2011-ben jártam először L1danceFesten, 19 éves Golisként, de máig vissza tudom idézni az ott látott előadások képeit. Onnantól kezdve minden évben visszatértem. Később táncosként bekerültem Ladjánszki Márta egyik előadásába, ami által végre megismertem őt magát is, a végtelenül profi munkamódszerét, és a közeget, amit teremt maga körül. A 2016-os L1 rezidensséggel kezdődött, de a figyelmes, támogató, megváltoztatni nem akaró szárnyakat azóta is érzem, amikor szükség van rá. Márta most az L1-est(ek) IZP módra eddigi eseményeiről mesél, arról az alkotói generációról, akikkel az eddigi beszélgetések készültek.

Megfordult bármi a fejedben, amiről mindenképpen szeretnél beszélni, miközben készültél erre az interjúra?

Az L1-est(ek) esemény mostanra rendezvénysorozattá nőtte ki magát. 2018 óta szervezzük őket, mint kapukat az L1-en belüli megmutatkozásra, tavaly óta pedig kombináljuk a programot az IZP-s fiatal alkotók megmutatkozásával, ebből a 2022 májusi lesz az ötödik „IZP módra” alkalom. Ez már egy olyan időszak, amire rá lehet tekinteni. Sok kérdés felmerül a kezdetek óta: hogyan lehet ezzel a struktúrával továbblépni; mik azok a tanulságok, amiket nem az anyagiak határoznak meg. Fontos az is, hogy nem elkülönült kis csoportokat szeretnénk az eseteken prezentálni, hanem a táncot társművészetekkel együtt, a fiatalokat más generációval együtt, egymást inspirálva.

Mesélj egy kicsit arról, hogy hogyan látod az L1-est(ek) folyamatát a kezdetek óta. Miben változott, hogy az est-sorozatnak lett egy IZP-s fókusza? A jövőben is szeretnéd megtartani a fiatal táncalkotói generáció prezentálását?

Az L1-est(ek) létrehozásának alapvetően két indíttatása volt. Egyrészt az L1danceFest évente csak egyszer történt meg, pedig év közben is szükség lett volna olyan eseményre, ahol az L1-művészek közösen vannak jelen és figyelünk egymásra. Másrészt egy közös eseménynek a sajtóvisszhangja is más, ezért remélhetőleg a nézők számára is jobban láthatóvá válik, mint adott esetben egy-egy önálló alkotás. 2018-ban kifejezetten az volt a cél, hogy friss munkák kapjanak megmutatkozási lehetőséget („az L1 Egyesület bemutatja” volt akkor még az esemény címe). Az első eseményen te is ott voltál a Ziggurat Projecttel, a Légszükséglet munkabemutatójával. Ezzel a kevesebb technikai igényű verzióval lehetőségetek volt, hogy olyan dolgokat ütköztessetek az akkori nézőkkel, amire visszajelzéseket kaptatok, és ezzel a tapasztalattal a bemutatóra rá tudtatok futni. Az első este előadója volt még Kovács István performer, aki amúgy is mindig adott eseményre komponál előadásokat. Én pedig egy olyan darabomat ajánlottam fel, amiben nem én táncoltam, és fontos volt, hogy megmutassam. A megnyitó, amit Koroknai Zsolttal csináltunk, egy rövidebb, pikáns felütés volt. Így rögtön kialakult egy többgenerációs esemény. Az is érdekelt, hogy hogyan tudjuk a nézőközönségünket egymás munkájára meghívni, és az is, hogy művészként hogyan tudunk egymás felé megmutatkozni, majd milyen beszélgetésekbe kerülünk ezután. Ez a struktúra működött. Ezért egy évvel később, ugyanúgy májusban, megint feldobtam a labdát, a lehetőséget az akkori L1-művészeknek. Veres Flóra felajánlott  egy részletet az első IZP-s darabjából, Blaskó Bori a diákjaival csinált egy friss munkabemutatót (amit a testvérének a kiállítás-megnyitójára szerveztünk meg), a harmadik produkció pedig a shoegaze volt, ami kifejezetten egy L1-művészekből álló közös alkotási folyamat eredménye. Itt még nem annyira volt szándékosan fókuszban, hogy különböző generációk együtt jelenjenek meg, de a mából visszatekintve már ekkor is jelen volt ez a fajta egymásrahatás. A többi, általad és –odorik– által készült interjút olvasva, olykor úgy érzem, mintha hiába lett volna ez az erőfesztítés, mert a meglévő kis buborékok megmaradtak, ha példaképekre kérdeztél rá, a saját buborékból említettek. Az átjárás nehezen működik még a művészek között is, nemhogy a nézőtáborok között. Nehéz egyik helyszínről átcsalni őket a másikra. Na de a kis kitérő után, még 2018 őszén Veres Flóra és Déri András kapcsolódtak egy L1-est-re októberben, az Artus-ban. 2020 júniusában küzdve a korlátozásokkal és egyéb nyavalyákkal egy online eseményt valósítottunk meg. Majd kiírták az NKA IZP pályázatát, ami felhívásban azt éreztem, hogy mi idáig is ezt csináltuk, a fiatalabb generációnak adtunk megmutatkozási lehetőséget, akár a rezidens programmal, akár az L1danceFesten (ahol ha valaki szeretett volna megmutatkozni, mindig volt lehetősége). Gondoltam egy próbát megér, adjuk be a pályázatot és lássuk meg, hogy itt szakmailag mennyire értékelik azt a munkát, amit már évek óta csináltunk. Szerencsére ezen alkalommal meg is kaptuk a teljes igényelt támogatást, ami azért nagyobb mozgásteret engedélyezett a programok kialakításában. Sajnos az idei évben ez a támogatás már radikálisan csökkent, ami minket is szervezőként nagyobb kihívás elé állít.

Előfordul, hogy azzal a céllal vonzol embereket az L1 közelébe – például rezidensként –, hogy közelítsd ezeket a különböző táborokat, buborékokat? 

Az L1 rezidens programot 2011-ben találtuk ki, és 2012-től indítottuk el, nekünk pedig épp 2011 januárjától nincs állandó próbahelyünk, stúdiónk, pedig a rezidensség általában helyszínhez köthető. 2012 és 2016 között csak olyan tánc közeli emberek voltak a rezidenseink, akiket megkérdeztem, hogy mit gondolnak arról, ha egy évig megpróbálunk együttműködni, utána meglátjuk mi lesz. Azt tapasztaltuk, hogy hiába volt valaki szimpatikus akár emberként, akár művészként, nem biztos, hogy az egy év után folytatni akartuk az együttműködést. Ezért arra gondoltam, hogy lehet, hogy vannak művészek, akiket nem ismerek, de érdekelheti őket a bekapcsolódás lehetősége, úgyhogy 2017 óta pályázati úton történik a kiválasztás, és szándékosan nem csak a táncművészekre figyelve.

Nagyon széles körű figyelemmel vagy a fiatal táncos generáció kapcsán, de azért még mindig vannak olyan művészek is, akiket figyelsz egy ideig, majd esetleg felajánlod nekik, hogy jelentkezzenek rezidensnek. Ez így van?

Alapvetően engem mindenki érdekel, de olyan valakihez lépek közelebb, akin érzékelem, hogy ő maga is nyitottabb, érdekli más is. Az idei egyik rezidensünket Farkas Gergő Dávidot például a Táncművészetiről ismertem, izgalmas személyiségnek tartottam már akkor is, majd hallottam, hogy külföldre ment, és mikor visszajött, újra azt éreztem, hogy van benne valami nagyon egyedi, ahogy keresi magát és a közegét. Szeretek felfedezni művészeket, vagyis inkább érdekes embereket, személyiségeket, ez számomra sokkal izgalmasabb, mint amikor egy jó technikás táncost vagy koreográfust látok. Aztán én is megfigyelem, hogy egyáltalán van-e szüksége az illetőnek egy L1 Egyesület-i közegre. Ha azt érzem, hogy az adott művésznek megvan a segítő közege és nincs nyitottsága amúgy minket (L1-művészeket) megismerni, olyankor másra próbálom az energiámat és a kapacitásomat fordítani. 

Törekszel arra, hogy az L1-művészek munkája találkozzon másik közönséggel is, ne mindig ugyanazokkal a nézőkkel? Akár azzal, hogy meghívsz egy adott embert, aki hozza magával a közegét. Tehát a közönségben is szeretnél találkozni más buborékokkal?

Amikor egy művész rezidensnek jelentkezik, akkor nem azt nézem, hogy milyen tábora van, hanem hogy mi az, amit magából nyújt, azt mennyire hitelesen teszi, és emellett van-e őszintén energiája és figyelme másokra, adott esetben ránk is. Hiszek abban, hogy mindenféle stílusban és közegben vannak olyanok, akiket érdemes másik közegbe átemelni, másokkal találkoztatni, és ez egyfajta táborkeveredést is hozhat magával. 

Mennyire vágysz arra, hogy minél szélesebb közeghez elérj, akár a saját, akár az L1 közeli művészek munkájával? Vagy fontosabb számodra az, hogy a közegen belül legyen egy gyümölcsöző kommunikáció, és ne csak nézzük egymást, hanem reflektáljunk, beszélgessünk?

Persze, hogy van egy naiv vágyam arra, hogy minél nagyobb réteggel találkozzon a műfaj, amit képviselünk. De mint művészeti vezető, kezdettől fogva az az elsődleges, hogy egy egymást támogató közeg jöjjön létre, és abban én (mint jelenlegi művészeti vezető) próbáljak minél több együttműködést segíteni. Nem vagyok sem közönségszervező, sem sajtós, a saját magam kreativitását használva csinálok dolgokat. Egyelőre nem tudunk hosszabb távra és főleg állandó jelenléttel lenni a hirdetési felületeken. A másik fontos kérdés, hogy a művészek hogyan figyelik egymást, követik egymás munkáját. A saját generációmban mi még mindent megnéztünk, ez adott egy olyan ismeretanyagot, amiben tájékozódni tudtunk, így a saját munkánkat is el tudtuk helyezni. Most meg ezek a buborékok vannak, amiben vagy benne vagy, vagy szerencsés módon belekerülsz, és akkor lesz egy olyan közeged, amire számíthatsz. Ezen túl az L1-est(ek) IZP módra eseményeket azért is javasoltam, mert folyamatosan azt hallottam tőletek (aktív NKA IZP pályázóktól), hogy még ha meg is nyertek egy pályázatot, nincs egy olyan szakmai közeg, ami segítene feldolgozni fiatal alkotókként, hogy mit is csináltatok. Majd nagyjából a semmiből jön egy negatív hangú kritika. A célkitűzésem a sorozattal az volt, hogy változtassunk ezen. Töltsetek egymás közelében el több időt, legyetek megszólítva és kapjatok visszajelzéseket.

Az elégedetlenségeidnek hangot adsz szakmai vagy egyéb fórumokon is? Próbálsz kommunikálni a kurátorokkal, másokkal a szakmából?

Eddig minden mentori beszámolómban jeleztem a nehézségeket, de hivatalosan a kuratórium kevéssé volt nyitott a párbeszédre. Viszont a kezdetektől fogva kapacitáltuk a pályázó művészeket, hogy ők is jelezzék az esetleges hiányosságokat, problémákat, hiszen valójában nektek, a pályájuk elején járó alkotóművészeknek kell visszajelzést adni. 

Elmondható-e szerinted a szakmáról, hogy ma kevésbé működik a kommunikáció, mint korábban?

Az a helyzet, hogy a covid-ra fogott, sok követendő szigorítással, és a kevés külső segítséggel az én figyelmem nagy része arra ment el, hogy azok a művészek, akikért vállalom a felelősséget – mert én szervezem a műsort, én hozom össze a lehetőséget, én pályázok –  kapják meg a pénzüket és ebben a nehéz időben inspiráljam őket. Hogy a már megnyert támogatás kapcsán akár újabb módon meg tudjon  a terv valósulni és kifizetésre kerülhessen a munkájuk. Ezzel megerősödött az online jelenlétünk, de még mindig folyamatosan tanuljuk, hogy mit lehet vele kezdeni. Mindezek miatt sokkal kevésbé követtem azt az elmúlt 3 évben, hogy szélesebb szakmai körben mi történik. Ez az időszak a folyamatos helyzetmegoldásra ment el. Szeretném olyanoknak adni a tudásomat, időmet és a figyelmemet, akik értékelik, és szükségük van rá, mert esetleg nincs meg a kellő támogatottsága. Persze ez nem mindig jön be, de legalább én döntöttem róla. 

Én is érzem azt, hogy mindenki túlél, emiatt van egy furcsa befordultság a szakmában. A pénz hiánya mellett önmagunkkal is folyamatosan viaskodunk a saját identitásunkért, létjogosultságunkért, ugyanakkor a nézőszám is kevés. Ezért is kérdeztem meg mindenkitől az interjúk során, hogy mit gondol a kortárstánc „hasznosságáról”, változott-e a táncba vetett hite ezekben a vészterhes időkben. Persze régen is mindenkinek talpon kellett maradnia. Te mit tanácsolnál egy pályája elején lévő táncművésznek, a mostani struktúrákat figyelembe véve, hogyan tudja magát fenntartani? Te hogy csináltad anno?

Attól függ, hogy ő mit akar elérni. Ha egy fizetős állást szeretne táncosként, akkor járja ki a ranglétrákat, az iskolákat, ismerkedjen meg azokkal, akik pozícióban vannak, és reméljük, hogy bekerül egy olyan együttesbe, ami biztonságot nyújt neki. Én anno a néptánc előadást éppúgy megnéztem, mint a klasszikus balettet, és szerettem hinni abban, hogy az átjárás működik. De nem vagyunk egyformák, nem ugyanolyan indíttatással lépünk be egy beszélgetésbe. Ilyen szempontból nincs tanácsom. Nekem is rengeteg kihívással kell megküzdenem alkotóként is és az L1 Egyesület művészeti vezetőjeként is. Általában mindig mindenkinek azt javasoltam, hogy ha az aktuális életkörülményei éppen megengedik, menjen, és találja ki magának, hogy mi az az irány, amit hosszútávon szeretne csinálni. Lásson világot, ismerje és tanulja meg, hogy mire vágyik. Nem biztos, hogy a létbiztonság az első, mert lehet, hogy valakinek a művészi szabadság sokkal fontosabb. Szeretem azokat a művészeket, akik tudnak keresni. Amikor engem valaki felkért egy előadásra táncosként, inkább azon gondolkoztam el, hogy művészileg mit ad ő nekem, de soha nem kérdeztem rá, hogy anyagilag mit fogok ebből profitálni. A professzionalitás számomra a minőségen múlik, amit az adott művész nyújt. Én is dolgoztam egy darabig egy szerkesztőségben az előadások mellett, de a civil és a művészi munka közötti ingadozás megterhelő, másik mindset kell hozzá, ezért egy idő után inkább lemondtam a fix bevételről. Most rettentően sokan vagytok, akik alkotni akartok. Annak idején mi kevesebben voltunk, vagy alkotói csoportokba tartoztunk bele. Valójában folyamatosan döntenie kell az embernek arról, hogy mire fókuszál éppen, milyen irányba viszi az életét, akkor is és most is.

Könnyen engedsz el embereket?

Nem, nehéz lemondani emberekről, az L1-tagok közül is többeket nehezen engedtem el. És sokszor nehéz azt is feldolgozni, hogy ha az L1 Egyesület nem prioritás másnak. De a koreográfusi munkáim kapcsán megtanultam, hogy nem érdemes valakit magunkhoz láncolni.

Ha jól tudom, L1danceFest már nem lesz többé. Azt mégis elengedted?

Ilyen név alatt és identitással már nem lesz. Nemzetközi kortárstánc és mozgásszínházi események fesztiválja volt, az utóbbi években pedig az L1-est(ek) egyre inkább átvette a szerepét, csak most nem a nemzetköziségre fókuszálva. Meglátjuk, hogy ez hova fejlődik, mire lesz kapacitás. Az L1-est(ek) IZP módra kapcsán az idei évre harmadannyi támogatást ítélt meg a kuratórium nekünk, mint tavaly. 

Tőled is megkérdezem, hogy mit gondolsz, mi a művészet, a táncművészet szerepe a mostani időkben? Tud-e, kell-e neki hasznosnak lennie?

A művésznek, a kreatív energiával működő embernek van helye a mindenkori világösszeállításban. Nem akarom magam kisebbnek érezni azért, mert „csak” alkotó- és előadóművész vagyok, és nem egy olyan szakmát végzek, ami praktikusan sokkal hasznosabb lehet. Szerintem hasonlóan hasznos a művészet jelenléte, ereje, illetve a nevelésben betöltött szerepe is. Világnézetek tudnak találkozni egy-egy művészeti alkotáson belül, ez érzelmeket tud kiváltani, amihez viszonyulni tudunk. Amíg nem robotok vagyunk, ezek fontos dolgok.

[A beszélgetést Kovács Emese (L1-tag) készítette az L1-est(ek) IZP módra eseménysorozat kapcsán, ami az EMMI és az NKA IZP Ideiglenes Kollégium anyagi támogatásával valósul meg.]

L1-est(ek) IZP módra

2022.04.13 – 14. 18.00 Bakelit MAC

2022.05.20 – 21. 19.00 Jurányi Ház

fotó: Syproca Whandal és Roland Szabo