Március 20. a gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi ünnepe. Az ASSITEJ világszervezet által meghirdetett világnapon idén Yvette Hardie, az ASSITEJ elnökének üzenete, valamint Yoshi Oida gondolata járja be a világot.

Fordító: Rupp Anikó és Szántó Fanni

Az ASSITEJ, a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Világszervezete azzal a céllal jött létre, hogy összefogja a világ gyermekszínházait, művészeit. A szövetség művészi, kulturális és pedagógiai céljai között szerepel a nemzeti határokon átívelő együttműködések, információ- és tapasztalatcsere, valamint a kölcsönös megértés és fejlődés megvalósítása az egyenlőség és a gyermekek művészethez való joga jegyében. 

Az ASSITEJ  március 20-át hirdette meg Gyermekszínházi Világnapnak. Ezen a napon jeles színházi alkotók világnapi üzenetét teszik közzé, amelyet az öt földrész minden gyerekelőadása előtt felolvasnak a nézőknek. Az üzenet így pár percre összekapcsolja a világon valamennyi gyerek- és ifjúsági előadás alkotóit, a művészeket és a közönséget, a pedagógusokat és a szülőket. 2012 óta az ASSITEJ világszervezet jelszava, hogy „Vigyél el egy gyereket színházba ma!” – a világnapon nyomatékosítjuk az elkötelezettségünket, hogy minden gyermeknek joga van a korosztálya számára létrehozott művészi élményekhez.

2020-ban Yoshi Oida, japán származású, Párizsban élő színész, rendező, író és Yvette Hardie, az ASSITEJ elnöke fordul a nézőkhöz.

Yvette Hardie, az ASSITEJ elnökének üzenete a 2020-as Gyermekszínházi Világnap alkalmából:

Mit jelent egy gyermek számára a találkozás a kreativitással, új művészi élményekkel? Miért olyan fontos ez minden gyermek számára?

A közelmúltban az a megtiszteltetés ért, hogy hallhattam Yo-Yo Ma, a nagyszerű csellista koncertjét és előadását, melyen az általa “kulturális vendégszeretetnek” nevezett jelenségről beszélt. Ő a művészet lehetőségének (sőt, kötelességének) tartja, hogy pozitívan fogadja mindazt, ami újító, innovatív, szokatlan, marginális, amit mások nem hallanak vagy nem látnak meg… Véleménye szerint művészként a mi feladatunk ezeket a hangokat, formákat és technikákat nyitottan fogadni, hiszen ez a folyamat számunkra is lehetőséget biztosít a folyamatos megújulásra.

Yo-Yo Ma szavai emlékeztettek arra, mit jelent házigazdának és mit jelent vendégnek lenni. Mindkét szerep lényegi attribútuma a minőségi odafigyelés, a hajlandóság arra, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, hogy elfogadjuk és ünnepeljük a sokszínűséget.

A jó házigazda arról ismerszik meg, hogy nála mindenki otthon érzi magát, függetlenül attól, honnan, milyen környezetből érkezett. A jó vendéglátó félreteszi önös érdekeit, és valódi érdeklődést mutat a hozzá érkező iránt. Ő az, aki mindenki számára a legjobb élményt akarja nyújtani. A jó vendég pedig határtalan kíváncsisággal és tudásszomjjal érkezik, nem félve attól, hogy új élményeket szerezzen és megismerje a másikat.

Ebben a kölcsönös elfogadáson alapuló közös térben valódi kapcsolatokkal, meglepetésekkel és igazi élményekkel gazdagodhatunk. Hagyjuk, hogy e találkozások hatására mi is megváltozzunk! Vegyük észre, mi tesz minket emberivé – önmagunkban és másokban is!

Ez az az értékes pillanat, amit a művészet ad nekünk. Színházi szakemberekként meg kell találnunk a módját, hogy a gyerekeket és fiatalokat bevonjuk ezekbe a művészi találkozásokba, azzal az őszinte szándékkal, hogy legalább annyi figyelmet szenteljünk közönségünknek, mint amennyit tőlük várunk.

S amikor ez a találkozás megtörténik, érezzük, ahogy a köztünk lévő kapcsolat egyre erősödik…megtaláljuk a közös hangot, meglátjuk a teljes képet, és átmos minket az együtt átélt érzelmek hulláma, amit empátiának hívunk. Megérezzük, hogy fontosak vagyunk és mások is azok, és fontos a közösen megélt élmény is. 

A mai korban, amikor egyre több embert közösítenek ki, visszafordítva őket a repülőtereken és határokon, csupán mert más társadalmi osztályhoz vagy etnikai csoporthoz tartoznak, más az anyanyelvük vagy a vallásuk, a művész az, akinek lehetősége van arra, hogy megteremtse a közösség, az összetartozás érzését.

És erre minden gyermeknek szüksége van.

Yoshi Oida világnapi üzenete:

Születésem óta folyamatosan a szüleimet utánzom. Hogyan sétáljak, hogyan egyek, hogyan beszéljek – mindezt a szüleimtől lestem el. Ahogy növekedtem, s a szüleimtől átvett tudás már a mindennapjaim részévé vált, elkezdtem színházba járni velük. A színház számomra a varázslat földje volt. Az első dolog, ami a színházba belépve a szemedbe ötlik, a leeresztett függöny. Emlékszem, mekkora várakozással tekintettem erre a függönyre, arról ábrándozva, vajon mi rejtőzhet mögötte. Mikor pedig a függöny végre-valahára felment, egy – díszletek, jelmezek és világítás által létrehozott – álomvilág tárult fel mögötte. Olykor a valódi világhoz hasonlónak tűnt, olykor azonban a színpadon látott táj nem is emlékeztetett a valóságra. Színészek tűntek fel különféle jelmezekben: sírtak, nevettek, táncoltak és énekeltek. A szünet alatt pedig hallottuk a pakolás zörgő-puffanó hangjait. Ha kis színházba mentünk és elöl ültem, ilyenkor bekukucskálhattam a függöny mögé is. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a színpadkép egy pillanat alatt változott meg, ahogy a nagy díszletelemeket egy mozdulattal kicserélték. Később, már otthon, a színészeket kezdtem utánozni. A kedvenc szerepem a szamuráj volt. Férfias, vastag szemöldököt festettem, parókát tettem fel és bambuszkardokkal harcoltunk a barátaimmal. Mire hetedikes lettem, elkészítettem egy színpadkép méretarányos modelljét; forgószínpadot, majd miniatűr izzókkal megvilágított színpadot…és természetesen jelenetváltásokkal is kísérleteztem.

E tapasztalatokkal gazdagodva végül egy profi színtársulat tagjává váltam. Ám ebben az időben még nem lehetett kortárs színjátszást tanulni. Elmentem hát egy klasszikus színházi szakemberhez és megtanultam tőle a hagyományos színházi technikákat. Ezek elsajátítása annyit tesz, hogy utánozni kell mindent, amit a mesterünk tesz, arra törekedve, hogy pontosam úgy csináljunk mindent, ahogyan ő.

Egy nap azonban váratlan lehetőséget kaptam, hogy Peter Brookkal dolgozhassam együtt. A vele töltött első gyakorlatom az improvizáció volt – életemben először csináltam ilyet. Annak ellenére, hogy tudtam, rögtönöznöm kell. fogalmam sem volt, mit csináljak, elkezdtem hát mozogni, vegyítve a klasszikus színházban tanult mozdulatokat azokkal, amelyeket Japánban tanultam. Egy nap azonban Brook határozottan arra utasított, „Ne utánozd többé a japán színjátszást!” Mintha villám csapott volna belém – hirtelen úgy éreztem magam, mint akit egyszál egyedül az óceán közepére vetettek. Senkire sem támaszkodhattam, olyan voltam, mint a tengeren ide-oda sodródó hajóroncs. Ám ez volt az a pillanat, amikor először merült fel bennem, hogy én is létrehozhatnék valami újat. Ráeszméltem, hogy a feladatom nem csupán a múlt újrateremtése – ahogyan azt a hagyományos színjátszás teszi –, hanem legalább annyira a saját önkifejezési módjaim megteremtése. A teremtés pedig nem azt jelenti, hogy isteni módra, a semmiből hozunk létre valamit, hanem a múlt eredményeit utánozzuk, és közben túlmutatunk azokon. Van Gogh-ot Ukiyoe inspirálta, Picasso festményeit az afrikai művészet ihlette, Miro kínai alakokból merített ötleteket; minden művészet a már létezőből formálódott újra.

Úgy érzem, az én választott utam is ez. Az életem arról szólt, hogy imitáltam mindent, amit a színházban láttam vagy hallottam, és arra törekedtem, hogy meghaladjam azt. E tapasztalat útján alakítottam ki az életemet – színházon innen és túl.

Köszönet a Kolibri Színháznak!