Október 14-én nyolcvan éves Nádas Péter Kossuth- és József Attila-díjas író, a modern magyar irodalom egyik meghatározó alakja.

Budapesten született 1942-ben. Édesanyja, Tauber Klára munkás, édesapja, Nádas László telefonszerelő volt. A második világháború időszaka, majd a “szűk levegőjű” ötvenes évek tragédiák sorát hozta a család életében: az anya 1955-ben mellrákban meghalt, ugyanebben az évben Péter agyhártyagyulladással kórházba került, 1958-ban apja, aki képtelen volt feldolgozni felesége halálát és saját meghurcoltatásait, önkezével vetett véget életének. Péter és öccse, Pál nagynénjük, Aranyossi Magda gyámsága alá került. Nádas 1958-ban félbehagyta vegyipari technikumi tanulmányait, később fényképész szakmunkás lett, gyakornokként a Nők Lapja szerkesztőségében dolgozott. Elvégezte a MÚOSZ újságíró-iskoláját, a katonaság után a Pest Megyei Hírlap munkatársa volt, az esti gimnáziumot kétszer kezdte el, és mindkétszer abba is hagyta.

1967-ben megjelent első kötete, A Biblia, két évre rá a Kulcskereső játék című novelláskötete. 1969-ben Kisorosziba költözött, ettől kezdve csak az írásnak élt. 1972-ben befejezte az Egy családregény vége című munkáját, amely csak 1977-ben jelent meg. 1974 és 1979 között a Gyermekünk című lap olvasószerkesztője volt, 1980-ban a győri Kisfaludy Színházhoz szerződött lektornak. 1981-82-ben ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben élt, 1982-ben megjelent három színházi művét (Takarítás, Találkozás, Temetés) tartalmazó Színtér című kötete. 1984 óta a Zala megyei Gombosszegen él és dolgozik. 1986-ban jelent meg nagyregénye, az írói ábrázolásmódot megújító Emlékiratok könyve, amelyen 1973-tól dolgozott. Könyvét a kritika a háború utáni magyar epika egyik legkiemelkedőbb alkotásaként üdvözölte. 1988-ban Játéktér, 1991-ben Az égi és földi szerelemről címmel jelent meg esszékötete.

1992 áprilisában az európai irodalom terén kifejtett kiemelkedő tevékenységéért – második magyarként – megkapta az 1991-es osztrák Irodalmi Állami Díjat. 1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává választották, ugyanezen év áprilisában infarktust kapott, újraélesztették és megműtötték, a nemlét közelségének megtapasztalásából született Saját halál című kötete, amelyben a szövegek mellett saját fotográfiái láthatók a kertjében álló vadkörtefáról. Felépülése után tovább dolgozott a Párhuzamos történetek című regényén, amely csaknem húszévnyi alkotómunka után 2005-ben jelent meg. A háromkötetes regény (A néma tartomány, Az éjszaka legmélyén, A szabadság lélegzete) egy magyar és egy német család történetére épül, számtalan mellékszállal, egymástól látszólag igen távoli, ám mégis egymásba fonódó epizódokkal, szereplőkkel.

A cselekmény az idősíkok állandó változtatásával a harmincas évek Magyarországától a berlini fal leomlásig kalauzolja az olvasót. A sokrétű mű Nádas művészetének minden jellemzőjét magában foglalja: az érzékenységet, az analizáló képességet, a szigorú logikát, a pontos és sokszor kíméletlen ember- és környezetrajzot, az érzékiséget, a leheletnyi iróniát. A műért 2012-ben Nádas német fordítójával, Christina Virághgal megkapta a Brücke Berlin-díjat és a Südwestrundfunk (SWR) német közszolgálati rádió irodalmi díját is. Ugyanebben az évben jelent meg a Párhuzamos olvasókönyv, amely a regény egyfajta függelékének is tekinthető, egy része munkanapló, és emellett közöl esszéket, képeket, jegyzeteket is a regénnyel kapcsolatban.

2012-ben a svájci Zug városkában található kortárs művészeti múzeumnak, a Kunsthausnak adományozta fotográfusi életművét, több mint 600 fotót valamennyi alkotói korszakából az 1960-as évek elejétől egészen 2003-ig. 2013-ban fényképészi életműve egészét jellemző gyűjteményt, 123 fotót adományozott a Petőfi Irodalmi Múzeumnak is. 2016-ban jelent meg Az élet sója című kötete, az író szavaival “urbanisztikai regénye”, amely egyszerre történelmi esszé és városlegendárium, egy délnémet kisváros keletkezésének, történetének és szokásainak élvezetes és rendhagyó leírása. Idén áprilisban publikálta Világló részletek című monumentális, sokrétegű, súlyos családi és társadalmi kérdéseket érintő memoárját, amely az Emléklapok egy elbeszélő életéből alcímet kapta. Művében életének legszemélyesebb emlékein, megértési kísérletein keresztül a huszadik század első felének történelmi és politikai folyamatait, értelmezéseit tárja az olvasó elé.

Nádas Péter munkásságáért számos rangos elismerést kapott itthon és külföldön is: 1985-ben József Attila-, 1992-ben Kossuth-díjjal jutalmazták, „a magyar regényt megújító munkásságáért”. 1998-ban az Emlékiratok könyve Franciaországban megkapta az év legjobb idegen nyelvű könyvének járó díjat. 2005-ben Pro Urbe Budapest, 2006-ban Márai Sándor- és Palládium-díjat kapott, az év júniusában a Berlini Művészeti Akadémia tagjai közé választották. 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést, 2010-ben Budapest díszpolgára lett, és Szirénének című művéért neki ítélték Az Évad Legjobb Magyar Drámája díjat. 2014-ben megkapta az európai irodalom jeles alakjait kitüntető Würth-díjat, 2015-ben drámaírói életművéért Szép Ernő-díjat vehetett át a magyar dráma napján. Nevét évek óta az irodalmi Nobel-díj várományosai között említik.

Szeptember végén összművészeti programsorozattal tisztelgett munkássága és életműve előtt a főváros, míg az október közepi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár városi sétákkal és egy rendhagyó beszélgetéssel köszönti. Ugyancsak az évforduló alkalmából a Jelenkor Kiadó és a Libri Könyvkereskedelmi Kft. az író novelláiból készített, egyedi válogatáskötetet jelentetett meg Berlini szürke címmel, a Berlini Művészeti Akadémia pedig megnyitotta a Nádas Péter-archívumot, amely az író kéziratait, jegyzeteit, emlékiratait, fényképfelvételeit, levelezéseit mutatja be.

Írás: Egy írásnak mindig van saját ökonómiája, ami meghatározza, mi az a pont, amíg még érthető az ember, és mi az, amikor már nem, amikor már zavaros lesz a kép. Nem baj, ha egy emberről alkotott képnek homályos pontjai vannak, hiszen az ember örök titok, fény és idegenség. (…) Egy műalkotásban is megvannak ezek a határok, hogy az intimitásban hol kell megállni. A határok egy irodalmi műnél tágasabbak, mint a magánéletben. De a saját élet más, ott az intimitás túlzó mértéke megbotránkoztató a többiek számára. Ha nincs esztétikai értéke, nem felfogható, tanulsága sincs.

Feladat: A kamaszkor végén az embernek nem csak föl kell ismernie önmagában egy olyan nőt vagy egy olyan férfit, aki semmiben nem különbözik a többiektől, hanem pontosan olyan, mint mindenki más, hanem ebben a fölismert nőben vagy férfiban nagyon rövid időn belül meg kell találnia egy olyan, senki másra nem hasonlító személyest, aki egy másik, feltétlenül ellenkező nemű, s szintén senki másra nem hasonlító személynek előre láthatón és életfogytiglan a kedvére van. A feladat nem megoldható.

Bécsi rádió: Tizenhét éves koromtól a tanulói fizetésemből és a fekete munkáimból éltem – esküvőket fényképeztem –, ebből tartottam felszínen magam – még ittam is belőle, mint a gödény. Aztán ’68-ban ténylegesen kivonultam a magyar társadalomból, nem néztem a tévét, csak a Népszabadságot olvastam, mert mindig tudni akartam, hol tart a játszma. A Szabad Európát csak mértékkel hallgattam, mert az szintén torzított, a két torzítás pedig egymást nem egészítette ki, és nem is cáfolta, csak zűrzavarossá tette a képet. Ezekben az években egyetlen valós információforrásom a bécsi rádió volt.

Kultúra: A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniök, s a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szabja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.”

Monstrum: Én mindig erősen harcoltam a rövid terjedelmekért, hiszen a redukcionisták tanítványa vagyok. Redukcionistának nevezem a háború élményétől letaglózott művésznemzedéket. Ők a kifejezés eszközeit minimalizálták. Nincs szöveg, amit meg ne húztak volna, amit ne találtak volna még mindig bőbeszédűnek. Mészöly Miklós kifejezésével élve, gyomlálták a szöveget. Az építészetben funkcionalitásnak nevezték a módszert. Az épületnek funkciója van, a funkciót nem kell dekorálni. Mindent rendesen megtanultam, egy idő után mégis szembe kellett fordulnom a redukcióval. A kifejezésnek ugyanis van önértéke, és a szépsége is ebben rejlik. Tovább harcoltam a terjedelmes kifejezésmód ellen, mégis mindig monstrumok sikeredtek ki belőlem.

Gyűlölet: A gyűlölet, mondom, rejtekutakon jár bennem, másokban is. Aki kíváncsi rá, annak titkos tapétaajtókat kell kinyitnia, homályos mellékfolyosókon kell botorkálnia, alagutakban, csatornákban kell hétrét görnyedve előre másznia, s még innen is vezetnek lefelé aknák és kanálisok. Ez ő maga. A másikét az látja, aki látta a magáét. Mindenki másé csupán hasonlata ennek.

Anus mundi: Az anus mundit nem lehet begyógyítani, az anus mundi állandó témája a művészeteknek, az úgynevezett végső dolgok és a végzetes helyzetek. Csupa olyasmi, amiről nem szívesen beszél az ember hangosan. Ezeknek éppen az a jellegzetességük, hogy nem múlékonyak. Ami egyszer megtörténik egy emberrel, azt nem lehet begyógyítani, legfeljebb kegyesen el lehet felejteni.

Tetszés: A szépség és a csúnyaság mibenléte kivonja magát az emberi ítélkezés alól, holott ezeken alapszik a tetszés, mely a lehető legvégletesebb és változtathatatlan ítélet. Viszonyunk éppoly aránytalan ezekhez, miként a sorsunk se a mi arányossági igényeink szerint adja vagy nem adja; illetve adja az egyiket, de nem adja a másikat, vagy valamicskét ad az egyikből, ám hozzátesz a másikból is.

Ismeretlen: Megcsináltam a végrendeletemet, nem szeretnék rendetlenséget hagyni magam után. Nem várom, nem csábít, hiszen fantasztikusan szép tud lenni egy reggel, szeretem a fényeket, a madarakat, s odáig megyek, hogy még egyes embertársaimat is szeretem. Az élet, mint olyan,  szép, Ady szavaival élve, az élet élni akar, s ez engem nagyon is érdekel. De valamennyien halandók vagyunk, kár lenne légvárakat építeni.  Természetes, hogy minden ismeretlennel szemben bizonytalanságot vagy szorongást érez az ember, a halállal szemben is. Ám ugyanígy jelen van bennünk a kíváncsiság. Bennem nincs a halállal szemben szorongás, sok halált láttam,  háborúban születtem. Mindig is érdekeltek a vallások, miként közelítik meg a halált és a túlvilágot, mint előzményt és következményt.  A szívinfarktus erős fájdalommal jár, ettől meg akar szabadulni az ember,  orvost hív, orvoshoz viszik, de a klinikai halál állapotában nem volt bennem ellenkezés, s igazán csalódott voltam, amikor visszahoztak az orvosok.

Márpedig: Márpedig mindaz, ami az életben tudatos, hozzásegít ahhoz, hogy ne az ösztönös legyen az úr a házban, azaz ne az indulati kerüljön fölénybe, hanem az ellenőrzött, az értelemmel átvilágított, a történelem menetébe illeszkedő. Ami rögtön azt is jelenti, hogy ne legyenek túl nagy illúzióink az emberiség történetével kapcsolatban. Senkit ne tévesszen meg a hatalmas olló, ami a technikai civilizáció és a történelmi magatartásmodellek között nyílt ki. Nehogy azt gondoljuk már, hogy most, a 21. században, a technikai civilizáció fantasztikus találmányai mellett mások lettünk vagy mások vagyunk, mint ezelőtt kétezer vagy ötezer évvel. Ugyanolyanok vagyunk. Csupán nagyobb energiák és technikák állnak a rendelkezésünkre a pusztításhoz. Ezek az energiák ugyanakkor ki is segíthetnének minket a slamasztikából, amibe tudatlanságunkban belekormányoztuk saját magunkat.

Vannak: Vannak a művészettörténetben meg az irodalomtörténetben abszolút alkotók, akiknek az életművébe nem tudunk emberi léptékkel, kritikailag beleszólni. Annyira paradigmatikusan jönnek össze különböző történelmi, tapasztalati, szaktudásbéli áramlatok egyetlen emberben, hogy se hozzátenni, se elvenni nincs mit belőlük. Bosch ilyen, akárcsak Bach vagy Shakespeare. Se a korral nem magyarázható, se azzal, hogy az anyukája adott-e neki pofont, mikor elcsente a töpörtyűt, vagy nem adott. Valami egyszerűen létrejön, amihez nincs mit hozzászólni.

Képek: Olyan lenyűgöző volt a kilátás a kisoroszi szőlődombról, hogy ha szemben ültem vele, akkor nem volt kedvem se íráshoz, se olvasáshoz, se semmihez, csak a bámuláshoz. A gondot az jelentette, hogy egy kis faházban írtam, ahol nem tudtam nem szemben ülni vele. Erről beszélgettünk Miklóssal, aki válaszként Cendrars-t idézte, aki bizonyos helyeken csak a természetnek hátat fordítva tudott dolgozni. Nem ismertem Cendrars-t, de innen jött az ötlet, hogy a látványt elzárjam magam elől egy vietnámi rizsfóliával, amit akkoriban napozó alkalmatosságnak használtak. Átderengett rajta valamennyire a táj, ami még így is csodálatos volt, néha fényképeztem is. Az íráshoz ugyanis belső képek kellenek – a képzelet képei, nem pedig a realitás képei.

Tükör: A képzeletet lehet aztán ellenőrizni a realitáson, fiatal koromban sokszor meg is tettem. Amit elképzeltem, eljátszottam a tükör előtt, mint egy kipróbáltam a mozgásábrát, hogy anatómiailag stimmeljen. Próbálkoztam a különböző érzelmi kifejezések képével, vagyis pofákat vágtam. Ma már ez a segédeszköz nem kell, de olykor még most is kipróbálok dolgokat. A realitás bezavar ilyen értelemben a képzeletnek, mert a képzelet túlmegy azokon a lehetőségeken, amelyek a realitás számára adottak. A hátam közepét nem tudom megvakarni.

Forrás: MTI, Színház.org, Fidelio, Magyar Narancs, Vasárnapi Hírek, Zaol.hu, 24.hu