Izgalmas, megrázó, érzelemdús, hátborzongatóan aktuális élményt nyújt a Rózsavölgyi Szalon legújabb bemutatója. Lucy Kirkwood kortárs angol szerző Gyerekek című előadásában három hatvanas atomtudós szerelmi háromszög történetében drámai kérdésként merül fel – többek között – a nukleáris energia mindennapi életünkre gyakorolt hatása, a tudósi felelősségvállalás. Három színészlegenda, Egri Márta, Kiss Mari, Hegedűs D. Géza először szerepel egy színpadon Ujj Mészáros Károly rendezésében. A többletjelentéssel bíró cím a karakterek, Hazel és Bill, valamint a házaspárhoz évtizedek múltán váratlanul betoppanó Rose gyermeki énjére is utal.
– Egri Mártával és Kiss Marival még sosem játszottatok így hármasban. Nagy találkozás ez a Rózsavölgyi Szalonban, sok évvel a Színművészeti után?
Nagyon örültem, hogy Ujj Mészáros Károly rendező éppen mi hármunkra gondolt Kirkwood darabjában. Márti a feleségemet játssza, Mari pedig az egykori barátunkat, kollégánkat, aki 38 év után egyszer csak visszatér az életünkbe. Ez a találkozás adja a darab drámai magját. Egri Márta kettővel felettem járt, Vámos László osztályába. Kiss Marival évfolyamtársak voltunk. Ő Békés András növendéke volt, én meg Horvai István és Kapás Dezső osztályába jártam. Főiskolásként a Vígszínházban gyakornokoskodtunk Mártival, sok előadásban benne voltunk, például a Popfesztiválban. A diploma utáni első bemutatómban, Az ifjú Werther szenvedéseiben a Pesti Színházban Márti játszotta a szerelmemet, Charlotte-ot. Marival azon túl, hogy párhuzamos osztályba jártunk, kollégisták is voltunk, egy emeleten laktunk a szemközti szobában. Jó pajtások lettünk, sok időt töltöttünk együtt. Esztergályos Károly három részes tévéfilmjében Székely János Kísértés című regényéből, az egyik fontos szerepet játszhattam, míg Mari életem első szerelmét alakította benne.
-Az atomenergia fenyegető valósága és a szerelem éltető, kiapadhatatlan energiája indukálja a Gyerekek feszültségét. Rose felbukkanása életük legnagyobb döntése elé állítja a házaspárt.
Három nyugdíjas atommérnökről van szó, akik egy atomreaktor katasztrófa kapcsán találkoznak. Annak idején ők hárman – több tucat társukkal együtt – építették és kezdték el működtetni az atomreaktort az angliai tengerparton. El is hangzik a darabban, hogy egy ilyen katasztrófa, földrengés tízmillió évben egyszer fordulhat elő, és ez sajnos most bekövetkezett. Nagyon fontos drámai rétege az előadásnak ez a motívum, mint ahogy az is, hogy egy aktív élet után a nyugdíjas éveinket éljük. A korosztálybeli problémák is megjelennek nagy humorral, öniróniával, iróniával. És miután hajdanán erősen összeszövődött hármunk élete, a találkozás kapcsán Rose-zal felfeslik a múlt, elő-előbukkan drámai motívumként. Egzisztenciális, érzelmi, intellektuális finom rétegei vannak a darabnak, fontos drámai fordulatokkal, ugyanakkor természetesen a tudomány, a tudósok felelősségéről is beszél. Pontosabban felvetődik, hogy van- e erkölcsi tartománya a tudománynak, hogy milyen morális felelősséget viselnek a tudomány emberei. A Rózsavölgyi Szalon intim közege nagyon alkalmas arra, hogy a legszemélyesebb gondolataink, érzelmeink is előbukkanjanak. Finom, rezdülékeny, egymásra hangolt a mi kis triónk, egyenrangú színészi feladatokkal. Fogalmazhatnék úgy is, hogy egy egyenlő szárú háromszöget alkotunk.
– Az életerős Bill központi szerepet tölt be ebben az érzelmi háromszögben…
Az általam életre keltett Bill a mérleg nyelve a két, élesen különböző, csodálatos női személyiség között. Mindkettejükhöz kötődik. A feleségem, Hazel egy rendszerető asszony, precíz, a leghasznosabban és a legpraktikusabban osztja be az idejét. Mint komoly életstratéga, száz évre előre tervez. Markánsan viszonyulnak egymáshoz a férjével, aki szintén határozott, erős személyiség. A házasságon belül persze a feleség a domináns. Az életünkbe visszatérő kedves barát, Rose tökéletes ellentéte Hazelnek. Még azt is elfelejti, hogy mikor kell bevenni a gyógyszerét. Nem hiszem, hogy túl sok időt tölt a konyhában, szakácskönyveket bújva, inkább megáll egy benzinkútnál, hogy szendvicset vegyen magának. Impulzív, improvizatív életet élő személyiség, aki a spontán helyzetekben rendkívül talpraesett, izgalmas. A két nő valaha vetélytárs volt, tudat alatt most is, harmincnyolc év után is folyamatosan meccseznek egymással.
–A környezettudatosság, a környezet kizsákmányolásának beláthatatlan következményei a jövő generációra, fontos drámai szövete az előadásnak. A valóság az atomerőműveket ért támadás, a nukleáris katasztrófával való fenyegetés Oroszország részéről különösen fokozza a történet aktualitását.
Valóban, itt vagyunk egy szélsőséges világban, válságos időket élünk. Az idén tíz éves Rózsavölgyi Szalon társalapítója az országos Zöld Színház Projektnek. Nem véletlen Zimányi Zsófia művészeti vezető választása. Minden évadban fontos szerepet kap a Szalon valamelyik darabjában az ökoszisztéma iránti érzékenység, felelősség, a figyelem felhívása arra, hogy a természet egyik legfontosabb része, de nem kizárólagos mozgatója az ember. Sőt, ugyanolyan része az ökoszisztémának, mint a növények, az állatvilág, a tenger, az anyaföld, a levegő. Ha rombolódik, pusztul, erodálódik ez a világ és elveszti a saját törvényei szerinti működés lehetőségét, akkor a természet egyik legfontosabb részeként az emberi lét is veszélyben van, romlik, roncsolódik. Tehát újra kell gondolnunk nem csak a természethez, a teremtett világhoz való viszonyunkat, hanem az emberi viszonyainkat is.
– A személyes életedben milyen szerepe van a környezettudatosságnak?
Nem vagyok egy mozgalmár, de a személyiségemből fakad, a szocializációs, kulturális fejlődésemnek is a részét adja a természet tisztelete. Amíg el nem kerültem szülőfalumból, Ibrányból Debrecenbe a középiskolába, addig igen intenzív természetközeli életet éltem. A Tisza mellett nőttem fel, falusi környezetben, minden adott volt, a föld, az erdők, a vadvilág, a kultúrnövények, a háziállatok. Láttam működni a természet törvényeit úgy, hogy láttam alkalmazkodni hozzá a közösséget, ahol felnőttem. Az ott élő emberek a természet, az évszakok parancsának alávetve tették a dolgukat, kint a határban, a földeken, vagy a kertjeikben. Láttam, milyen felelősség az állattartás. Az első dolog a hajnali felkelés után minden családnál az állatokról való gondoskodás volt.
– Mára eltávolodtál a hozott mintától?
Tizennégy éves korom óta városi létre „ ítéltettem”. Főiskolás korom óta Budapesten élek. De gyerekkorom, ifjúságom mély élménye mentális térképemről nem tűnt el, a világhoz való viszonyomban működtet, sőt meghatároz ahonnan jöttem. Úgy alakult az életem, hogy nem vezetek autót. Gyalogosan járok, kerékpározom, tehát elég kicsi az ökológiai lábnyomom ilyen szempontból. Ráadásul 22 éve vegetáriánus vagyok- mindenféle filozófiai megfontolás nélkül. Hozzátartozik a belső szabadságomhoz, így érzem magam jól. Sportolok, nagyon szeretem a természetet. A feleségem és az egyik lányom erdész, gyakran járjuk az erdőt, sok mindenre ők tanítanak meg. Tudom, hogy a hatalmas fák mellett mennyire tiszteletreméltó még a legkisebb földet turkáló bogár is.
– Hatvanas korban is játékos természet, egyfajta naivitás jellemzi a Gyerekek szereplőit. Erre utal a cím?
A lényeg az, hogy milyen világot hagyunk magunk után. Mi kreáltuk az utódainknak, a fiataloknak ezt a katasztrófával, válságokkal fenyegető világot. Ugyanakkor még mindig él bennünk a gyermeki fantázia, a tettre vágyás, az akarás, és visszavonulva, amatőr módon, de műveljük kertjeinket. Egy Churchill idézettel szólva: „ Az a borzasztó, hogy az ember akkor is fiatal marad, amikor már megöregedett.”
– Ujj Mészáros Károly a finomra hangolt, lelki folyamatokat boncolgató rendezéseiről híres. Milyen volt vele ez az első közös munka?
Károly nagyon finoman, érzékenyen irányította a próbát. Rendkívül nyitott személyiségnek ismertem meg. Fiatal rendező barátomnak hívom, holott már komoly filmes pálya áll a háta mögött, nagyjátékfilmeket, tévésorozatokat rendezett. Ujj Mészáros nagyon jól tud bánni a színészekkel, érzékenyen, analitikusan, a személyiség kibontásában is nagyszerűen működik.
– A Churchill és Garbo című darabbal debütáltál a Rózsavölgyi Szalonban rendező – színész minőségben. Nagy- Kálózy Eszter és Csiby Gergely a partnereid. Milyen rétegek vonzottak a történelem és a mozi ikonjának a találkozásában?
Nem a hatalmas államférfira, Nobel-díjas íróra, fantasztikus festőművészre voltam kíváncsi Churchill esetében, sem a varázslatos szépségű, fantasztikus tehetségű színésznőre Garbo esetében, hanem arra, hogy milyen emberi minőséget hordoznak magukban. Hogy a hatalmas életművel, amit maguk mögött tudhatnak, azon túllépve, vajon mit tud kezdeni egymással ez a két ember. Az írói képzelet, valamint az előadás fantáziát fellobbantó ereje azt mutatja, hogy tulajdonképpen egymásnak rendelődhetett volna Churchill és Garbo, ha életük fénykorában megadatik nekik a találkozás, mondjuk egy hajó fedélzetén, talán egy hajnali, vagy alkonyi pillanatban, útban Szkorpiosz szigete felé. De ebből a találkozásból mindössze egy festmény marad. A címe: Szkorpiosz a távolban. Árad belőle a fény. Most játszottuk szombaton az előadást. Iszonyú erővel hatott a közönségre amikor Churchill így fogalmazott: „Én olyan rendszerek ellen harcoltam, ahol koncentrációs táborba küldték a művészeket azért, mert kéknek festették a fákat és zöldnek az eget. Olyan országok ellen harcoltam, ahol a gyerekeket arra tanították, hogy jelentsék fel a szüleiket, akiket aztán gázkamrába küldtek. A totális, undorító barbárság ellen harcoltam, de remélem, hogy kellő távolságban tudjuk ezt tartani magunktól, legalábbis egy időre, mert félek, hogy az idő feloldja az emberek emlékezetét. A történelmet lehet tanítani, de a történelem nem tanít semmire.” Hihetetlen, de 2022-ben a barbarizmus ismét tombol, embereket, városokat, kultúrákat pusztít.
-Két év Coviddal a hátunk mögött, egy újbóli világégés veszélyével magunk előtt, milyen félelmek, gondolatok, kételyek, remények foglalkoztatnak?
A mi neveltetésünk európai, polgári, humanista neveltetés. Irodalmi, művészeti hagyományaink, kultúrtörténetünk példaértékű nagy alakjai mind a humanizmus felől közelítettek az élethez, mindig a cselekvés oldalán álltak, az élet oldalán. Ebben a szörnyűséges háborús időszakban is hiszem, hogy a művészet az emberiségben megnyilvánuló nagyság, amely képes megadni az embereknek a testvériség reményét, még akkor is, ha ez illuzórikus remény. Azért felkavaró számomra ez a háború, mert ilyen nyersen és brutálisan még nem szembesültem azzal, hogy van a világnak egy másik, kegyetlen, mindenre elszánt, pusztító arca. Nap-mint-nap érzékelhetjük, hogy a közbeszédben használt nyelv, vagy a kommunikációs felületeken írott nyelv, egyre inkább a dehumanizálás nyelve. A másik ember megsemmisítésének a nyelve, nem pedig a párbeszédé, a megértésé. És ha a nyelv ilyen veszedelmesen hatol be az életünkbe, akkor a szavak bármikor agresszív cselekvéssé válhatnak, s az agresszió iszonyú következményekkel járhat. Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a szenvedő, a kitaszított, a megalázott, az éhező, a fázó, a halálos veszedelemben élő emberekre, a menekülő, szétszakított családokra, a hontalanok millióira.
-A kettészakadt hazai színházi szakmát is összerántotta az ukrán tragédia…
Fontosabbnak tartom arról beszélni, hogy a csodálatos honfitársaink egy emberként léptek, a szolidaritás hihetetlen csodájának a tanúi lehetünk nap mint nap, és ebbe a színházak is beletartoznak. Mindez felkavaró, és visszaigazolja azt, hogy az ember bajban szolidáris, becsületes, segítőkész. Hogy nem lehet megrontani, megmérgezni az emberi viszonyokat. Természetesen nálunk, a Vígszínházban is van gyűjtőpont az adományok számára, amelyeket a Református Szeretetszolgálattal együttműködve juttatunk el a rászorulóknak. A legutóbbi Sirály előadásunk bevételét felajánlottuk az ukrán menekültek számára. Szakmám, a művészet túléli a politikát, mindent túlél, mindenek felette áll, integrál, összeköt, őrzi az emberséget. Sorsokat, történeteket, emberi tapasztalatokat átadva, segít élni a velünk élő, bennünket támogató közönségnek.
Szerző: Szentgyörgyi Rita
Színház Oline