat a papírra és az magától írta a verssorokat. Ja, és hát persze verses dráma. Számomra ez magától értetődik, ha Shakesperare-hez nyúl az ember. Nem is annyira Shakespeare nyelvén, mint inkább Shakespeare magyar fordításainak nyelvén kell megszólalnia.

Sok áthallás van ebben a történetben. Szándékosan szól ennyire ide ez az Athéni Timón?

Ezt a labdát úgy tudom leütni, hogy se nem szándékos, se nem véletlen, hanem elkerülhetetlen. Ha egy állam életét befolyásoló történéssorról írunk drámát, elkerülhetetlen, hogy saját helyzetünket is szemügyre vegyük. Drámaíróként ebben van gyakorlatom. Írtam már antik tárgyú drámát, a Démoszthenész, avagy az athéni állam bukása című munkát, ami témáját tekintve nem is áll nagyon messze az Athéni Timóntól. Az Athéni Timón mintegy száz évvel korábban játszódik. A Démoszthenész története azt mondja el, hogy amikor a demokrácia egyszer már megbukott és megpróbálják restaurálni, hogyan működik ez a restaurált demokrácia. Mindenkinek csak azt ajánlom, hogy nézzen bele a múlt mélységeibe és olyan ijesztő aktualitásokra fog bukkanni, hogy eláll a lélegzete.

Szólhat úgy is valami a mának, hogy egyetlen konkrét utalás sincs benne, csak felismerhető a párhuzam a történesekben, vagy látjuk a gondolati összefüggéseket. Az Ön írásában azonban bőven találni mai szófordulatokat, mint például az „ellenzéki összefogás”.

Ez egy poétikai probléma. Hogyan lehet archaizálni úgy, hogy korszerűek legyünk és hogyan lehet aktuálisnak lenni úgy, hogy ne legyen erőltetetten aktualizáló. Szerintem ez nagyszerűen megoldható. Sok ókori, középkori művet fordítottam, például Gottfried von Strassburg Trisztán és Izolda regényét, vagy a Nibelung éneket. Ezeken a munkákon megtanultam, hogy nem kell erőltetni a régieskedést, bőven elég, ha mondjuk a korabeli hossz- és súlymértékeket és jogi fogalmakat megtartjuk. Ez kellően archaikussá teszi a szöveget ahhoz, hogy tökéletesen hitelesnek hasson. Minden egyéb abszolút jelenkori. Mint ahogy az akkori szerző is az akkori olvasókhoz beszélt. És így a mostani fordító is a mai olvasókhoz beszél. Nincs itt semmi inkongruencia.

Tetszett az elkészült film?

A dolog nem itt kezdődik, hanem ott, hogy tavaly novemberben Magács Lászlóval és munkatársaival ellátogattunk Szabadkára és megnéztük a helyszínt, ami a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház ideiglenes játszóhelye és raktára. A díszlet- és a jelmezraktár Giovanni Battista Piranesirézmetsző vésőjére illő szürreális látomány volt. Tökéletesen magával ragadott. Éppen ezért az elkészült felvétel nem volt akkora meglepetés, mint egyébként lett volna. De azt mindenesetre meg kellett állapítanom, hogy nagyon hatásos.

De vissza tudta adni a film és a színészek azt, amit Ön látott ebben a történetben?

Ahogy idősödik az ember és van némi rutinja a drámaírásban, mert átél és túlél különböző színházi bemutatókat, megtanulja, hogy nem kell előre elképzelni, milyen legyen az előadás és a színészi játék. Következésképp kifejezetten ellenszegültem annak, hogy legyenek határozott elképzeléseim. Úgy gondoltam, rendben lesz. Azt láttam, hogy a színészek a maguk módján mind-mind megoldották a feladatot, és a rendezésnek is volt egy erős koncepciója. Mit akarhat többet és mást egy szerző?

Látott más epizódokat is?

Hogyne. Nem az első voltam, ezért megnéztem az előttem lévőket, hogy tudjam, körülbelül mire számíthatok, mik a lehetőségek, mik a tágasságok és szűkösségek. Eleve az, hogy viszonylag szűken be van határolva az idő és a szereplők száma, ez fegyelmező faktor. Vagyok annyira rutinos író, hogy ennek alá tudjam vetni magam. Sajnálom egyébként, hogy nem látható élő színházban a produkció, nagyon szeretném, ha egyszer majd sor kerülne rá, hogy mondjuk két-háromórás előadásokra bontva színpadon lehessen ez a 37-es széria. 

Van kedvenc Shakespeare műve?

Ez annyira gazdag életmű! Az az igazság, hogy nem tudjuk, melyek azok a Shakespeare drámák, amiket kizárólag ő írt, melyek azok, amiket brigádmunkában jegyzett, nem tudjuk, melyik drámának hiteles a szövege – ezektől a kérdésektől nem lehet teljesen eltekinteni. Vannak a nagy művek, amelyek az eget verdesik, és amiket nem lehet nem szeretni. A drámák közül az Othello, a Hamlet, a Lear király, a színművek közül A vihar, a Szeget szeggel, a vígjátékok közül a Tévedések vígjátéka, a Windsori víg nők. De az embernek persze lehetnek időnként más választásai is… Ezek között nincs az Athéni Timón, mégis nagyon gyakran úgy érzem, hogy közelebb áll hozzám, mint az igazán nagyok. De ott a Téli rege, azt se szereti mindenki, vagy a Titus Andronicus, ami a halmozott borzalmaival már-már nevetséges. Ennek ellenére, vagy pontosan ezért nagyon közel áll a 20. századi abszurdhoz, Becketthez vagy Ionescohoz. Felvetődik az az általános esztétikai kérdés, hogy az számít-e, hogy egy mű mennyire jelentős, vagy az, hogy mennyire közel áll a szívünkhöz. És mivel Shakespeare életműve elég gazdag ahhoz, hogy ezt meg tudjuk vizsgálni, ezért újra meg újra mérlegelni kell.  

Min dolgozik mostanában?

Sok minden van. A Könyvhéten jelenik meg egy regényem, A kárpótlás, ami egy lélektani fejlődésregény. Elkészült egy elbeszéléskötet is, Tovább is van címmel, ami valószínűleg jövőre jelenik meg. Miután lefordítottam a Nibelung éneket, egy dél-tiroli középkori elbeszélőkölteménnyel foglalkoztam, aminek az a címe, hogy Laurin rózsakertje. Egy Laurin nevű, dél-tiroli barlangokban élő törpekirály és veronai Dietrich herceg háborúja elevenedik meg benne. Arról szól, hogy mi történik akkor, ha az őslakosság ellenszegül egy gyarmatosító, külső hatalomnak. 10 éve fordítottam le Gottfried von Strassburg középkori német költő Trisztán és Izolda című regényét, ami egy házasságtörés történetét dolgozza fel, körülbelül úgy, mint Flaubert Bovaryné-ja, vagy Tolsztojnál az Anna Karenina. Ebből készítek most egy darabot. Egy korábbi változata látható volt 3 éven át a Budapest Bábszínházban, de most írok egy teljes változatot, hús-vér színészekre. Aztán a Nibelung énekből is szeretnék egy színpadi átiratot készíteni. Ez két dráma volna, ahogy a Nibelung maga is két részre osztható, az egyik a Siegfried meggyilkoltatása, a másik a Krimhilda bosszúja. Természetesen vannak további regény és dráma terveim is. Szerintem ez az elkövetkező évekre elég munkát ad. Az az igazság, hogy se pénzem, se befolyásom nincsen, de ötleteim mindig voltak. Ez véd meg a kétségbeeséstől, a depressziótól és egyebektől. 

Az interjút Spilák Klára készítette.