Kiss Tibor képzőművész, a Quimby és az Aranyakkord zenésze, dalszövegírója május 2-án nyíló Nem vagy egyedül c. kiállítására készül, amely régi és új alkotásait sorakoztatja fel. A megnyitón a szolidaritás jegyében a mentálhigiéné kap fő fókuszt, egy kerekasztal beszélgetés keretében szó lesz a zenészek és a szakmabeliek mentális egészségéről, valamint a mentálhigiéné fontosságáról. A kiállítás május 14-ig a Főfotó Galériában tekinthető meg. Kiss Tiborral beszélgettünk.

Honnan jön az érdeklődésed a képzőművészet iránt?
Aktív gyerek voltam, de a rajzolás mindig is egyfajta megnyugvási pont volt. Ha unatkoztam, akkor is ceruzát és rajzlapot vettem elő, az édesanyám biztatására. Az a típus voltam, aki összerajzolta a könyveit, de még a bútorokat és a falakat is. 13 éves korom környékén elkezdtem olaj portrékat festeni, viszont az egyik tanárom azt javasolta, hogy térjek vissza az alapokhoz: a gúlákhoz, hengerekhez, kockákhoz. Az ő óráin kapott rendszert az addigi ösztönös működésem. Nagyon beszippantott a képzőművészet. Érezhető volt, hogy többet jelent nekem, mint egy hobbi, és már kamaszként eldöntöttem, hogy ezt a pályát választom. Eredetileg festő szakra szerettem volna jelentkezni a Képzőművészeti Egyetemre, de mivel a felvételire grafikákat vittem, és az volt bennem, hogy jó lenne valami szakmát tanulni, így kötöttem ki az alkalmazott grafika szakon. Az első év után viszont mégiscsak átmentem festő szakra. Aztán persze később bejött a képbe a zene is, de összességében elmondható, hogy a művészetekben találtam meg azt, ami nekem való. Egyébként a mai napig megmaradt a grafikus látásmódom, ha megnézed a képeimet. A művészet jelenlétének sok szelete van az életemben, bennem is összefolynak a dolgok. A zene a képekben is benne van és a dalszövegekben is van képiesség. 

A képzőművészet milyen szerepet tölt be most az életedben?
Nehéz megmondani. Mindig olyan volt, mintha több hobbim lenne. Annak idején komolyan gondoltam, hogy festő leszek, aztán bejött a zene, ami eléggé elrabolta a lelkemet, annál nagyobb hatású valamivel addig nem találkoztam. Azt mondanám, hogy korszakok vannak, hogy mikor melyik művészeti ággal foglalkozom jobban. Amikor végzős voltam a Képzőművészetin, el kellett dönteni, hogy a zenekarnak próbatermet vagy magamnak műtermet keresek, és mivel akkor már heti négy-öt alkalommal felléptünk a Quimbyvel, azon volt nagyobb hangsúly. Egy darabig az volt az elképzelés, hogy zenélek, és mellette festek. A festés végig kísérte a zenei pályafutásomat, de voltak olyan időszakok, hogy hónapokig, évekig nem tudtam ecsetet a kezembe venni, csak a zenével foglalkoztam. Aztán kialakult, hogy a január-február uborkaszezon a zeneiparban, és olyankor többet tudtam festeni, akár úgy, hogy gitár lógott közben a nyakamban. Az nagyon jó volt, amikor olyan próbatermet találtunk, amiben stúdió is volt, és azon túl mindenkinek külön szobája, ahova visszavonulhatott, én például festeni. Szóval a helyzet is szüli, hogy milyen szerepet tölt be a képzőművészet az életemben. Hogy most tudok festeni, az annak köszönhető, hogy a Jurányi befogadott pár hónapra. Meg apropója is van a képeknek. 

Bizony. A Nem vagy egyedül c. kiállítás május 2-án nyílik a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül a Főfotó Galériában. Mesélj arról, hogy mivel készülsz!
Egy felkérésnek teszek eleget, magamtól nem jutott volna eszembe, nagyon ritkán állítok ki. A Nem vagy egyedül jó alkalom arra, hogy összegyűjtsek pár képet, amit fel tudok lelni a környezetemben. Válogatás lesz az elmúlt évekből, de a régi képek mellett újakkal is készülök. Ez a kiállítás alkalmat ad arra, hogy ránézzek, hogy mit műveltem az utóbbi években. A 2012-ben megjelent Neonradír kötet például helyettesített egy kiállítást, lenyomata volt az addigi képzőművészeti munkáimnak. Azt éreztem, hogy tudok valamit üzenni azzal a történettel, ami akkor zajlott bennem. Annak is volt egy dramaturgiai vonala, ami az egészet összefogta. Abban is benne volt a zene: a dalszövegek, a játék inspirálta sok szempontból a kiadványt, és most ezt a kiállítást is. A Nem vagy egyedül több korszakból való válogatás. Azt nem mondanám, hogy best of, annál is inkább, mert az általam több best of-nak tartott kép hollétéről jelenleg nincs tudomásom. Hogy milyen képekkel készülök, arról csak annyit mondanék, hogy expresszív, szimbolikus, metaforikus világ hatja át őket. Lecsapódik a képeken az, ahogy reflektálok a bennem és a szűkebb, tágabb környezetemben zajló történésekre a hétköznapok szintjén.

A megnyitón lesz egy panelbeszélgetés, amelyen részt vesz Bérczes Ádám (Music Mentál, mentálhigiénés segítő szakember, zeneipari szakember), Oláh Péter (Megálló Csoport, kuratóriumi elnök, terápiás programvezető, közösségi ellátásban gondozó) és Füstös Kiberov (felépülési coach).
Hozzákapcsoltuk a kiállításhoz, mert azt gondoljuk, hogy nagyon fontos beszélni a mentális egészségről, pont azért, mert nehéz téma, nagyon sok elfojtás és tagadás van a társadalomban ezzel kapcsolatban, sok olyan kimondatlan dolog, ami hosssú távon fertőz és mérgez. Emiatt sokan érzik egyedül magukat, mert nem lehet nyíltan beszélni a függőségekről, a mentális vagy pszichés zavarokról. Helyet adunk a panelbeszélgetésnek, hogy lehessen a komolyabb témákról eszmét és tapasztalatot cserélni. Egyébként is viszonylag nehezen élhető társadalmi légkörben vagyunk mindannyian, amire rátett a Covid-járvány, a háború. A magyarok nagy általánosságban nincsenek valami jól. Olyan statisztikákban végzünk első helyen, amik nem valami pozitívak. 

Honnan tudod, hogy ha jön az ihlet, akkor annak dalszöveg, festmény, vagy mi lesz a vége?
Össze szokott keveredni néha, de ha valamelyik művészeti területre ráállok, huzamosabb ideig azzal foglalkozom, akkor az lesz a forma. Ha éppen egy lemezen dolgozunk, akkor dal vagy szöveg formában kezd elindulni az agyam, de ha rendszeresen tudok festeni, akkor például egy hét után már képekkel szoktam álmodni. 

Van valami rituáléd a festéshez?
Különösebb nincs, igyekszem megérkezni. Van erre egy történet: afrikai gyerekek akár negyven kilómétert is megtesznek futva a lakóhelyüktől az iskolájukig, és amikor megérkeznek a falu határához, egy pillanatra megállnak. Megkérdezték tőlük, hogy miért állnak meg, és azt válaszolták, hogy megvárják, míg utoléri őket a lelkük. Én is így vagyok ezzel ebben a rohanó világban, hogy mikor beérek a műterembe, el kell telnie egy kis időnek, mire azt érzem, hogy ideért a lelkem és el tudtam csendesülni ahhoz, hogy alkotni tudjak. Ez a rohanás, pörgés persze jó lehet arra, hogy benne tartsa az embert a feladatokban, de azzal is járhat, hogy ne találkozzon az érzéseivel. 

Itt most találkozol a saját érzéseiddel? 
Van, hogy sikerül. Minden művészeti ág valahol terápia is. Onnan is tudom, hogy jobb, ha csinálom, mintha nem csinálnám. Kimerem festeni a negatív érzéseimet és azokat is, amik nem szépek. Nem fontos persze ezeket kiállítani, de nekem fontos látni. 

Melyik típus vagy: aki látja a képet (említetted, hogy álmodsz képekkel), és “csak” lefesti, vagy aki elindítja a kezét a vásznon, és közben alakul a kép? 
Is-is. Azt gondolom, hogy az igazi művészet a folyamatban alakul. Most sokkal jobban megyek a szabad asszociációk felé, sokszor csak hagyom a kezem, kísérletezek, keresem, mi esik jól. Amikor a képzőművészet bejött az életembe, kifejezetten emlékszem az élményre, hogy milyen jó nekem ez a szakma, nem magamat kell mutogatnom, hanem maximum a képeket. Később jöttem rá, hogy a képek is én vagyok. 

Hogy érzed magad a Jurányiban, mennyire inspiráló ez a közeg?
Nagyon örülök neki, hogy itt lehetek. Jól érzem magam a Jurányiban, még úgy is, hogy kevés időt töltök itt. Picit periférián vagyok, nem nagyon találkozom a többi alkotóval. Nézőként is voltam már itt, szeretem a házat, nagyon jó, példaértékű kezdeményezés. A művészeknek jó értelemben vett szigete lehet, amin keresztül kapcsolódhatnak a világhoz és egymáshoz is. Annak idején a Quimbyvel nekünk is volt egy vágyunk, hogy hasonló művészeti teret hozzunk létre egy ipari ingatlanban, mert megvan a művészekben a belső igény az együtt levésre, hogy lehessen valakihez szólni az udvaron vagy a büfében, ha éppen arra vágysz, hogy a saját világodból kitekints. 

Hogy töltődsz fel?
A mai napig keresem a jó értelemben vett töltekezéseket. Azt vettem észre az évek során, hogy úgy töltődöm, ha bekapcsolódom, természetbe járok, jógázom. Nekem az aktív pihenés működik. De ha egyvalamire tudok koncentrálni, mint most a festészetre, és elkap a flow élmény, az ugyanúgy tölteni tud. Ha két-három évig csak festhetnék, akkor egész jó képeim lennének, nem darabolódna szét a munka. Jó most visszatalálni a képzőművészethez. Ennél le tudok nyugodni, mert egyébként akkor érzem jól magam, ha egy kocsiban ülök, gurulnak alattam a kerekek és megyünk egy koncertre.  

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Erdélyi Gábor

Forrás: jurányihaz.hu